18. Gyengédség

Sziasztok!

Hivatalosan is megkezdődött a nyári szünet, és ennek örömére hoztam nektek egy új részt!

A nyár ideje alatt bevezetem azt a szabályt, hogy minden héten hozok minimum egy új részt! De ha bármi csúszás beütne, akkor feltétlen kaptok róla hírt!

Köszönöm szépen a nagyon nagyon sok oldalmegjelenítést, és fúú le vagyok döbbenve a nézettség számától! Fantasztikusak vagytok!

A mai rövidebb lett, mint általában, de a következők hosszabbak lesznek az új cselekmények által!

Élvezzétek a nyarat kedves olvasóim, hűsöljetek, bulizzatok, és olvassatok! 

Ezer csók, Kath

*Ryan szemszöge*

A szemem egyre nagyobb lett, ahogy megértettem Jennette mondandóját. Az arca lesápadt, szemeiben az utolsó boldogság szikra is kihunyt. Megakartam fordulni, hogy megnézzem magamnak a szüleit, vagy még esetleg beolvassak nekik, de erősen megragadta a karom, ezzel megakadályozva, hogy tovább rontsam a helyzetet.
- Ne! Kérlek! - suttogta, mire válaszul csak megfogtam a kezét, és lehúztam a tánctérről. El akartam innen vinni őt, minél messzebb a szüleitől. A liftet meglátva támadt egy ötletem, így arra kezdtem el őt húzni. Még a liftet vártuk, megragadtam a derekát, és közelebb húztam magamhoz. Látszott rajta, hogy a gondolataiba van merülve, én pedig szerettem volna rajta segíteni. Csak egy baj volt: hogy nem tudtam hogyan kell.
Ilyesfajta problémával eddig nem igazán volt dolgom, a lányokat pedig nem ismertem belülről annyira, hogy tudjam, mit kell csinálni.
A felvonóban csendben maradtam és próbáltam valami életmentő tervet kitalálni.
Meglepően vettem észre, hogy engem is megviselt ez az egész. Tudom, hogy a szülei nem szerették, és beadták abba az ostoba intézetbe, ezzel összetörve a lányuk normál világát.
Jennette helyében én tuti jelenetet rendeztem volna, hogy hadd tudja meg mindenki, hogy a világ legkegyetlenebb szülei a teremben vannak. De ennél ő érettebb, és jobb volt.
Időközben felértünk az irodám szintjére, és óvatosan megragadva a kezét, húzni kezdtem.
Elfordítottam a kilincset, és betessékeltem. A villanykapcsolót feloltottam és a termet világosság lepte el. Az asztalomhoz vezettem és gyengéden lenyomtam a székre. A minibárból kivettem  egy üveg ásványvizet, és felé nyújtottam.
- Köszönöm - mondta alig hallhatóan. Lecsavarta a kupakot és beleivott. Arca kifejezéstelen maradt, és tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Magam felé fordítottam a bőrszéket. Leguggoltam, hogy teljes egészében láthassam a lehajtott fejét.
- Figyelj rám! - mondtam neki, de mikor nem teljesítette a kívánságom, megismételtem. Hatalmas szemeit rám emelte, és várakozóan nézett.
- Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, látni őket annyi idő után... Borzalmas ez az egész. Viszont nem akarom, hogy elrontsa ezt az egész estét. Nem érdemlik meg, hogy lássák a szemedben, mennyire eltörtél.
- Gyűlölöm őket! - szólalt meg, mikor már azt hittem, hogy nem fog.
- Megértelek. Hidd el, hogy most ők is gyűlölik magukat. Látni, hogy a gyermekük felnőtt, lassan okosabb, mint ők, és annyi mindennel jobb, mint ők...
Válaszul csak elejtette egy amolyan "na persze" nevetést.
- Jah, nagyon okos lehetek, ha azt a tesztet sem tudom jól megcsinálni! - felállt és az üvegfalhoz lépett, amin keresztül látni lehetett egész Los Angeles villódzó fényeit.
- Most ugye viccelsz? - túrtam bele a hajamba. - A javító bizottság el van ámulva. Évek óta nem láttam majdnem max. pontos tesztet. Erre jössz te, Zsenikém, és megcsinálod! - felé nyújtottam a vaskos értékelő borítékot. Kihúzta belőle a laptömeget és lapozgatni, majd olvasni kezdte.
- És mi van azzal, hogy elszúrtam? Mert ha jól emlékszem, akkor a miatt vagyok itt! - nézett rám mérgesen. Ohh, a francba! Erről elfelejtkeztem! Na Ryan ebből húzd ki magad sérülésmentesen!
- Tudod, néha hazudni kell a céljaink eléréséhez - vontam meg a vállam. Tudtam, hogy halvány lila gőze sincs arról, miről hadoválok itt neki, de nekem se sok volt...
Épp, hogy csak sikerült elkapnom a felém száguldó kezét, amit a háta mögé húztam, így támadás képtelenné tenni. A bal ökle is lendült, de hasonló képen járt el, mint a társa.
- Tudod, hogy van lábam is, ugye? - elmosolyodtam, majd elengedtem és a szoba túl oldalán lévő zenelejátszóhoz léptem. Ohh, tudom bébi. Egész este csak azokat néztem!
- Ohh, tisztába vagyok azzal, hogy abba a magassarkúba bújtatott, hosszú lábak sok mindenre képesek. De lehetne, hogy az indulataidat fékezed holnapig, és csak utána okozol nyolc napon túl gyógyuló sérülést? - elfojtott egy mosolyt, amit jó jelnek tekintettem. - Ma érezzük jól magunkat! Oké?- rányomtam a lejátszás gombra, majd a világítást kezdtem el állítgatni.

Miután kellően besötétítettem a szobát, felé nyújtottam a kezem.
- Úgy sejtem, hogy valamit nem fejeztünk be odakint - hangom mélysége még engem is meglepett.
   Vonakodva, de a kezembe csúsztatta a vékony ujjait. Közel vontam magamhoz, és szinte egymáshoz tapadtunk. Jennette elengedte magát, nem volt olyan merev, mint lent az első táncnál.Minden porcikánk együtt ringatózott az ütemre, és szinte tökéletes volt. Nem bántam, hogy nem valami utcaszélit hoztam magammal, hisz egy dolog Jennettet ilyen ruhában látni, de az, hogy közben még jól is érzem magam? Ebben eddig nem volt részem. Most nem akartam játszani az idióta szexmániás barmot, aki kihasználva a helyzetet mindenféle mocsokra kényszerít. Nem. Az nem én vagyok. És soha nem is voltam. Az a pár alkalom, amit vele csináltam, és látván a reakcióját bebiztosította, hogy soha többet nem fogok ilyet csinálni.
   A fejét a vállamra hajtotta és úgy táncoltuk végig az egész estét. A lelkem legmélyén mosolyogtam, hisz a szülei felbukkanásán kívül egész jó esténk volt. Nem akartam jelen pillanatban semmi mást, csak táncolni ezzel a zseni csajjal!  Előttünk az angyalok városa pörgős élete lassan kihunyt, de a zene még nem állt meg, így ez által mi sem.

17. Mert a múlttól nem menekülhetsz

Sziasztok!

Igen, jól látjátok, új rész van! És remélem, hogy senki nem akarja leharapni a fejem, mert ilyen későn hoztam...

Köszönöm a + 13500 látogatást! :3 Egyszerűen fantasztikusak vagytok!

Viszont, hogy a következő 1, 2 vagy 3 hét múlva lesz-e, jelenleg nem tudom megmondani.

Remélem, hogy tetszeni fog nektek és feldobja a lelketeket ezekben a hol hideg, hol meleg napokban!

Ezer csók, Kath

*Jennette szemszöge*
Hála az Égnek, sikeresen letudtam lépkedni a lépcsőről, mindenféle megbotlás nélkül. Tulajdonképpen, már elég jól ment benne a menés, de reméltem, hogy futni nem kell benne..
Ryan észveszejtően nézett ki a rá szabott öltönyben, és ahogy vigyorgott, látszott, hogy igencsak tisztába van a vonzerejével. A telefont visszahelyezte a falra, majd felém fordult.
- Mehetünk? - nyújtotta a karját.
- Igen - mondtam elveszetten, és miközben magamba fojtottam egy hatalmas sóhajt, átkaroltam a jobb karját és elindultunk az ajtó felé.
Udvariasan kinyitotta azt, majd maga elé engedett. Még hallottam, hogy Mary jó szórakozást kíván, majd a hatalmas ajtó becsukódott. Egy fekete BMW parkolt a feljárón, és egy idősebb úr, ahogy meglátott minket, kiszállt belőle, és a hátsó ajtót kinyitotta. Ryan intett, hogy üljek be, majd miután megköszönte a sofőrnek, ő is helyet foglalt mellettem. Az autó lassan elindult, majd ahogy kiért a Völgyből, gyorsult majd felemelkedett a vezető és a hátsó ülés között egy fekete fal, így ketten maradtunk Ryannel. Halkan sóhajtottam egyet, majd kinéztem a lesötétített ablakon.
- Nézd! Tudom, hogy nem jövünk valami jól ki egymással, ami legfőképpen az én hibám; de nem lehetne, hogy ma este nem ellenségeskedünk? Szórakozzunk, mint két barát! - megdöbbenve hallgattam, és közben igyekeztem, hogy magam elé nézzek, és egy érzelem se suhanjon át az arcomon.
- Na, benne vagy? - húzódott közelebb. Nem tudtam, hogy most csak szórakozásból mond ilyeneket, vagy totálisan komolyak a szavai.
- Most csak szívatsz? - néztem felé zavarodottan.
- Nem. Őszinte vagyok. Szeretném, ha nem az ellenségedként néznél rám, még ha olyan is voltam...tudod... - jól tudtam, hogy miről beszél, és szívesen a képébe vágtam volna, hogy mekkora egy idióta, szexmániás, önző seggfej, de nem tettem.

- Jó - mondtam, de az agyam tiltakozott a kimondott szavak ellen.

Az út további részében csendben ültünk és vártuk a megérkezést. Mikor az autó lelassított, majd megállt, Ryan kiszállt és felém nyújtotta a kezét. Tenyerem az övébe csúsztattam és engedtem, hogy kisegítsen a járműből. Az épület előtt jó pár fotós járkált, és amint meglátták a nagyfőnök Ryant, pillanatok alatt körbefogtak minket. Szerencsére néhány jól megtermett biztonsági őr a kordon mögé vezette őket, így szabad utat hagyva nekünk a bejárathoz. Ryan közelebb húzott magához, amint beljebb értünk az épületbe, majd a liftbe.

El kellett ismerni gyönyörű helyet hozott létre Ryan, az elegancia és a drágaság csak úgy sütött minden négyzetméterről.

A lift kettőnknek hatalmas volt, de mégis úgy éreztem, mintha kevés lenne bent a levegő. Mélyeket lélegeztem, de az agyamba folyton csak azok a gondolatok keringtek, hogy vajon mit fognak rólunk írni az újságokban, meg, hogy mit szólnak majd hozzám, és legfőképpen, hogy mit is mond majd Ryan, ha megkérdezik, hogy ki vagyok. Öröm lesz látni a zavarodottságot az arcán, miközben egy frappáns magyarázatot talál ki.
A lift csengetett egyet, majd kinyílt. Belekaroltam Ryanbe, majd az embertömeg felé indultunk.
- Mosolyogj! - mondta kedvesen, és ahogy felnéztem rá, az ajka sarkában mosoly bujkált.
- Szoktam - védekeztem egyből. Válaszul csak elnevette magát, majd a tökéletesen begyakorolt udvarias mosollyal köszöntött mindenkit, aki mellett elhaladtunk.
Megfogadtam a tanácsát, és csekély vigyorra húztam a számat, hogy azért mégse nézzek ki úgy, mint akit ölni visznek.
Főképp a 30-40-es korosztály volt a többségben, és pont ezért furcsa volt, hogy milyen tisztelettel és ámultsággal néztek rá. Főnökük volt, és szerették. A pillantások Ryanről pár másodperc után rám esett, amitől kicsit feszengtem, de mikor elismerő pillantások tömkelege sugárzott felém, még jobban szerettem volna elhagyni a termet, minél előbb.
A hatalmas bálterem fényesebb volt, bármely csillagnál, hatalmas üvegfalai pedig a városra elképesztő kilátást nyújtottak. Miután tényleg mindenki észrevett minket, érezhető volt az égető pillantások. Nem egy csaj ölt volna, csak, hogy az ő párja legyen, de engem hozott kínozni...
Mázlinkra Daniel jött oda hozzánk, és ezzel is elvonva a figyelmet a bámészkodókról.
- Sziasztok! Jennette! Egyszerűen gyönyörű vagy! - üdvözölt tárt karokkal, majd puszit nyomott az arcomra. Ryan keze szélsebesen a derekam irányába húzódott, majd ott is tartotta azt. És miután megkaptam a puszit, szorosan maga mellett tartott, mintha csak félne, hogy az "apám elvenne tőle".
- Köszönöm - mondtam, miközben visszafogtam magam, nehogy valami hülyeséget mondjak.
- Hol a partnered, akiről már annyit hallottunk? - húzta az agyát Ryan.
- Ahj, ne is mondd! Kész katasztrófa! Nekem semmi nem jön össze, indulás előtt leesett a lépcsőről. Most a kórházban gipszelik a lábát! - fogta a fejét Daniel.
Ryan alig halhatóan megköszörülte a torkát gondolom, hogy a barátja szerencsétlenségét ki ne nevesse, de én tisztán hallottam.
- Pár apró percre itt kell hagyjalak titeket, mert beszédet mondok, de hamarosan visszajövök! Elengedte a derekam, és már indult is fel a zenekar melletti mikrofonhoz.
- Nem gondoltam, hogy eljössz ezzel a nagyképűvel! - bökött mosolyogva a fejével a színpadon éppen beszédet mondó barátjára.
- Hát én se - mondtam halkan, de ahogy meghallotta, elnevette magát.
- Hidd el, kölyök! Ryan nem olyan rossz fej, mint hiszed! Ha majd közelebbről megismered, rájössz, hogy egy aranyat ér - pont ez volt velem a baj. Hogy nem akartam megismerni. Túl sok volt, amit csinált velem és még mindig félek, hogy megteszi újra.
A beszéddel ugyan már végzett Ryan, de rendkívül sokan körülvették, hogy üdvözölhessék, vagy dicsérjék az amúgy jó beszédjét. Még engem is megdöbbentett, hogy milyen jól csinálja a dolgát, akárcsak egy profi.
Öt perc múlva visszatér, pont jó időzítésben, mert Daniel a már kiszemelt szőkét megtekintette, és most elindult, hogy zsákmányául ejtse. Halk zene csendült fel, és megannyi elegáns pár a táncparketre sétált.
- Van kedved táncolni? - suttogott bele a fülembe, amitől a hideg is kirázott. Nagyon nyeltem, de nem tudtam válaszolni, így csak bólintottam. Megfogta a bal kezem, és bevezetett a többiek közé.
- Tudsz táncolni? - kérdezte, de válaszra időt sem hagyva a jobb kezét a hátamra fektette, a balba meg az én fehér ujjaimat fogta. Széles vállára tettem a kezem vele egyszerre kezdtem el táncolni. Ryan jól táncolt. Sőt! Nagyon jól. Az irányítás ott volt minden egyes mozdulatában, és egy cseppet sem bántam ebben a helyzetben.
- Nagyszerű beszéd volt! - mondtam halkan a fülébe, ami kb. egy magasságban volt a számmal.
- Örülök, hogy tetszett - mosolygott. Felnéztem a gyönyörű szemébe, de azon pillanatban meg is bántam, mert ő is engem nézett. Elpirulva hajtottam le a fejem, és csak akkor pillantottam fel, mikor a pörgés jött. Időközben elég közel táncoltunk egymáshoz, és ahogy kipörgetett, majd vissza, a köztünk lévő távolság megszűnt. Meglepően jól ment a tánc a magassarkúban, bár meglehet, hogy csak a bokámon lévő csatoknak volt köszönhető. Felnéztem rá, és láttam, hogy cinkosan mosolyog, mire csak megforgattam a szemem, közben pedig mosolyogtam. De már nem kellett szimulálnom a jókedvem, mert már igazi volt. Jól éreztem magam Ryannel, és meglepett az az oldala, amikor nem ordibál. Távolabb húzódtam tőle, hogy teljes egészében láthassam az arcát, de a tekintetem a terem végében álló házaspárra esett. A szüleimre.

16. Valami megváltozott

Sziasztok!
Köszönöm szépen az ösztönző kommenteket, nagyon jól estek!
Ez, mint látjátok hosszabb és ha engem kérdeztek, érdekesebb is!
Az új rész három hét múlva lesz, ennek az oka, hogy addigra lemennek a vizsgáim.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és egyre többen jöttök olvasni!
Puszi, Kath

*Jennette szemszöge*

Normális életem megmaradt képzeletei pillanatok alatt elillantam. Agyam felkészítettem a legrosszabbra. Olyan dolgokra, amiket már átéltem, és nem vagyok benne biztos, hogy újra és újra szeretném. Pedig már elhittem, hogy nem csinálja meg még egyszer. De tévedni emberi dolog...
Ahelyett, hogy közelebb lépett volna, inkább hátrébb lépett egyet. Szeme másként csillogott, mint anno, mikor a vendégszobában elégítette ki magát, általam.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte haragosan, ám a testtartása megváltozott. Nem volt benne semmi fenyegető, és lassan elkezdte összegombolni az ingét. Minden önuralmamra szükség volt, hogy ne pillantsak oda, de ökölbe szorítottam a kezem, és valahogy sikerült túlélnem a kínzást.
- Mégis mit? - tetettem az ártatlant. pontosan tudtam mire érti.
- Olyan nehéz lenne megengedni, hogy valamit én fizessek, vagy esetleg a kedvedbe járjak?
- Jah, hogy ez az lenne? Bocs, nem tűnt fel! Valahogy nem rémlik, hogy könyörögtem volna, hogy menjünk el, szóval ha engem kérdezel, itt kedvbe járás nincs! - mondtam, kicsit indulatosabban, mint terveztem.
- De azért eljössz, nem? - szemei szinte könyörögtek.
- Igen, el - sóhajtottam, majd elhagytam a szobát. Lábaim remegtek, ahogy kiléptem a szobából; és vártam, hogy mikor ránt vissza, és kényszerít valami olyanra, amit én nem akarok. Meglepő módon ez elmaradt, így villámgyorsan bezárkóztam a szobába, és nekiestem a tömérdek matek házinak.
Másnap, mikor végeztem az óráimmal, a magassarkú cipőben tipegtem le a lépcsőn. Vagy inkább bukdácsoltam...Mary ötlete volt, hogy próbálgassam a benne való menést, bár szerintem ha két hónapig a lábamon lenne, se tudnék normálisan tipegni a platformos szépségben.
Harmadjára indulok le a lépcsőn, de gyanítom, hogy utoljára, mert ki fogom törni a nyakam.
Előre féltem az este miatt. Senkit nem ismerek Danielen kívül, és ez egy csöppet aggaszt. Aztán fogalmam sincs arról, hogy mit kell mondani, vagy úgy általában csinálni az ilyen rendezvényeken. Kétségbeesetten indultam fel a lépcső felétől a szobámig, hogy Tiffanyt zaklassam a kérdéseimmel.
Mivel ez az egész cécó hétkor kezdődik, Mary ötkor egy halom pipere cuccal, hajsütővassal és egy hatalmas flakon hajlakkal jött be. Első gondolatom az volt, hogy kiugrom az ablakon, de rögvest. Nem akartam a kicicomázott királykisasszonyok sorjába beállni ma este, és már egy aranyos kontyot is találtam a neten; amit tökéletesnek találtam az alkalomra. Persze, mikor ezt felhoztam délután Vöröskének, kinevetett. És most itt áll, totál bezsongva és azon tűnődöm, hogy vajon megtudnám-e győzni arról, hogy ha ennyire lelkes, akkor táncikáljon ő helyettem.
- Kezdhetjük? - pakolta le az asztalomról a könyveket az egyik polcra, és teleaggatta sminkekkel, meg minden baromsággal.
- Remélem, hogy nem tervezted, hogy mindet rám kened! - mutattam az elszabadult asztalomra.
- Dehogynem. Társasági esemény lesz, ahol mindennek a legjobbnak kell lenni, szóval ne nyavalyogj, hanem, menj mosd meg az arcod, aztán kezdjük.
Nagyot sóhajtva átszállingóztam a szomszédos helyiségbe, és a parancsnak megfelelően jártam el.
Minden lányos filmben van egy "közös nagyon szupi készülődés" - remélem, az irónia érződik -; ami annyira feltölti a lányokat, hogy a szelet is úgy tudják mozgatni belépésükkor, hogy az a hajukat a megfelelő helyre és oldalra fújja. EZ MIND HAZUGSÁG! Megmondjam, mi az igazság?
Mikor mindenhol húzzák a hajad, érzed a levegőben, hogy még égetik is; a fejeden nyolcvanhat kiló smink van; totálisan nem feltöltő hatású. Sokkal inkább, kimerítő. Mary folyton csacsogott, hogy milyen jól áll ez a szín, meg hogy soha nem volt még a hajam kiengedve, és, hogy milyen hosszú. Én meg csak bólogattam - amit lehet célszerűbb lett volna kikerülni, mert akárhányszor megmozdultam a hajgöndörítő megégette a fejem.
Hat után pár perccel egy kocsi parkolt le a háznál, és nem akartam megemlíteni Marynek, hogy Ryan az, akinek az autója hangját ezer közül is felismertem volna. Túl sokat hallgattam reggelenként, hogy mikor megy el, így berögzült.
Reménykedtem, hogy nem számít arra, hogy azonnal indulhatunk, ugyanis a hajam egyharmada volt csak begöndörítve, még a többi egyenesen terült szét a vállamon.
- Lányok! Bent vagytok? - hallottunk egy halk kopogást, majd Ryan hangját.
- Igen, de ne gyere be! Még nincs kész - intézkedett Mary.
- Oké, csak nyugodtam, van idő. Különben is nem indulunk majd csak egy bő óra múlva.
- Nem hétkor kezdődik? - bukott ki belőlem a kérdés.
- De, csak illik egy kicsit késni - hallottam szórakozott hangját az ajtó túlról.
- Jah, jó - mondtam halkan.
- Na készülődjetek csak, majd találkozunk! - ezzel el is ment. Kisebb jóleső sóhaj bukott ki belőlem.
- Miért utáljátok egymást ennyire? - kérdezte pár perc múlva.
- Nem utáljuk egymást - ellenkeztem.
- Akkor? Mi ez a feszültség köztetek? - az igazat nem mondhattam el neki, így hallgattam arra a mondásra, hogy ha nem tudsz értelmeset mondani, akkor maradj csendben.
Hat előtt pár perccel rám adta a rózsaszín csodát, majd segített belebújni a cipőbe.
 Egész kényelmes lett mostanra, és nagyon érdekes volt, hogy  hiába olyan magas a sarka, a ruha pont a földet súrolta. Párszor körbejártam a szobát, majd belenéztem a Mary által nyújtott tükörbe. Olyan  más voltam...

*Ryan szemszöge*
Az egész nap szinte felesleges volt. Mindenki égett a lázban és rendkívül sokan be sem jöttek ma. Csak a nagykutyák. A báltermet messziről elkerültem, de mikor vitt le a lift a tetőtéri irodámból megcsapott a hangzavar, ami a húszas szinten zajlott. Danielre bíztam, hogy ne rontsa el nekem, fel ne égjek Jennette előtt; na meg nem is értek az ilyen dolgokhoz. A saját ebédszünetemet is meghosszabbítottam, csak hogy ne kelljen az őrültek házába visszamenni, így lebonyolítottam egy ebéd megbeszélést és egy tárgyalást cirka három óra alatt. Hat körül hazajöttem, hogy átöltözzek, meg persze a partneremért. Kíváncsi vagyok, hogy Mary mit tud kihozni Ms. Ellenálok-ból és az eredményre alig bírtam várni. A legelegánsabb öltönyömet vettem fel, és kétszer annyi időt töltöttem, hogy a hajam a megfelelőre csináljam. Mivel fogalmam se volt a ruhája színéről, így maradtam az egyszerű, fekete nyakkendőnél.
A földszinten megszólalt a telefon, és mivel tudtam, hogy senki nem fogja felvenni, ha én nem teszem; elindultam le.
- Halló - szóltam bele, és megálltam a lépcsőhöz közel.
- Ryan? Daniel vagyok! Bocs, hogy nem a másikon hívtalak, csak ez volt hamarabb a névjegyzékbe.
- Nem is te lennél - dünnyögtem, majd hangokat hallottam az emeletről, így kicsit hátrébb álltam, hogy megfigyelhessem mi folyik oda fent.
- Figyelmeztetni akarlak, hogy Angelina lesz a partnerem ma, és jó lenne ha előadnád, hogy mennyit meséltem már róla, jó!?
- Haver, az ég világon semmit nem mondtál róla - értetlenkedtem.
- Tudom, de nem is fogok. Jó nő, partner kellett, ennyi. Megteszed?
- Azt a jó büdös...- káromkodtam e magam, mikor észrevettem Jennettet a lépcső tetején. Maryvel nevettek. Derékig érő haja a legszebb hullámokba ölelte körül angyali arcát. A ruha rajta... Wow.
Igazából most jöttem rá, hogy most láttam elsőnek leengedett hajjal, valamint mosolyogni. És biztos voltam benne, hogy bármit megtennék, és meg is fogok tenni azért, hogy mosolyogni lássam, minél többet. Mert ezért megéri!

15. Készülődés

Sziasztok!

Huhh, de rég írtam már. Sajnálom ezt a nagyobb kimaradást, de igyekszem pótolni! :)

Nagyon aranyos üzeneteket kaptam chat-en és face-n is. Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy eszem ágában sincs összecsapni a sztorit két részbe, mert terveim vannak még ezzel a bloggal és a történettel is.

Kéthetente jön új, ezt most szeretném leszögezni! 

Ez a mostani kicsit unalmas lesz a következőkhöz képest, de remélem, hogy nem lesz hatalmas csalódás!

Kellemes olvasást!

Ezer csók, Kath

*Ryan szemszöge*

Öt óra alig múlt el pár perccel, én mégis tágra nyílt szemekkel nézek a plafonra. Mióta felkeltem máson sem jár az agyam, csak a bálon. Jennette az égvilágon nem jelentett mást, mint szexuális kielégülést, és azt is csak csekély mértékben. Most mégis csak azon gondolkozom, hogy talán egész jó lesz.Talán jól elleszünk és megfeledkezünk arról, hogy utáljuk egymást. Talán.
Igazából itt nem az utálattal van a baj, hanem, hogy elcsesztem, már a legelején. És ez hiba volt.
Mivel visszaaludni úgysem tudtam volna, felkeltem az ágyból, majd felöltöztem kényelmes tréning nadrágba és egy atlétába. Hangtalanul lesétáltam a földszintre, majd be az edzőterembe.
Az a jó abban, ha az embernek sok pénze van, hogy ami egy átlagos felnőtt számára luxus lenne én azt beépítettem a házamba. Edzőterem, egy belső és egy külső medence. Egy hatalmas szoba, ami elméletileg játék szobának indult, de aztán rájöttem, hogy ha felszerelem minden villogó géppel a szobát, akkor biztos nem indulok el munkába. Szóval inkább úgy hagytam. Majd kezdek vele valamit.
Bemelegítettem, majd emelgetni kezdtem a súlyokat, mindaddig míg a karom el nem fáradt.

*Jennette szemszöge*
Az ébresztőóra csipogása kellemetlenül érintette a csendhez szokott fülem. Így aztán majdhogy nem le is löktem az éjjeli szekrényről. Hülye óra!
Kevesebb, mint fél órám volt elkészülni az első óráig, így egy percet sem lustálkodhattam. Kikaptam egy farmert és egy háromnegyedes ujjú felsőt a szekrényből, majd miután magamra kapkodtam, átsiettem a fürdőbe. A házban csend volt, így arra következtethettem, hogy Ryan már elment. Leöblítettem az arcom, megmostam a fogam, és úton is voltam a konyhába.
- Jó reggelt! - rakott elém egy tányért Mary, amin egy szendvics feküdt.
- Hali. Köszönöm - evés közben az órára pillantottam, és igencsak belehúztam az evésbe.
- Beszéltem Ryannel reggel és azt az utasítást kaptam, hogy vigyelek el délután vásárolni, és ruházzalak fel a bálra - csak a szememet tudtam forgatni - és megkaptuk a fekete kártyát. Vagyis a számla kimerülhetetlen.
- Hát ez csodás - mondtam kedvetlenül.
- Nem örülsz neki? Mármint megvesszük neked a világ legszebb ruháját, és te leszel az este fénypontja - leült mellém és felém fordult.
- Áhh, tudod az ilyenek nem nekem valók. Nem vagyok az a kiöltözős fajta.
- De még lehetsz! - kacsintott rám, és már el is tűnt. Én meg ottmaradtam a gondolataimmal, hogy vajon, mit is akart ez jelenteni.
Miután kikísértük Ms. Lee-t, Mary már hozta is a kabátját.
- Hova készülsz? -adtam a tudatlant, pedig pontosan tudtam.
- Vásárolni, veled. Szóval hozd a cuccod, és induljunk! - kezdett el tolni a lépcső felé. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy nem úszhatom meg ezt a bált, akárhogy is próbálkozom.
Felkaptam a táskámat, a kabátom és cipőmmel a kezembe lesiettem. A lépcső aljához leérve leültem a legalsó fokra, és rásegítettem a tornacipőt a lábamra. Mikor felöltöztem, Mary hívott egy taxit, ami elvitt minket a legnagyobb bevásárló központba, amit valaha láttam. Mary vidáman és jó gyorsan sétált be, még én szinte csak vonszoltam magam. A telefonom pittyegett, így kivettem a zsebemből, és megnéztem a bejövő üzenetem.
Remélem, hogy a saját kártyádat otthon hagytad! Én fizetek. Vita lezárva!
Ezt nem hiszem el! Honnan tudja, hogy nálam van a kártyám, és épp most jöttünk be? Bolond ez az ember! Pont ő fog nekem parancsolgatni! Hát persze!
Kikapcsoltam a telefont, hogy még véletlenül se kapjak több idegesítő szónoklatot.
Maryt már el is vesztettem szem elől, így igyekeznem kellett, hogy nehogy elkavarodjak valamerre.
Két órával később még semmit nem vettünk, de a velem tartó vöröske minden kirakatba megállt és kereste a megfelelő ruhát vagy cipőt, vagy tudomisén', hogy mit.
- Mary nem lehetne, hogy be is menjünk valahova?
- Na elkapott a vásárlási láz? - nézett rám csillogó szemekkel.
- Nem. Csak menni szeretnék már haza - magyaráztam rosszkedvűen.
- Még egy darabig nem fogunk, szóval próbáld meg élvezni, oké? - veregette meg a vállam - Gyere, arra láttam egy szép kék ruhát, szerintem fel kellene próbálnod.
Nos, az említett ruha nagyon csinos volt, még tetszett is, csupán a méretével volt baj. Vagyis inkább az enyéimmel. Felpróbálta kettő méretet is, de az egyik kicsi, a másik meg nagy volt.
 - Nah, ez így jó lesz - vakargatta a homlokát Mary, miközben én igyekeztem nem megfulladni a ruhában, mert olyan szűk volt - Jó, vedd le. Aztán keresünk másikat. Várj, segítek! - és el is tűntünk az öltözőben.
Fura módon Mary nem kérdezett semmit, a beragasztott oldalamról, sőt olyan volt, mintha nem is vette volna észre. De én tudtam, hogy észrevette. Mindenki észreveszi...
Mary totál elszontyolodott, hogy nem volt a méretembe, ezért megajánlottam neki, hogy vegyünk egy jégkrémet, így az ősz elején, hátha feldobja. 
Meglepően, engem is feldobott a cukorbomba és már szinte mosolyogva haladtam mellette.
- Ohh, ez a bolt világhírű! Itt biztos találunk neked valamit! - húzott be. A bolt közepén állva, a lélegzetem is elakadt. Már értem, hogy miért olyan híres. Mindenhova, amerre csak néztem susogó, elképesztő színekben pompázó ruhák ezrei voltak. Talán igaza volt Marynek, lehet élvezni fogom.
- Melyik színnél kezdjük? - vigyorgott? Rámutattam egy halvány szürke ruhára. Elismerően nézett, majd kihalászott egyet az én mértemből és betuszkolt az öltözőbe.
Sajnos a próbababán jobban nézett ki, mint rajtam, így ki is húztuk a listáról. Ám a harmadik ruha... Na, az volt az igazi, még ha nem is szeretem a rózsaszínt!
Sajnos, a fizetéséről lekéstem, így nem tudtam odanyújtani a saját kártyámat, mert mire a saját gönceim voltak rajtam, Mary már az üzleten kívül állt.
- Mehetünk?
- Haza? - ragyogott fel az arcom.
- Nem. Szükségünk van egy cipőre is. Valamint egy kis kiegészítőre, a nagyfőnök utasításait követve! Gyere!
Mire hazaértünk leszakadt a lábam és már elegem volt az egész vásárlási mizériából. Ryan a dolgozószobából beszélt valakinek, így feltűnésmentesen be tudtuk vinni a szobámba a megvásárolt dolgokat.
Később aztán mikor bementem oda, ahol dolgozott, hogy visszaadjam a kártyáját és megköszönjem a sok cuccot; kigombolt ingben ült az asztalon. A látványra nem voltam felkészülve, így igyekeztem nem is oda nézni.
- Khm, ezt visszahoztam. Köszönöm, de biztos lehetsz benne, hogy utalást lehet majd észrevenni! - lehajtottam a fejem, és indultam volna ki, de elállta az utat...

14. Bál?

Sziasztok!

Megérkezett a 14-es fejezet! Köszönöm a kommetet és a sok oldalmegjelenítést! +10000 a nézettség, amit nagyon köszönök nektek, soha nem gondoltam volna, hogy ennyien fogtok olvasni! Kellemes olvasást kívánok, és itt, most megígérem, hogy az új részre max.3 hetet kell várnotok!

Ezer csók, Kath

*Ryan szemszöge*
- Mi van? - húzta össze a szemöldökét. Láthatólag nem értett semmit az egészből. Amiért nem hibáztatom, mert csak rázúdítottam az akaratomat.
- Lesz egy bál a héten a Hunter Managernél. És azt szeretném ha te lennél a párom - mondtam kicsit érthetőbben.
- Miért? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Mert szerintem jó páros lennénk - rögtönöztem. Igazi ok, amiért magammal akartam vinni, hogy ne csak nekem kelljen szenvedni, na meg ciki lenne odaállítani, mint főnök, pár nélkül. Tudom eléggé önző dolog...
Felállt a székről, és egy fél pillanatra azt hittem, hogy csak kisétál a konyhából és válaszra sem méltat; de meglepettségemre, megállt mellettem. Apró kezeit a homlokomra tapasztotta, s nekem egy fél pillanatra leállt a szívverésem, majd mikor újraindult ezerszer gyorsabb ütemet vett fel. Mi a fene bajom van velem? Hozzám ér és megőrülök?
- Mit csinálsz? - kérdeztem vontatottan.
- Csak megnézem, hogy nincs-e lázad, mert oltári nagy baromságokat beszélsz.
Lassan felálltam a székről, mire ő elengedte a homlokom, és épp távozni akart, mikor megfogtam mindkettő csuklóját és elindultam felé. Ösztönösen hátralépett.
- Hahaha - szinte suttogtam a szavakat. A poénja elég régi volt, de legbelül mosolyogtam a próbálkozásán. Lassan lépkedtünk hátra, kezei a kezem alatt, szemünk egymáson. Hirtelen a falnál találtam magunkat. Ő neki háttal, én pedig veszélyesen közel. A menekülési útvonalat elzártam, és majdnem olyan helyzetben voltunk, mint alig egy hete. Szemeiben félelmet láttam, ami összefacsarta a szívem újra és újra. Még mindig fél tőlem!
Szorosan behunytam a szemem, majd elengedtem a kezét. Mielőtt ő tudott volna elmenekülni, én szedtem a sátorfámat és elhagytam a konyhát; és amilyen gyorsan csak tudtam felmentem a szobámba.
Megakadályozva, hogy szétverjek valamit a telefonomon kikerestem a legrockosabb számot, majd a fülhallgatót hozzácsatlakoztatva, hallgatni kezdtem. Legszívesebben pofán vertem volna magam újra és újra, amíg csak van fogam; de valami kevésbé erőszakos megoldásra volt szükségem.
Hiába üvöltött a zene a fülemben, az agyam folyton azon kattogott, hogy Jennette fél tőlem. Ezt magamnak köszönhettem és annak, hogy egy idióta vagyok, aki nem bírja a farkát egy helyben tartani. Márpedig ez baj, nagy baj...

*Jennette szemszöge*
Ami az imént a konyhában történt másodpercenként pörgött le újra a fejemben. Kellett egy kis idő, míg észhez tértem és lenyugodott a szívem. Ettem még pár falatot, annak érdekében, hogy ne üres gyomorral feküdjek le, aztán elpakoltam magunk után, mert feltételeztem, hogy már nem fog enni ő sem. Szedtem a lábam a lépcsőn, hogy minél hamarabb felérjek. Szinte hangtalanul - ha a víz csobogását nem vesszük - készülődtem el és dőltem be a pihe puha ágyba. Bármennyire is szerettem volna aludni, nem hagyott nyugodni Ryan szavai. Azt szeretném ha te lennél a párom... Mit akar ez jelenteni? Keresnem kéne a szavai mögötti tartalmat, vagy csak fogjam fel úgy, ahogy minden normális ember?
Sóhajtottam egy nagyot. Miért nem lehet minden egyszerű? Oldalra fordultam és a mackómat az arcomhoz temettem, hátha el tudok aludni.
Reggel nyoma sem volt Ryannek, ami egy kicsit elszomorított; mert volt egy olyan érzésem, hogy szándékosan kerül engem és megy el hajnalok hajnalán. Tényleg jó lenne ha Danielnél laknék, hisz akkor semmi port nem kavarnék.
Unott arccal mentem le a konyhába és ültem a reggelim elé. Mary mosolyogva, néha dúdolgatva pakolgatott mindenfélét össze. Csodáltam, hogy már ilyenkor is friss, és majd' kicsattan az életörömtől. Duzzogva ültem a helyemen és a gabonapelyhemet kanalazgattam. Magam sem tudtam, hogy mi a problémám, de jól esett mindenkire haragudni.
A falon lévő telefon csörögni kezdett, mire a vörös hajú barátnőm rögtön odalépett.
- Hunter lakás. Oké, odaadom - felém nyújtotta a készüléket, amit elvettem tőle. Hátradőltem a széken és próbáltam nem mutatni, hogy mennyire ideges vagyok.
- Igen? - szóltam bele rekedten és vártam, hogy valaki a másik oldalról visszaszóljon.
- Én vagyok az, Ryan - az arcom grimaszba torzult és ha Mary nem lett volna a konyhában, bizony Isten lerakom.
- Mit akarsz? - kérdeztem kedvetlenül.
- Öhm..megjöttek a teszt eredményei! Nem gondoltam volna, hogy ennyire elrontottad - hangja halk volt, mégis határozott.
- Jó, figyelj, nem akarom tudni! - a sírás kerülgetett. A szégyenérzet, hogy csalódnia kellett bennem, mindennél rosszabb volt, akármennyire is igyekeztem tagadni.
- Rendben. Nem hozom fel ezt, sem az éneklésedet ha eljössz velem a bálba! - szinte tudtam, hogy a puccos irodájában ül és vigyorog.
- Ohh szóval visszatértünk a zsaroláshoz - Mary felvonta a szemöldökét, mire megráztam a fejem, ezzel is jelezve, hogy nem érdekes.
- Ahhj, Jennette. Miért olyan nehéz azt mondanod, hogy igen? Jól szórakoznánk, táncolnánk, minden. Komolyan nem értem a nőket - sóhajtott.
- Ha azt mondom, igen; akkor békén hagysz ezekkel a marhaságokkal? - magam sem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedek és beadom a derekam.
- Természetesen.
- Jó, akkor elmegyek! Boldog vagy? - Teljes mértékben - majd egyszerre nyomtuk ki a telefont.
- Ez igazán érdekes volt - nézett rám gyanúsan Mary, miközben én a telefont helyeztem vissza a helyére.
- Nekem mondod? Most báloznom kell vele... - még a gondolatától is kirázott a hideg.
- Komolyan? Ez tök jó lesz! Meglátod! Majd segítek elkészülni meg minden. Juj! - lelkesedett fel az egyetlen szövetségesem a házban.
Délután felhívtam Tiffanyt, hogy nem jönne-e el velem holnap ruhát vásárolni, ha már beadtam a derekamat. Mielőtt még belement volna a kis kiruccanásba, köteles voltam elmondani mindent neki a bálról, aztán pedig fél órát azzal töltött, hogy azon gondolkodott, hogy vajon miért én leszek a párja. Így már ketten csámcsogtunk a témán.
Este kopogásra lettem figyelmes, ami után az ajtó kinyílt. Meg sem lepett, hogy Ryan győzelemittasan mosolyog.
- Mi ez a nagy öröm? - néztem fel rá. Magamban azért megjegyeztem, hogy betartotta az ígéretét és nem jött be a szobába, amiért kapott plusz egy pontot.
- Te nem vagy feldobva? - ráncolta a homlokát.
- Mitől? Hogy egy szexmániással megyek bálozni, aki folyton zsarol? Nem, ne haragudj. Biztos velem van a probléma - felálltam az ágyról, majd a szekrényhez léptem, és egy melegítőfelsőt vettem fel.
Az arcán erős gondolkodást vettem észre, de totál hidegen hagyott a fantasztikus illatával együtt.
És amilyen csak gyorsan lehetett kilibbentem a szobából.

13. Az angyali hang

Sziasztok!

Mindenkinek boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok, és meg is hoztam nektek az év első fejezetét, ami ugyan nem túl hosszú, de így jött ki. Ryan szemszögéből fog íródni, és reménykedek benne, hogy elnyeri tetszéseteket és a nézettségünk is felemelkedik 9000 fölé.

Most, hogy vége a szünetnek ismét nem tudom, hogy milyen gyakran tudom hozni az újat, de max. 3 hét és itt a következő. Tudom, hogy az eddigi részek nem voltak túl izgalmasak, de, mint ahogy azt már mondtam korábban: kezdődnek a jó részek.

Hagyjatok magatok után nyomot, akár komi formában és lépjetek be a csoportba is!

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

*Ryan szemszöge*
Az élet örökös pörgés és munka. Amint valamit jól teljesítesz, azonnal többet akarnak. Ezzel a baj csak az, hogy a nagy elvárások hada soha nem szűnik meg. Soha. Még akkor sem ha történetesen te vagy a főnök. Mert ennek következtében mindent neked kell felügyelned, irányítani, döntéseket hozni. A munka nagy részét az alkalmazottak között kiosztani egyszerű, de aztán a kész munkákat eggyé gyúrni, továbbítani, használni csak a vezető szerepében álló ember végzi.
Nem azt mondom, hogy utálom, hogy főnök vagyok a sok munka miatt; de jól esne néha csak egy átlagos embernek lenni, küzdeni az álmaimért, dolgozni több éven keresztül, hogy egy biztonságos házat tudjak építeni, csak nem olyan, mint ami most van. Hisz 21 vagyok és óriási házam van itt, Los Angelesben, én vagyok a főnök az egyik legsikeresebb cégnél, és csak úgy emlegetnek, mint "a zseni srác, aki meghódította az angyalok városát". Persze anya rendkívül büszke, de valahogy bánt, hogy nem vagyok otthon vele, hanem bulizok, néha felszedek egy kurvát, majd másnap úgy csinálok, mintha semmi nem történt volna. Ismer engem és azt mondja mindig, mikor mondom, hogy jobb gyermeket érdemelne, hogy soha nem kívánna jobbat, és fiatal vagyok, szórakozzak; és ne féljek ő meg van velem elégedve. A bökkenő csak az, hogy én saját magammal nem vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan mélyre süllyedek, mint egy héttel ezelőtt, azóta pedig szinte mindig csak veszekszem szegény lánnyal. Jobbat érdemelne e bánásmód helyett. A ma reggeli kis "csatánkra" nincs megfelelő szó. Megvilágosodtam a felől, hogy tudása, mint a tenger; és ez a IQ-teszt felvilágosítja róla, hogy mennyire is. Tudom, hogy szemét voltam vele, mint mindig, de próbálom magam kontrollálni. Egy unalmas meeting közben, aminek az égvilágon semmi értelme nem volt; el is határoztam, hogy ezen túl kedves leszek Jennettevel. Nem fogom idegesíteni kerülgetni, sem szurkálni. Semmit! Mától minden megváltozik!
Az utolsó tíz percben az előadást tartó férfire koncentráltam, hogy valami gőzöm csak legyen róla, mi a fészkes fenéről beszélt másfél órán keresztül, ebben az elsötétített szobában, miközben a kivetítőn mutogatott.
Miután lezártam a programot, visszavonultam az irodámba, hogy felkészüljek egy találkozóra, ami egy elegáns étteremben lesz. Daniel viszont a legrosszabb időzítést választva bejött, és elhelyezkedett a párnázott bőr székben, ügyet sem vetve arra, hogy épp a kabátom veszem, és indulni készülök.
- Mizu Haver? - helyezte magát kényelembe.
- Ebédmegbeszélésem van Carol Bankkel. Valami új ügyfelet akar rám sózni, de nem ez az első próbálkozása. Valószínű, hogy egy újabb country énekes van a dologban - sóhajtottam, majd színpadias módon az órámra pillantottam, hogy megnézzem mennyi az idő. Bosszúságomra még volt idő a megbeszélt időpontig, így hagytam jó barátomat, hadd ejtőzzön még egy kicsit.
- Ne feledd: Légy szigorú! Akármennyire is vagy könyörtelen, annál jobban fognak tisztelni és magasztalni. Akárcsak engem - igazította meg a nyakkendőjét, mire elnevettem magam.
- Daniel, egyedül én tisztellek - cukkoltam.
- Ez maradjon kettőnk között! - szállt be a poénba - Na, de nem mókázni jöttem, csak meg szeretném kérdezni, hogy van-e partnered már a bálba? - tudtam, hogy valamit nagyon elfelejtettem...
- Mért meg akarsz hívni? - lepleztem, hogy totál elfelejtettem a dolgot.
- Gondolkodtam rajta egy darabig, de inkább felszedek egy jó nőt, akivel utána tudok szórakozni, de majd talán legközelebb. Te viszont, még mindig nem válaszoltál a kérdésemre! Kivel jössz? - a hajamba túrtam, mert a választ még magam sem tudtam.
- Fogalmam sincs - vallottam be.
- Szőke csaj a tizenkettedikről? - adta a tippet, mire elhúztam a számat.
- Nincs az az Isten. Tavaly vele mentem és hidd el épp elég volt. Nem hiányoznak a gyermekkori cikis sztorijai.
- A dögös bögyös a tizennyolcról. Tudod a tetkós csaj - adta a következő ötletet.
- Soha!!
- Oké, akkor gyere Jennettel - csettintett, és láttam rajta, hogy nagyon büszke az agyára, mert sikerült ezt kieszelnie.
- Kizárt! - vágtam rá gondolkodás nélkül - Most pedig tűnés az irodámból, mennem kell!

 Danielnek mondott szavaim, mi szerint nem Jennettel megyek a bálba, kezdett meginogni. A nap további részében az járt az eszembe, hogy miért lenne jó, ha ott lenne. El tudtam játszani a gondolattal, miszerint együtt érkezünk, táncolunk, és jól érezzük magunkat. De a lelkem mélyén tudtam, hogy ennek esélye egy a millióhoz.
A munkaidő leteltével megkönnyebbülten álltam be a garázsba. Ráérősen sétáltam az ajtóhoz, és nyitottam be rajta. Mary csak gyorsan köszönt, mert valami finomság elkészítésével ügyeskedett, és a világért sem akartam megzavarni.
A lépcső irányába indultam és mikor elértem a lépcsőfokokat ütemesen fellépkedtem rajtuk. Emlékeztettem magam, hogy Jennettel nem lehetek bunkó, szépen kell viselkednem.
A lehetséges partnerek neveit rendezgettem a fejemben, mikor Jennett hangját meghallottam. Rögtön felismertem, az Airplanes dalt énekelte B.o.B-től. Szinte hangtalanul lépkedtem a szobája ajtajáig, mert féltem, hogy ha mozgást észlel, abbahagyja. Bekukucskáltam a szobába és láttam, hogy az ablakon néz ki, nekem háttal, közben pedig énekel. Közelebb mentem, és mint ígértem neki, nem mentem be a szobájába, az ajtófélfának dőltem, és élveztem a szinte angyali hangot. Zenészek, színészek, és több száz híres ember vesz körül, de egyikőjüktől sem hallottam még ilyen tiszta és elragadó hangot, mint tőle. Csak ámultam, majd mikor befejezte nehezemre esett megszólalni.
- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy nem tudsz énekelni - szólaltam meg végül, mire ugrott egyet, majd sietősen megfordult. Bár ezt egy szimpla kijelentésnek szántam, kiejtve teljesen másképp hangzott, mintha megvádoltam volna.
- Jézusom! A szívbajt hoztad rám! - kapott a szívéhez, de tudtam, hogy csak terelni akarja a szót.
- Ne haragudj, nem volt szándékod. De komolyan, miért mondtad, hogy nem tudsz énekelni? - felvontam a szemöldököm.
- Mert nem is tudok. Most pedig ha nem haragszol, szeretném folytatni a tanulást - értettem a célzást, így elrugaszkodtam a támasztékomtól, és elindultam a dolgozószobába.
Még a laptopom vártam, hogy betöltődjön, átsiettem a szobába és melegítőre cseréltem az öltözékemet. Miközben válaszoltam néhány e-mailre, azon kaptam magam, hogy dúdolom az Airplanest.
Negyed nyolckor Mary felszólt, hogy kész a vacsora, majd miután kikísértem, a konyhába vándoroltam. Hamar kiderült, hogy egészséges vacsorát kaptunk, ugyanis a menü grillezett csirkemell és saláta volt. Megvártam még Jennett is szed magának, majd leültünk a pulthoz jóllakni. Van egy hatalmas ebédlő a nappalival szemben, de soha nem is használjuk.
- Szóval, térjünk csak vissza a délutánra - adtam a beszélgetés témát. Halkan felsóhajtott, majd rám emelte tökéletes szemeit.
- Mi történt délután? - adta a tudatlant.
- A kis éneklésed...egészen lenyűgözött. Szép hangod van, sokra vihetnéd vele - mondtam, de csak azt láttam, hogy a szemét forgatta. Nyilván nem hitt nekem.
- Kérlek, hagyd már abba - könyörgött, és az arcát a kezébe temette. Jóízűen elmosolyodtam rajta, hogy zavarban van ettől a sok dícsérettől, és inkább eltakarja az arcát, de folytattam a fényezését.
- Teljesen őszinte vagyok. Nagyon tehetséges vagy. Ha kell be tudlak vinni a szakmába - mosolyogtam.
- Mit tegyek, hogy elfelejtsd ezt az egészet? - nézett rám szinte könyörgően.
- Légy a partnerem a Hunter Manager ez évi bálján!

12. Túl hülye?

Sziasztok!

Hosszas kihagyás után visszatértem, hogy hozzam nektek az új részt!

Remélem, hogy tetszeni fog nektek a kis "párosunk" újabb vitája ;)

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és ígérem, hogy jön még ezen kívül új a szünetben!

Xoxo, Kath

*Jennette szemszöge*
A hétvége nagy része békésen telt, noha lehetett érezni a levegőben, hogy mint általában semmi sincs rendben. Hiába próbáltam játszani a kemény lányt, belül rettegtem, hogy a hét megismétli önmagát. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy ha még egyszer olyan dologra kényszerít, amit nem akarok; akkor Danielhez költözök, akár tetszik neki, akár nem; és nem fog olyan könnyen lebeszélni róla, mint pár napja.
Bár őszintén reménykedtem benne, hogy szerez magának egy újabb játékszert és akkor engem békén hagy, még ha ennek a következménye az lenne, hogy el kell költöznöm. Tegyen bármit is, soha többet nem hagyjon, hogy gyengének tűnjek előtte, mert az egyenlő lenne a vesztemmel...
Alaposan megtanultam, és még valami francia könyvet is elolvastam, pedig unalmas és száraz volt; de a gondolataim lekötésére épp megfelelt.
Ryannel csak a legfontosabb alkalmakkor szóltunk egymáshoz és a különböző helyiségeket is csak úgy használtuk, ha a másik nem tartózkodott ott, tűnjön ez bármennyire is gyerekesnek. Mondjuk a házból a konyhát, a szobámat, a fürdőt és néha a dolgozószobát vettem igénybe; ellentétben Hunterrel, aki miután lesétált a lépcsőn több órára a földszinten lévő helyiségekbe tűnt el, amiknek a létezéséről sem tudtam.
Mary csak a fejét kapkodta kettőnk között, és halvány lila gőze nem volt róla, hogy mi a bajunk a másikkal. Hétfő reggel aztán megunta, hogy mikor a konyhában ültem, Ryan bejött, de ahogy észrevett, már fordult is ki; de Mary megakadályozta:
- Ryan! Állj meg! - mondta szigorúan és a hangleejtéséből is lehetett érezni, hogy nem érdekli, hogy ő csak egy "sima" alkalmazott; akkor is rendet rak ebben a házban.
Száját húzva tér vissza közénk fekete farmerben, szürke ingben és egy fekete zakóban. Ha nem lett volna egy ekkora arrogáns, irányításmániás gyökér, akkor azt mondtam volna, hogy akár jól is nézett ki.
- Mi az? - vonta fel a szemöldökét, mintha nem tudná miről van szó. A narancslevet kedvetlenül toltam odébb és vártam, hogy kezdődjön a reggeli banzáj. 
- Ülj le! - mutogatott a székre. Ryan szó nélkül teljesítette a kérését, de volt egy olyan érzésem, hogy csak a Mary kezében lévő késnek köszönhető - Mi a bajotok van?
- Most, hogy mondod, kicsit éhes vagyok... - szórakozott.
- Nem! Mármint egymással.
- Semmi - mondtuk tökéletesen egyszerre, majd összenéztünk amolyan "velem ne szórakozz" nézéssel, amihez egy szemöldök felvonás is csatlakozott.
- Aha, én meg hülye vagyok és elhiszem - nézett ránk lesajnálóan. Lehajtottam a fejem, mert jelenleg nem tudtam hozzáfűzni a témához semmit. Hazugság nincs mindig készen a tarsolyomban, az igazság pedig jobb ha az agyam legeldugottabb zugába marad; bár ha belegondolok jó lenne látni Ryan arcát, mikor kitálalok mindent a kis alkalmazottának, és hirtelen két emberrel lenne kevesebb a házban; mert fogadást mernék kötni, hogy nem hagyná, hogy maradjak. A rendőrök pedig meglátogatták volna késő reggel. Nem is hangzik olyan rosszul...
Kizárólag a saját érdekeimet nézve, inkább csendben maradtam és  Ryan "megizzasztását" hallgattam.
- Mary! Akármennyire is imádom a vörös fejedet, most tényleg megyek, mert a tanár is itt lesz nemsoká, nekem meg munkába kell menni - állt volna fel, de Mary visszanyomta a székre.
- Te vagy a főnök, oldd meg! - felemelte a szemöldökét.
Ryannek nem tetszett az előadás, annyira, mint nekem és a dünnyögéseivel tudtunkra is adta.
- Szóval, térjünk csak vissza az eredeti problémára! Mi bajotok van egymással? - szemeivel kettőnk között száguldozott, amire megint nem adtam hangot, csak a homlokomat kezdtem el dörzsölni, nem úgy, mint a bajtársam.
- Mondtuk már. Az égvilágon semmi. Csak nem jövünk ki egymással, oké? Daniel "lánya", vele kell jól meglennie és nem velem - szórta az okosságokat, amire persze felbátorodtam és eldöntöttem, hogy kezembe veszem a sorsom.
- Igen? Akkor viszont szeretném látni az apámat - leptem meg magam ezzel a kijelentéssel, de Ryant is, aki hitetlenkedő pillantásokkal díjazta a mondandómat, mintha attól félne, hogy rosszul hall.
- Az kizárt! - mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Miért lenne az? Jogom van látni, mint ahogy neki is engem. Egyáltalán nem értem, hogy miért kell itt laknom, mikor még hasznodra sem vagyok! - az utolsó szókat erőteljesen megnyomtam, hogy világossá tegye neki, hogy ami elmúlt, az elmúlt és nincs az az Isten, hogy megismétlődjön.
Szemeit összehúzta, amik találkoztak az én mérges nézésemmel.
- Miért ne találkozhatna vele? - szólt bele a csatába Mary.
- Mert itt lakik, ahol én hozom a szabályokat!
- A szabályaidat majd megeheted, mert amint tizennyolc leszek, már el is tűntem innen, Nagyfőnök! Akkor majd meglátjuk, hogy miben tudsz parancsolni - az arcán láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozik, majd egy apró ránc kezdett a szája sarkában bujkálni, amiből arra következtettem, hogy jót mulat rajtam, és egyáltalán nem vesz komolyan; pedig az elmondottakat teljességgel komolyan gondoltam.
- Jól van srácok, elég volt! Ha ez minden kínotok a másikkal, akkor feleslegesen húzom az időt, rátérek egy másik dologra! - a hatás kedvéért összecsapta a kezét, és annak hangjára megugrottam, de nem akkorát, hogy bárki is észrevegye. A csattogó dolgok, nem a kedvenceim...
- Milyen másikra? - gyanakodott Ryan.
- Jennette, a tanárod mondta, hogy igen jól teljesítesz, és meg szeretné ragadni az alkalmat, hogy elvigyen egy IQ tesztre.
- Hogy kiderüljön, mennyire keveset tudok? - vártam a választ, ami nem sokat váratott magára.
- Igen! - Nem! - két oldalról szinte egyszerre jött a válasz, majd meglepettségemben nem tudtam kire nézzek.
- Akkor mire kell? - tudakoltam.
- Ms. Lee úgy gondolta, hogy jó, ha tisztában vagy azzal hogy mire vagy képes; és ez a teszt remekül megmutatja, hogy milyen okos vagy - magamban azon gondolkoztam, hogy vajon a kettő nem ugyan az-e. Mármint a kérdésem és Mary válasza, de nem akadtam vele is kötekedni, így újra befogtam.
- És pontosan mennyibe is fog ez nekem fájni? - bunkóskodott, de ezzel csak fokozta bennem a dühöm lángját, ami lassan erdőtűzzé alakul..
- Ryan ez ingyenes.
- Hogy értetted az előbb azt, hogy keveset tudok? - förmedtem rá.
- Szerinted mégis, hogy érthettem? - tette keresztbe maga előtt a kezét.
- Vagyis hülyének neveztél? - hangom a pulzusszámommal együtt növekedett.
- Pontosan - mosolygott maga elé elégedetten.
- És mondd csak, mégis, hogy jutottál erre a következtetésre? - ám mielőtt válaszolni tudott volna, Mary megelégelve, hogy a problémák megbeszéléséből átmentünk egymás szidalmazására, ránk morgott, hogy hagyjuk abba, majd elment ajtót nyitni a tanárnak.
- Csak félsz, hogy kiderül, nagyobb lesz a számom, mint neked és akkor te meg az egód kereshettek az életben más szórakozást. Milyen szomorú! - álltam fel, majd kiviharoztam a konyhából, és Mary után merészkedtem.
Egy órát tartottunk meg, majd Ms. Lee autójával elindultunk a vizsga helyszínére. Ahogy a nagy épületbe beértünk, világos volt, hogy mindenki tudta, hogy jövünk, mert a tanárnőm neve mindenhonnan hallható volt, mert annyi ember várt ránk. Egy öltönyös ötvenes éveiben járható férfival kezdett el egy rövid beszélgetést folytatni, még én néhány pincér ételajánlatát hallgattam, majd udvarias köszönet után elhessegettem őket. Kezdem magam kellemetlenül érezni, hogy ennyi ember van csupán egy vizsga miatt ezen a helyszínen. Bár fogadni mernék, hogy inkább lennének ők is máshol, mint egy vizsgaközpontban, ahol a jövő generációjának feltörekvő intelligenciáját mérik. Én is...
Végre aztán elindultunk a lift felé, amibe csak négyen szálltunk be: én, Ms.Lee, az öltönyös, meg valami idegen.
A hatodik emeleten aztán megállt a lift és követtük az alkalmazottakat. Egy apró terembe tereltek be, ahol mindössze egy szék és egy asztal volt.
- Nos, Ms. Moon; ez lesz a terem, ahol a tesztet elvégezzük. Másfél órája lesz rá, de ha hamarabb kész van, akkor kijöhet. Mi a folyosón fogjunk várni, egy munkatársunk pedig a teremben ellenőrzi a munkát - aprókat bólogattam, majd a szék támlájára leraktam a táskám és leültem rá. Egy jókora adag lap került elém, majd miután mindenki - az "ellenőrző munkatársat" leszámítva - az óra elindult, az agyam pedig leállt.
Képtelenség, hogy ekkor blokkoljon le az ember agya! Ránézek a lapra és hirtelen a nevemet sem tudom, nem hogy a kismillió logikai cuccot, ami vár rám.
Igaza volt Ryannek. Túl hülye vagyok ehhez. Hisz mit akarok én itt bizonyítani? Felkészülési időm sem volt rá, a ma reggeli bejelentésnek köszönhetően. Ha a teremben nem tartózkodott volna rajtam kívül még valaki, akkor biztos, hogy eltörik a mécses...

11. Bonyodalmak

Sziasztok!

Köszönöm a +900 oldalmegjelenítést, és nagyon jól estek a komiban leírt kedves szavak!

Remélem, hogy e rész olvasása után sem lesz más véleményetek!
Hagyjatok nyomot magatok után!

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

Beültem az erősen kipárnázott, világos bőrrel fedett ülésre; és azonnal megcsapott Ryan elképesztő jó illata. Még a parfümje is azt sugallja, hogy milyen félelmetes és figyelemre méltó ember, aki mindenki felett rángatja a drótot, de felette senki. Tipikus főnök alkat.

Gondolatban azon elmélkedtem, hogy mégis, hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Egyáltalán mi a csudát keres ő itt, és mért ragaszkodott, ahhoz, hogy elvigyen?

Annyi kérdésem lenne, de tudom, hogy ha még el is hagyják a számat, akkor sem kapok rájuk válaszokat…

Kényelmetlenül éreztem magam ebben az elegáns, extra szuper járgányban, a kiöltözött Ryan mellett, a farmeromban. Még a vak is látja, hogy nem illek ide…

Telefonja kihangosítóra kötve, így azzal sem kellett törődnie, csak egyszerűen benyomta, mikor hívása volt és ügyelve arra, hogy csak munkáról legyen szó - még az autóban ülök -, elbeszélgetett a vonal másik végén lévő személlyel.

Az esti dugó miatt több, mint fél órába telt a hazaút, ami közben zavaromban a Samsung mobilom tokját piszkáltam. A város fényeinek bámulását abbahagytam, mikor Ryan nekikezdett a szekálásomnak:

- Miért ellenkeztél, mikor sofőrt küldtem érted? – ráncolta a homlokát. Eddig visszafogtam magam és igyekeztem meg sem szólani, de a dühös hangneme miatt felment bennem a pumpa.

- Hallod te magad? – rivalltam rá – Semmi értelme nem volt. Mehettem volna busszal vagy gyalog, de te a személyi sorőrödet küldted; és azt kérdezed, hogy miért ellenkeztem? Teljesen haszontalan volt. Eltudok magamtól is jutni egyik helyről a másikra – idegességembe az egyik kezemet ökölbe szorítottam a másikkal, meg a homlokomat dörzsöltem meg, majd egy sóhaj kíséretében leejtettem a kezem az ölembe és kinéztem az ablakon.

- Mindig ellenkezel – hallottam a morgását, és tudtam, hogy most nem a sofőrös dologról van szó, hanem a héten történtekről.

Becsuktam a szemem és erősen szorítottam. Az emlékképek pillanatok alatt bukkantak elő, és, minta soha nem akartak volna távozni, lebegtek a szemem előtt.

Mintha megérezte volna, hogy én is arra gondolok, amire ő, benyomta a rádiót, ezzel oldva a feszültséget. Usher OMG száma életre hívta Ryan doboló ujjait, aki a kormányon ütögette a ritmust.

- Jennette! – szólt hozzám hosszú percek múlva.

- Hmm? – fordultam felé, miközben elszakadtam a megannyi fény játékától.

- Tudsz énekelni? – kérdése váratlanul ért, de kissé megnyugtatott, hogy nem valami kellemetlennel zaklat.

- Nem, nem tudok – megvonta a vállát, majd halkan dúdolni kezdett.

- Zavar? – kaptam a következő kérdést.

- A dúdolásod? – vontam fel a szemöldököm, majd mikor bólintott, biztosítottam róla, hogy nem. Túl fáradt voltam a csatához, és igyekeztem elkerülni azt.

Mire a palotájába értünk az álmosságtól alig láttam és örültem, hogy hétvége következik. Még nem tudom, hogy ebben a háztartásban hogyan is zajlik a hétvége, nem terveztem semmit sem előre.

Megálltunk a ház előtt, majd én befelé vettem az irányt, míg Mr. Nagyfőnök újabb hívást bonyolított le.

A házba érve meglepődve észleltem, hogy Mary már nincs itt, pedig jó lett volna mesélni neki a délutánról.

Farmerkabátommal a kezemben indultam fel az emeletre, de, amint Ryan a nevemet ordította, lefelé vettem az irányt, és előre tudtam, hogy mi jön most.

- Jennette! – szemei szikrákat szórtak.

- Mi az? – léptem le az utolsó lépcsőfokról, és a nappali felé indultam, ahonnan a hang jött.

- Mi a frászért nem használtad az én pénzemet? – legszívesebben nevetni támadt volna kedvem, a nevetséges okai miatt. A legtöbb férfi, aki egy háztartásban él egy nővel, örül, ha nem az ő pénzét költi, ez az idegbeteg példány itt előttem, pedig, ordibál, hogy miért nem tettem.

Nehéz egy eset, az biztos.

- Mért tettem volna? – húztam a copfomat szorosabbra.

- Mert kiírtam. Megmondtam, Jennette! – emelte fel a hangját. Rájöttem, hogy nagyon nem értem ezt az embert. Miért ordít velem ezért?

- Hagyd már abba a hülyeségeidet! – masszírozni kezdtem az orrnyergemet.

- Szerinted ez az? – kerekedett el a szeme.

- Pontosan. Nem tudom másnak nevezni – karom nagy csattanás következtében találkozott a combommal. Hátat fordítottam neki és a lépcső felé indultam. Hallottam, hogy tesz felém párlépést, de ahogy lépkedtem a lépcsőfokokon csend volt.

- Jennette! – mondta kevesebb éllel a hangjában. Megfogtam a korlátot és hátrafordultam – Ha most felmész a lépcsőn, akkor soha többet nem szólok hozzád! – először azt hittem, hogy viccel, ezekkel az óvodásokat idéző mondatával, de miután arca rezzenéstelen maradt, kezdtem elhinni, hogy nem normális…

Fejemet fogtam, amolyan „Ezt nem hiszem el” stílusban, majd megfordultam és elindultam a szobámba. Engem ezzel nem fog zsarolni, mert nekem csak öröm, ha nem szól hozzám…

*Ryan szemszöge*

Csapkodásom a konyhába abbahagytam, mikor már kettő poharat eltörtem, de kávét még nem sikerült a szervezetembe juttatni. A pultba kapaszkodtam, hogy valamennyire lehűtsem magam. Ez a lány mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem és ilyenkor nem tudom magam kontrolálni. Rendkívül örülök, hogy nem kényszerítettem arra, hogy feküdjön le velem, mert valószínű, hogy vadállatként viselkedtem volna. Mondjuk, mikor nem viselkedek úgy a közelében?

Jó érzés volt, mikor a kocsimba ültünk, de a jó hangulatot elcsesztem, pedig közeledni akartam hozzá és nem elűzni magamtól.

Hangtalanul lépkedtem fel az emeletre, és hálát adtam az égnek, hogy péntek van, és holnap nem kell hajnalban kelnem.

A neten szörföltem, miközben a szobám felé tartottam, de Jennette ajtója előtt megálltam, mert hangokat hallottam.

- Komolyan mondom, Tiff. – fülem az ajtóra tapasztottam, bár tudom, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de nem törődtem vele – Nem. Nem normális, én elmegyek. Akkor is. Nem… Ma este. Oké. Hát mikor elalszik. Gondolom -  összehúztam a szemöldököm, és kellett pár másodperc mire leesett, hogy innen akar elmenni, mert egy ősbunkó vagyok.

Legszívesebben kinyitottam volna az ajtót, de nem akartam, hogy tudja, itt voltam; így a szobám felé vettem az irányt és közben egy terven agyaltam. Biztos, hogy nem fogom engedni, hogy elmenjen innen!

Idegesen járkáltam a szobámba, mikor aztán arra jutottam, hogy hagyom, hogy azt higgye, lefeküdtem, és mielőtt távozna, meglepem és kényszerítem, hogy maradjon. A kényszerítés rész csak a végső esetben lép életben, de amúgy kedves beszédet terveztem helyette, bár nem tudom, hogyan fog sikerülni…

Tizenegykor aztán a szobám ajtaját becsuktam és lesiettem a sötét nappaliba. Melegítőalsómat befogtam pizsamának, mert kizártam a lehetőséget, hogy alsógatyában mutatkozok a jelenlétében, mindkettőnk érdekében.

Fekete pólóm varrását piszkáltam, és vártam, hogy halljak bármilyen hangot.

Nem is kellett sokat várnom, apró lábai lépkedni kezdtek le a lépcsőn. Láthatólag nem félt a sötétségben, mert nem használt semmi világítót, legyen az zseblámpa, vagy telefon.

A levegőt gyorsabban vettem, mert tudtam, hogy ha ezt elcseszem, akkor lehet, hogy nem látom többet. Szerencsémre nem szúrt ki a sötétben, de ahogy a bejárati ajtón megakadt – amit persze előre bezártam -, nem bírtam magammal, feloltottam a villanyt.

- Mit csinálsz? – kérdeztem nyugodt hangon. Mérges volt magára, mert nem sikerült a terve, láttam rajta így mielőtt válaszolt volna megpróbálta kinyitni még egyszer az ajtót. Látva, hogy nem fog összejönni, a kezébe tartott táskát lerakta a földre. Fekete nadrágot és kabátot viselt, lábán fekete bakancs. Nem is néz ki olyan rosszul ez a lány!

- Azt mondtad, hogy nem szólsz hozzám! – tette a melle előtt össze a kezét. Beletúrtam a hajamba, és azon gondolkoztam, hogy vajon erre mégis mit mondhatnék?

- Menj aludni, kérlek – álmosan néztem rá. Hosszas gondolkodás után bólintott, majd elindult fel, én pedig szorosan utána.

10. Csajos délután

Sziasztok!

Köszönöm a rengeteg oldalmegjelenítést! Következő rész valószínű, hogy jövőhéten jön!

Ezt a részt Jennette szemszögéből olvashatjátok, de megígérem, hogy egy rész biztos a Ryan szemszögéből fog íródni...

Kellemes olvasást és hagyjatok nyomot magatok után!

Xoxo, Kath

Az éjszakát teljesen átaludtam, így hideg zuhanyként ért, mikor az ébresztőórám megcsörrent.

Dünnyögve nyomtam ki, és semmi esélyt nem láttam arra, hogy visszafeküdhessek egy kicsit még. Felültem, majd a takaró alól kihúztam a rövidnadrágba bújtatott lábam. Telefonom pityegett és automatikusan kaptam utána. Ryan ismét ismerősfelkérést küldött. Megforgattam a szemem, és rányomtam az „Elfogadom” gombra. Visszadobtam az ágyra, majd egy farmert és egy pólót a kezembe fogva a fürdőbe mentem. Ajtót a biztonság kedvéért becsuktam, majd a forró zuhany alá álltam. Idő hiányában a kényeztető meleg víztől hamar meg kellett váljak. Megtörölköztem, felvettem a ruhákat, majd az éjszakára befont hajamat szétszedtem és lazán összekötöttem. Megmosakodtam, fogam megmostam, majd mikor hallottam, hogy a mellettem lévő szoba ajtaján kopognak, átmentem. Ryan dőlt az ajtófélfának, szürke farmerben és egy fehér ingben. Egyik keze nadrágja zsebében, másikkal a telefonját nyomkodta. Miközben bementem a szobába, igyekeztem nem hozzá érni, de azt nem akadályozhattam meg, hogy illata ne lengjen körül engem is. Hangtalanul mélyet lélegeztem, és reméltem, hogy ez a fantasztikus parfüm illata sokáig az orromban marad. Pizsimet az ágyra raktam, majd annak a bevetésével foglalatoskodtam.

- Visszajelöltél – mosolygott és a tökéletesen fehér fogai megvillantak.

Értetlen fejet vágtam, mert nem tudtam, hogy miért olyan nagy szám ez.

Miután jó ideig az ajtóban állt és vagy engem nézett vagy a telefonját nyomkodta, megszólaltam:

- Este nem leszek itthon.

- Mondtam, hogy ne, hogy… - kezdett bele és szemei szikrát szórtak. Meglepően nyugodtan válaszoltam:

- Megengeded, hogy befejezzem, vagy ideg betegeskedsz még egy darabig? – fáradtam pillantottam rá, mire azonnal kapcsolt, és a homlokára kiülő ideg távozott.

- Szóval, egy barátommal találkozok, de nem leszek sokáig.

Hátsó zsebébe kotorászott – Mennyi pénz kell? – kérdőn néztem fel rá, majd nagy sóhaj után újra beszélni kezdtem.

- Nem kell a pénzed, van sajátom – mondtam lesajnálóan.

- Mégis honnan? – tette keresztbe a kezét a mellkasa előtt, miután elrakta a tárcáját.

- Mondjuk úgy, hogy van egy kicsit bűntudatos nagybátyám valahol a tengeren túlról, aki rettentően sajnálja, hogy nem volt a közelben, mikor a szüleim beadtak az árvaházba, ezért vagyonokat utal minden hónapban a számlámra – szemöldökét felvonva hallgatta a mondandómat.

- Minden családtagod ilyen zizis? – kérdezte, jogosan.

- Akit ismerek, azok igen.

Hosszú hallgatás után végül az órájára nézett.

- Mennem kell. Ne legyél sokáig! – mosolyt nem kaptam, csak egy szigorú pillantást; majd még mielőtt véglegesen távozott volna a saját házából még visszajött:

- Érezd jól magad! – őszintének hangzott a kívánsága, majd eltűnt.

A visszatartott levegőt kiengedtem, pedig észre sem vettem, hogy nem lélegzek.

Lesiettem a lépcsőn, egyenesen a konyhába, hogy mielőtt a tanár ideér, juthassak némi táplálékhoz. A pulton egy papírt találtam, rajta egy köteg bankjeggyel. A lapon egy „ JENNETTE!!!” felirat virított, de nem is foglalkoztam vele. Biztos, hogy nem fogok elfogadni tőle pénzt, mikor így is az Ő házában élek, Ő fizeti a tanáromat, és Ő etet.

Kizárt, hogy elfogadom a pénzét, mikor nekem is van, ráadásul nem is kevés.

A megbeszélt időben az Anne’s Cookiban vártam, és az ajtót néztem, reményében annak, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet. Tekintetemet az ablak felé vezettem, és reméltem, hogy Ryan sofőrje nem áll még itt. Épp a házból léptem ki, mikor egy negyven év körüli férfi közölte, hogy autó hiányában, ő visz el a kávézóba. Mivel tudta, hogy ellenkezni fogok, előre mondta, hogy semmi értelme.

Mikor meggyőződtem róla, hogy elment, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és mikor az ajtó felé néztem, Tiffany lépett be rajta. Famert, pulcsit és mellényt viselt. Oldalán egy kék táska, ami ismerőnek tűnt.

- Szia, Jennette! – mosolygott, majd a nagy örömében megölelt. Soha nem ölelgettek, így kicsit furán éreztem magam, mert fogalmam sem volt, arról, hogy hogyan ölelik meg egymást az emberek. Megoldok millió egyenletet, amikben az x száma végtelen, de nem tudom, hogyan kell ölelkezni. Ez van!

- Wow, Tif! Te aztán virulsz! – mosolyogtam. Halványan elmosolyodott, majd javasolta, hogy rendeljünk valamit, aztán mindent elmesél.

Áfonyás pite és kóla mellett döntöttünk. Pincér mindent felírt egy apró noteszba, majd ott hagyott minket.

- Régóta vártál itt amúgy? – vette le a mellényét, és a farmerdzsekim mellé rakta.

- Csak pár perce – mondtam, ami teljesen igaz is volt.

- Olyan sok dolgot kell elmondanom – mosolygott. Tényleg örültem, hogy kikerült onnan, és boldog; annak meg főképp, hogy még hallani akart rólam. Megérdemli, hogy boldog legyen, miután a szülei egy hajóbalesetben meghaltak.

- Ebben az esetben ki vele, ne várakoztass meg! – mondtam és felháborodottságot tetettem.

- Okés, szóval miután elmentél eléggé egyedül voltam, pedig mi sem beszéltünk olyan sokat – halkan mondta, és közben kettőnk közt mutogatott – de aztán kedden jöttek szülők, és engem választottak, pedig nem is számítottam rá. Elég fiatal és rugalmas szülők, és sajnos nem lehet gyerekük, így kötöttek ki az árvaházban. Másnap jöttek értem, és egy igazán szép otthonba vittek. Minden olyan egyszerű és szép volt, nincs az a fényűzés. Gyönyörű lila szobám van, bár nem mutatják, de van vagyon. Ezen kívül egyszerű Los Angelesi polgárok. Jenny, az új anyukám; könyvelő, Brad, aki ezentúl az apám szerepét fogja betölteni, orvos. Nagyon kedvesek, és nincs az a megjátszás. Sokat beszélgetünk és szinte mindenre kíváncsiak. Tudod, biztos vagyok benne, hogy nagyon jó életem lesz ez után. Iskolába járok, ami még egy kicsit szokatlan, de mindenki nagyon jó arc, így nem lesz sok gond. Reggelente együtt reggelizünk, majd mikor suliból hazajövök megebédelek, és mikor Jenny hazajön, akkor ketten vacsorát csinálunk. Tényleg olyan, mintha a mamám lenne, és lehet érezni a házban azt, hogy nagy szeretet van.

- Na, ez nagyon jó! Szívből örülök, hogy ennyire jó helyed van – mosolyogtam, majd nem folytattam tovább, mikor a pincér megállt mellettünk. Letette a rendelésünket, majd jó étvágyat kívánt, és el is tűnt.

- És neked milyen az új hely? – akasztotta bele a villáját a pite tetején található rácsba, majd húzni kezdte, ami ennek következtében szépen szétomlott.

- Jó – mondtam egyszerűen. Nyavalyoghatok naphosszakat Ryan miatt, de azt be kell látnom, hogy nagyon szép házban élek, és az életkörülményeim csodásak.

- Ez mind? – húzta fel a szemöldökét, és mosolygott.

- Miért, mit akarsz tudni? – érdeklődtem.

- Információszerzésem célja Ryan Hunter. Iszonyú jó pasi, és vele laksz együtt nem?  - nah, mindent értek!

- Igen, de nem ő tulajdonképpen az apám, hanem a haverja. Mindegy. De Ryannél lakok, ami elég fura.. – tűnődtem, ami neki is feltűnt.

- Fura? A világ legdögösebb pasijával élsz együtt, és nem örülsz neki? – homlokráncolása közben újabb falatot evett. Villámmal a pitémbe turkáltam, s szinte biztos voltam abban, hogy nem fogom elmondani, hogy Ryan bizonyos testrészeivel mit tettem. De valamit csak kell mondanom…

- Nem tudom, te örülnél, ha kurvák jönnének az otthonodba? – vontam fel a szemöldököm, majd egy adag pitét a számba raktam.

- Kurvák? Mármint igaziak?

- Szerinted milyenek? – szórakoztam.

- Jól van na – durcáskodott – De mit keresnek ott?

- Szerinted? Bár eddig csak egyet láttam, és az sem volt ott, csak max. 5 percig – gondolkodtam.

- Huhh, ilyen hamar végeztek is? – kuncogott fel, mire ösztönösen én is elnevettem magam.

- Szerintem nem volt semmi, a nő elég morcosnak tűnt mikor elment, és majdnem nekem jött… - húztam el a szám.

- De most komolyan, Jennette! Jó ott lenni? – tekintete ellágyult, és úgy éreztem, hogy meg kell nyugtatnom.

- Igen, minden nagyon szuper. Az ő háza pont a tiétek ellentétje. Hatalmas, minden extra luxus, és Ryan szórja a pénz, mintha csak egy bank lenne, de ezen kívül, igen jó ott. A házvezetővel, aki nem több húsznál, nagyon jóba vagyok, és mindig próbál csajos dolgokról beszélni, hogy elterelje a figyelmemet a Ryannel való marakodásunkról.

- Életemben nem hallottalak még ennyit beszélni – mosolyodott el, majd követve a példámat, a villát a tányérra tette, pedig meg sem ettük teljesen a finomságot. Lassan kortyoltam a kólát, és vigyorogva hallgattam Tiffany első találkozását a nagyszülőkkel.

Este hatkor befejeztük a kis csajos délutánunkat, és miután fizettünk elköszöntünk, ő a hátsó ajtón ment ki, mert arra közelebb volt az anyukája autója, én pedig az elsőn. Farmerdzsekim alsó három gombját begomboltam, majd a telefonomat a zsebembe süllyesztve elindultam.

Alig mentem öt lépést, egy fekete Aston Martin lassított le. Felkészültem, hogy védekezzek, esetleges támadás esetén, de ahogy az ablak lesüllyedt, ismerős hang ütötte meg a fülem:

- Gyerünk, Jennette! Szállj be! – kérdő tekintettel fordultam Ryan felé.

- Mi ez az autó? – álltam meg. Hova tűnt a BMW-je?

- Az egyik kicsikém – simított végig a kormányon elégedetten.

Szemforgatás következtében elindultam tovább a saját lábamon. Okát nem értettem, hogy miért jött értem, és azt meg főleg nem, hogy miért nem mehetek a saját lábamon…

- Jennette! Kérlek. Szállj be. Hosszú napom volt, ne ellenkezz, kérlek! – nézett rám fáradtan, és éreztem, hogy feladom a küzdelmet.

Készülékemet kikaptam a zsebemből, nehogy ráüljek, majd kinyitottam  az ajtót.

09. Majdnem normális

Sziasztok!

Elképesztően vagytok, ugye tudjátok?

+1100 megjelenítés az új részre? WOW!

Jutalmul hoztam nektek egy új részt, és egy vadi új designet. Remélem, hogy tetszik és nyugodtan írjátok le chatben a véleményeteket vagy komiban.

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

*Ryan szemszöge*

Mia kuncogott a tettem miatt, de egyáltalán nem bánta, így mikor az ajtó becsukódott mögöttünk, az ingemet gombolni kezdte ki. Vörösre festett körmei tökéletesen illettek az ugyanolyan színű rúzsához. Úgy nézett ki, mint egy igazi kurva. De hát nem is takarítani jött…

Nah, Jennette! Találtam új szórakozást magamnak! Látod, nélküled is megvagyok!

Az ajkai szinte erőszakosan kaptak az enyéim után, és automatikusan az jutott eszembe, hogy vajon Jennette hogy csókol. Valószínű elképesztően…

Képzeletben megráztam a fejem és a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz.

Kezét a nyakamhoz illesztette és még jobban egymáshoz nyomta az arcunkat.

Hahh, ha ezt most látnád!

Hátralépett egyet, de nem engedett el, így előreléptem egyet. Mire észbe kaptam leült az ágyra és az övemet kezdte el kicsatolni.

Mintha gyomron vágtak volna ugrott be újra és újra Jennette arca. Síró arccal kényezteti a férfiasságom, miközben engem csak az élvezet érdekel. Emlékek hatására hátraléptem, ezzel megakadályozva, hogy Mia folytassa, amit elkezdett.

Miért jár mindig ez a lány az eszembe?

- Mi az? – nézett fel rám. Visszarendeztem a nadrágom, majd az ingemnél kezdtem neki a gombolásnak.

- Nem tudom ezt csinálni – mondtam. Összehúzta a homlokát, és látszott, hogy tetemes smink van rákenve.

- Miért nem, aranyom? – kényeskedett. A hideg is kirázott a hangja hallatán. Nem szeretem mikor egy nő ennyire kikel magából, és elhiszi, hogy még jól is ál neki…

- Nem akarlak – mondtam határozott hangon – Kérlek, menj el! – mondtam. Szemöldökét felvonta, majd mikor felfogta a hallottakat, megigazította magán a ruhát.

- Rendben. De ha mégis kellenék, tudod hol találsz meg! – ütögette meg a mellkasomat.

Nem is reagáltam mikor becsapta maga után az ajtót, csak leültem az ágyra.

Mi a fene van velem? Miért nem tudok létezni Jennette emlegetése nélkül? Hisz kinyilatkozta, hogy mi a véleménye a szerződésről, így nem sok hasznát veszem. De az meg sem fordult a fejemben, hogy visszaviszem, vagy kidobom az utcára.

Sóhajtottam egyet, majd a tenyerembe temettem az arcom.

Az egész ház olyan üresnek tűnt, pedig már nem is egyedül élek benne. Gyomrom megszólalt és rájöttem, hogy ideje lenne enni valamit. Beletúrtam a hajamba és felálltam az ágyról. Kimentem a szobából és becsuktam az ajtót. Pillanatra megálltam, hangokat kerestem. A földszinten van, állapítottam meg és elkezdtem lesétálni a lépcsőn. Hála a minimum száz lépcsőfoknak, kettesével kellett vennem őket, hogy hamarabb leérjek.

Elterveztem, hogy magamhoz veszek egy kis kaját, majd megkeresem Jennettet valami indokból, ám mikor beértem a konyhába, és megláttam a pultnál ülve enni, le is fújtam az egészet.

- Jó étvágyat – magamat is megleptem ezzel a mondattal. Hisz nem szoktunk egymáshoz szólni, csak ha én felidegesítem ő pedig nem hagyja magát.

- Kösz – összehúzta a szemét, miközben rám nézett. Olyan volt a tekintete, mintha gyanakodna rám, hogy esetleg mi rosszat tettem megint.

- Van még? – álltam meg a pult végénél. Bólintott, mire azonnal a hűtőhöz léptem és kivettem belőle a lasagnet. Levágtam belőle egy adagot, majd tányérra tettem és azt pedig be a mikróba. A villát a számba raktam, majd megfogtam a pult két oldalát és meglökte magam, majd felültem rá.

- Tudod, hogy van szék, ugye? – kérdésére elnevettem magam és ránéztem. Villáját a sajtba döfködte és látszott, hogy nem nagyon éhes, de ahelyett, hogy evet volna, telefonozott. Telefonja hátulját kezdtem el vizslatni. Sötétkék tok van rajta, ami egyszerű de mégis szép volt. Túl nagy volt a mérete ahhoz, hogy IPhone legyen, de mivel nem akartam leégetni magam, hogy csak az Apple termékekhez értek, így csendben maradtam.

A mikró lejárt, és kivettem belőle az ételt.

- Jó étvágyat! – mondta, de közben rám sem nézett.

- Köszi! – mondtam jól szórakozva. Egész jó kedvem lett, pedig csak egyszer szólt be.

Majdnem megőrültem, hogy nem tudtam, hogy mi köti le a figyelmét, így elő vettem az ő telefonjához képest kicsi IPhonomat és beléptem a Facebookba. Csak egy módja van, hogy megtudjam, hogy mit csinál: Face-n kapni fog egy felkérést, és ha válaszol rá, akkor tuti, hogy azt nyomja.

Sunyi mosollyal az arcomon nyomkodtam a készülékem és bepötyögtem a nevét a keresőbe. Képe alapján azonosítni sikerült, de mielőtt elküldtem volna az ismerősfelkérést, kicsit áttanulmányoztam azt. Kiírta, mint jelenlegi tartózkodási helyet, Los Angelest. Tovább pörgettem az oldalt. Születésnap: Október 5. Hmm, ez közelebb van, mint gondoltam. Nincs is addig egy teljes hónap, tekintve, hogy szeptember 8 van…

Többet a „Róla” rubrika nem is árul el, így megnyitom a képet. Valami erdőben készült, ahol minden sárga levelekbe van bújtatva, és ott áll ő a szokásos összekötött hajával, egy bordó kabátban, ami tökéletesen illik a levelek színével. Épp a máshova néz, így nem mosolyog, csak áll és mered a távolba.

Agyam megint nem kommunikált a testemmel, így mire észbe kaptam, már le is mentettem a képet. Na, majd este letörlöm!

Bejelöltem ismerősnek, mire a mobilja rezegni kezdett. Direkt figyeltem az apró kezének minden mozgását, így láttam, hogy egyet kattint és utána egyből felvonta a szemöldökét.

Fél pillanat alatt letettem a telefont és enni kezdtem, hogy tegyem magam: én nem tudok semmiről.

Fáradtan nézett rám, majd a telefonját a márványpultra rakta, a nélkül, hogy elfogadta volna.

- Ez most komoly? – emelte rám tökéletes szemeit.

- Miért? Ismerjük egymást, nem? – mutogattam a villámmal.

- Jah, sajnos – hallottam.

- Hé! Bánod, hogy megismertél? – húztam fel a szemöldököm. Mi a baja ennek a csajnak?

- Őszinte leszek hozzád, Ryan! – talán még soha nem hallottam ennyire határozottnak a hangját – Nem leszek az a sok ribancod egyike, szóval ne is fáraszd magad. Oh, és szeretnék Daniel-hez költözni! – utolsó mondatára alig tudtam reagálni meglepettségemben.

- Az teljességgel kizárt – mondtam.

- Majd meglátjuk – hangja arra utalt, hogy igen csak jó lesz vigyázni ezzel a csajjal, mert van esze, és képes mindenre…

*Jennette szemszöge*

Ryan még akkor is képes bennem felvinni a pumpát, mikor viszonylag normális. Nem értettem, hogy miért kellett neki ez az ismerősnek jelölés, de ha neki ettől kerekebb lesz a napja…

Azt, hogy Danielhez költözöm pillanatnyi ötlet volt, de visszagondolva zseniális. Hogy nem jutott még eszembe?

Ryannel meg a nőivel csak a gond van, Daniel meg elég normális fickónak tűnik, szóval lehet, hogy tényleg beteljesítem az ígéretem.

Egyenletes tempóba sétáltam fel a lépcsőn, mert tudtam, hogy nem jön utánam. Ha ordibálni akart volna, már rég túl lenne rajta; korhatáros műsort nem hiszem, hogy tervezne, hisz a nője már volt itt ma, biztos nincs kiéhezve. Bár nem hiszem, hogy bármi történt volna, mert a festett nőcike igen hamar elhagyta a Hunter lakot. Sajnos volt tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam Ryan nem megy el ilyen hamar…

Felértem a szobámba, és az órára pillantottam. Hat múlt pár perccel. Túl késő volt, hogy kimenjek a partra és túl korán, hogy lezuhanyozzak. Szerencsémre a telefonom megcsörrent – amit elég ritkán szokott-, így nem kellett gondolkodnom, hogy mivel ütöm el az estét.

Tiffany neve jelent meg a kijelzőn, így minden további nélkül felvettem azt.

- Haló – emeltem a fülemhez, majd az ajtót becsuktam.

- Hali, Jennette – hangja vidám volt. Soha nem beszéltünk sokat, ezért meglepett a hívása.

- Szia. Mizujs? – gondoltam, csevegjünk, mint az a sok tini a filmekben.

- Képzeld, lett saját családom! – hangja nagyon feldobott volt, és meg is értettem miért.

- Ez nagyon jó. Szívből örülök neki!

- Köszi.

- Hol laksz most? – kérdeztem, mert úgy éreztem, ha én nem válaszolok a „köszi”-re valamit, akkor bizony itt a beszélgetés vége…

- Még mindig Los Angelesben. Örülök, hogy nem kellett itt hagynom a napfényt – igen, ez tipikus Tif.

- Mit is csináltál volna nélküle – gúnyolódtam, mire felnevetett. Jobban belegondolva soha nem hallottam nevetni még…

- Ráérsz holnap, Jennette?

- Persze – mosolyogtam.

- Juj, de jó! Nem találkoznánk valamikor délután? Olyan sok mesélni valóm van! – átragasztotta rám a jókedvet ez a csaj, szóval ha akartam volna, se mondtam volna nemet.

- Persze. Hol és mikor?

- Öhm, a sulim háromig tart, és utána mondjuk az Anne’s cookies-ben? – bólogattam, de aztán leesett, hogy nem lát, így sietősen rámondtam egy okét.

Elbúcsúzott, majd letettük.

Alig vártam a holnapot, és elsőnek éreztem úgy magam, hogy érdemes lesz felkelni reggel.