Sziasztok!
Meg is hoztam nektek az első fejezetet.
Ez csak egy hosszabb bevezető a történetbe, és nem lesz még benne semmi +18as, de remélem, hogy ezt is szeretni fogjátok!
Köszönöm a komikat és a feliratkozásokat is!
A részek nem tudom pontosan milyen rendszerességgel jönnek majd, de amint tudom hozom őket!
Xoxo, Katherine
Érezted már azt valaha is, hogy senki nem szeret? Hogy egy nehéz nap után nincs egy olyan ember sem az életedben, aki megvígasztal, és azt mondja Minden rendben lesz!?
Elképzelni sem tudom rosszabb életet, mint az enyém. Apró pici koromban a szüleim nagyon keveset voltak velem, folyton csak a munka volt a lényeg. Hiába mentem be hozzájuk a dolgozószobába, hogy játszanak velem, mindig csak a jól bevált Mindjárt! - ot kaptam. Ahogy egyre nőttem még kevesebb volt a velük együtt töltött idő. Sokszor hagyták ki a vacsorát, volt mikor nem láttam őket egy hétig.Lehet mondani, hogy szinte egyedül nőttem fel. A dada akit mellém fogadtak még csak nem is beszélte a nyelvünket: francia volt. Ezért eleinte csak mutogatással kommunikáltunk. Majd kezdett megtetszeni a nyelv és igyekeztem beszélgetni vele. Ennek az "ingyen" francia oktatásnak köszönhetően negyedikre tökéletesen beszéltem a franciát; mintha anyanyelvem lett volna. Az addigra már baráttá és pótszülővé vált Juliettenek a szüleim tizenegy éves koromban felmondtak, így teljesen egyedül maradtam. Az időm nagy részében olvastam és matekoztam. Imádtam a számokat. Tisztába voltam vele, hogy a többi velem egykorú gyerek nem számolással tölti a szombat délutánját, de ez nem zavart engem. A gimis kötelezőket hamarabb elolvastam, mint az általános iskolait, és a Pitagorasz tétellel sem voltak nehézségeim tizenkét évesen...
Igazi stréber voltam.
De mindig azt vallottam, hogy inkább legyek kitűnő mindenből, és tanuljak egész hétvégén, mint, hogy részegre igyam magam, és ezzel is pusztítva az agysejteimet.
Nyolcadik végén elegem volt az egész életemből. Egyedül voltam, nem volt egy barátom sem; így nagyon reméltem, hogy a gimiben - ahová sok munka eredményeként bekerültem - találok barátokat és talán a szerelemet is. Ám a terveim - mi szerint gimibe megyek, jó messzire - meghiúsultak, mikor egyik este hazajövet a könyvtárból megtámadtak és megerőszakoltak.
Életem legrosszabb estéje után a szüleim persze engem hibáztattak az egészért, és az csöppet sem érdekelte őket, hogy a gyereküknek elveszett a szüzessége és van egy tízcentis heg a csípője felett...
Sokáig pszichológushoz jártam, de a bennem keletkezett sebeken már ő sem segíthetett.
A szüleim - már ha lehet őket így nevezni - engem, mint az egésznek az okozóját úgy "büntettek", hogy tudomást sem vettek rólam. De az igazság az volt, hogy szégyelltek. Pontosan nem tudtam, hogy miért, de voltak tippeim. Láttam a szemükben, hogy nem is tartanak már családtagnak, és én sem gondoltam magam annak.
Miután a klinikán lezártam a látogatásaimat, a szüleim azzal jöttek elő egy nap, hogy pakoljak. Tudtam, egyedül megyek...
Fogalmam sem volt, hova is visznek, és nem is kérdeztem. Összeszedtem minden holmim és beültem az autóba. Mikor reggel kilenc óra tájban megálltunk egy hatalmas krémszínű ház előtt váratlanul nyugalom töltött el.
Árvaház.
Ilyen mélyre süllyedtek azok az emberek, akik létrehoztak!
Beszéltek egy nővel, majd szó nélkül elmentek.
Én pedig egyedül álltam három bőrönddel és egy táskával a kezemben egy előcsarnok közepén, mindaddig még egy idős hölgy be nem kísért egy szobába, ahol rajtam kívül még két másik lány tartózkodott. Az évek során mindkettőjüket örökbe fogadták, és, hogy ne legyek egyedül, átjött egy lány az egyik zsúfolt helyről.
Szóval, a gyerekkorom szívás volt. Jobban, mint bármely más gyereké itt az épületben. Ők azért kerültek ide, mert nem volt egy rokonuk sem, én pedig, azért mert engem nem akartak a szüleim. Őszintén, nem tudom melyik a rosszabb!
Immár három éve töltöm a mindennapjaimat e falak közt és nem hiszem, hogy ez valaha is változni fog. Idén érettségizem és terveim szerint jövőre a Columbiára fogok járni - persze csak ha felvesznek; így nem hiszem, hogy arra vágy egy pár, hogy egy érettségiző kamaszt magához vegyen, aki egy év múlva egyetemre megy...
Ahogy reggel felültem az ágyon és meghallottam, hogy csipognak a madarak; rossz kedvem lett.
Még reménykedtem benne, hogy egy csak egy nagyon hosszú álom, és bármikor felkelhetek belőle, de amint minden nap körülnéztem, rájöttem ez nem álom. Ez a valóság, és nem tudok ellene semmit tenni. És az, hogy az árvaház falain kívül mindenki boldog családban él, felhőtlen a mindennapjuk, dühössé tesz. Mint ez a madár is. Nem tehet róla, de boldog, pedig az ősz nem soká beáll, ami rengeteg problémát hagy maga után.
Depressziós nem vagyok, csak kicsit csendes. Nem szóltam senkihez sem sok ideig és most sem vagyok a szavak embere. Nincs mondandóm a körülöttem élőknek, sem másnak.
A szüleim egyszer sem érdeklődtek felőlem, amit nem bánok, hisz ők az utolsók akikre kíváncsi vagyok.
Megdörzsöltem a szemem, majd nehezen kiszálltam az ágyból. A hétvégének köszönhetően addig aludhatunk, ameddig akartunk, így igyekeztem hangtalan lenni miközben felöltöztem.
Neszesszeremet fogva kisétáltam a közös fürdőbe, ahol fogat mostam, fésülködtem és összekötöttem a hajam. Sminket nem használtam, mert szokásomhoz illően elfelejtkezek róla, ha van rajtam és eldörzsölöm. Meg itt kinek fessem magam?
Átbotorkáltam az ebédlőbe, ami üres volt. Igen, csak én kelek fel reggel fél nyolckor hétvégén.
Leültem az egyik asztalhoz és enni kezdtem a croissant, majd megittam a teám. Mivel ilyenkor tíz órakkor van a gyűlés, volt még időm bőven. Átvágtam az udvaron, majd az egyik hintaágyba telepedtem le.
Becsuktam a szemem és magamba szívtam a felkelő nap melegét.
Ez az öröm, hogy egyedül vagyok és kikapcsolhatom az agyam nem tartott sokáig, ugyanis Ms. Benson leült mellém. Ő talán az egyetlen aki egy kicsit is a szívembe lopta magát. Tudta, - általában - hogy mikor kell egy embert magára hagyni és mikor van az, hogy feltétlen ott kell lenni mellette és fogni a kezét. Egy évig csak vele beszéltem, még a tanárokkal sem; így ezzel senkinek nem könnyítettem meg a dolgát...
- Mért vagy fent ilyen korán? - kinyitottam a szemem és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy normális választ tudjak adni.
- Nem tudtam aludni. Különben is túl szép idő van, kár lenne elpazarolni - mondtam, de a felét sem gondoltam úgy.
- Kár, hogy a többiek nem úgy gondolkodnak, mint te. Csak ugyna szép idő van! Mikor felkeltettem őket csak nyafogtak, hogy még vissza akarnak feküdni - a fél fülemmel hallottam amit mond, de a másikkal csak akkor csatlakoztam be, mikor valami nem stimmelt a dologban.
- Mért kellett ilyen korán ébreszteni őket? Hétvége van! - néztem rá értetlenül, ő pedig rájövén arra, hogy valamit nem tudok, sóhajtott és belekezdett:
- Ma egy lány elhagyja ezt a helyet! A jövőbeli gondviselője úton van ide. Örökbeadunk valakit! - mondta, nekem meg felfordult tőle a gyomrom.
- Hétvégén nem szoktak jönni - értetlenkedtem.
- Ők különleges vendégek - ettől a szótól kirázott a hideg. Különleges. Magyarul: nem normális. Rám is ezt mondták... - De ahogy közöltem az álomszuszékokkal, hogy mi is a helyzet a lányok megindultak sminkelni, a fiúk meg még jobban elkedvetlenedtek, hogy megint lányt akarnak elvinni.
Nem csodálom! Én sem vagyok oda az egész mizériától. Semmi jó nincs benne. Mindenki felélénkül, hogy most ez talán az ő idejük, de ahogy kiválasztják az egyetlen embert, akinek jobb élete lehet; szomorúak lesznek és reménykedni kezdenek, hogy majd legközelebb.
- Szóval, Ifjú hölgy! Nem soká itt lesznek, nem akarsz készülődni? - bólintottam, majd elindultam lassan be.
A terveim között nem szerepelt, hogy kifessem magam, de még átöltözni sem. Jól voltam így!
Belibegtem a szobámba és a kezembe vettem a telefonomat. Nem sok értelme volt, hisz senki nem keres, nem ismer, nem szeret; de valahogy biztonságban éreztem magam, ha nálam van. Mentőöv volt. Mentőöv arra az esetre, ha mégegyszer megtörténne az az este...
Folyosóra menekültem, mert úgy éreztem összeszorít a szoba. Nagy volt a sürgés-forgás, mindenki rohant valahová. Lazán kisétáltam az aulába, ahol néhányan már beálltak a sorba. A fiúk - a mázlisták - meg valami filmet néztek az egyik szobában, nyugodtan.
Nem voltam én sem ideges. Tudtam, ha a gondviselők meglátják az aktámat úgy sem kellek nekik, ezt már lejátszottuk párszor.
Szörnyű ez a múlt alapján ítélkezés. Akármilyen gyilkosról vagy elmefogyatékosról is van szó, mindig hittem abban, hogy mindenkinek jár a második esély.
Tiffany - a szobatársam - mellé beálltam és vártam, hogy mikor lesz vége. A földet kezdtem el pásztázni, karba tett kézzel.
Az ajtó nyílt, hangokat hallottam. A lányok mellettem kezdték nehezen venni a levegőt, majd szó szerint ziháltak. Felnéztem a padlóról, majd oldalba böktem Tiffanyt.
- Ki ez? - talán ez volt az egyik leghosszabb mondat, amit mondtam neki.
- Ryan Hunter!
Sokáig pszichológushoz jártam, de a bennem keletkezett sebeken már ő sem segíthetett.
A szüleim - már ha lehet őket így nevezni - engem, mint az egésznek az okozóját úgy "büntettek", hogy tudomást sem vettek rólam. De az igazság az volt, hogy szégyelltek. Pontosan nem tudtam, hogy miért, de voltak tippeim. Láttam a szemükben, hogy nem is tartanak már családtagnak, és én sem gondoltam magam annak.
Miután a klinikán lezártam a látogatásaimat, a szüleim azzal jöttek elő egy nap, hogy pakoljak. Tudtam, egyedül megyek...
Fogalmam sem volt, hova is visznek, és nem is kérdeztem. Összeszedtem minden holmim és beültem az autóba. Mikor reggel kilenc óra tájban megálltunk egy hatalmas krémszínű ház előtt váratlanul nyugalom töltött el.
Árvaház.
Ilyen mélyre süllyedtek azok az emberek, akik létrehoztak!
Beszéltek egy nővel, majd szó nélkül elmentek.
Én pedig egyedül álltam három bőrönddel és egy táskával a kezemben egy előcsarnok közepén, mindaddig még egy idős hölgy be nem kísért egy szobába, ahol rajtam kívül még két másik lány tartózkodott. Az évek során mindkettőjüket örökbe fogadták, és, hogy ne legyek egyedül, átjött egy lány az egyik zsúfolt helyről.
Szóval, a gyerekkorom szívás volt. Jobban, mint bármely más gyereké itt az épületben. Ők azért kerültek ide, mert nem volt egy rokonuk sem, én pedig, azért mert engem nem akartak a szüleim. Őszintén, nem tudom melyik a rosszabb!
Immár három éve töltöm a mindennapjaimat e falak közt és nem hiszem, hogy ez valaha is változni fog. Idén érettségizem és terveim szerint jövőre a Columbiára fogok járni - persze csak ha felvesznek; így nem hiszem, hogy arra vágy egy pár, hogy egy érettségiző kamaszt magához vegyen, aki egy év múlva egyetemre megy...
Ahogy reggel felültem az ágyon és meghallottam, hogy csipognak a madarak; rossz kedvem lett.
Még reménykedtem benne, hogy egy csak egy nagyon hosszú álom, és bármikor felkelhetek belőle, de amint minden nap körülnéztem, rájöttem ez nem álom. Ez a valóság, és nem tudok ellene semmit tenni. És az, hogy az árvaház falain kívül mindenki boldog családban él, felhőtlen a mindennapjuk, dühössé tesz. Mint ez a madár is. Nem tehet róla, de boldog, pedig az ősz nem soká beáll, ami rengeteg problémát hagy maga után.
Depressziós nem vagyok, csak kicsit csendes. Nem szóltam senkihez sem sok ideig és most sem vagyok a szavak embere. Nincs mondandóm a körülöttem élőknek, sem másnak.
A szüleim egyszer sem érdeklődtek felőlem, amit nem bánok, hisz ők az utolsók akikre kíváncsi vagyok.
Megdörzsöltem a szemem, majd nehezen kiszálltam az ágyból. A hétvégének köszönhetően addig aludhatunk, ameddig akartunk, így igyekeztem hangtalan lenni miközben felöltöztem.
Neszesszeremet fogva kisétáltam a közös fürdőbe, ahol fogat mostam, fésülködtem és összekötöttem a hajam. Sminket nem használtam, mert szokásomhoz illően elfelejtkezek róla, ha van rajtam és eldörzsölöm. Meg itt kinek fessem magam?
Átbotorkáltam az ebédlőbe, ami üres volt. Igen, csak én kelek fel reggel fél nyolckor hétvégén.
Leültem az egyik asztalhoz és enni kezdtem a croissant, majd megittam a teám. Mivel ilyenkor tíz órakkor van a gyűlés, volt még időm bőven. Átvágtam az udvaron, majd az egyik hintaágyba telepedtem le.
Becsuktam a szemem és magamba szívtam a felkelő nap melegét.
Ez az öröm, hogy egyedül vagyok és kikapcsolhatom az agyam nem tartott sokáig, ugyanis Ms. Benson leült mellém. Ő talán az egyetlen aki egy kicsit is a szívembe lopta magát. Tudta, - általában - hogy mikor kell egy embert magára hagyni és mikor van az, hogy feltétlen ott kell lenni mellette és fogni a kezét. Egy évig csak vele beszéltem, még a tanárokkal sem; így ezzel senkinek nem könnyítettem meg a dolgát...
- Mért vagy fent ilyen korán? - kinyitottam a szemem és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy normális választ tudjak adni.
- Nem tudtam aludni. Különben is túl szép idő van, kár lenne elpazarolni - mondtam, de a felét sem gondoltam úgy.
- Kár, hogy a többiek nem úgy gondolkodnak, mint te. Csak ugyna szép idő van! Mikor felkeltettem őket csak nyafogtak, hogy még vissza akarnak feküdni - a fél fülemmel hallottam amit mond, de a másikkal csak akkor csatlakoztam be, mikor valami nem stimmelt a dologban.
- Mért kellett ilyen korán ébreszteni őket? Hétvége van! - néztem rá értetlenül, ő pedig rájövén arra, hogy valamit nem tudok, sóhajtott és belekezdett:
- Ma egy lány elhagyja ezt a helyet! A jövőbeli gondviselője úton van ide. Örökbeadunk valakit! - mondta, nekem meg felfordult tőle a gyomrom.
- Hétvégén nem szoktak jönni - értetlenkedtem.
- Ők különleges vendégek - ettől a szótól kirázott a hideg. Különleges. Magyarul: nem normális. Rám is ezt mondták... - De ahogy közöltem az álomszuszékokkal, hogy mi is a helyzet a lányok megindultak sminkelni, a fiúk meg még jobban elkedvetlenedtek, hogy megint lányt akarnak elvinni.
Nem csodálom! Én sem vagyok oda az egész mizériától. Semmi jó nincs benne. Mindenki felélénkül, hogy most ez talán az ő idejük, de ahogy kiválasztják az egyetlen embert, akinek jobb élete lehet; szomorúak lesznek és reménykedni kezdenek, hogy majd legközelebb.
- Szóval, Ifjú hölgy! Nem soká itt lesznek, nem akarsz készülődni? - bólintottam, majd elindultam lassan be.
A terveim között nem szerepelt, hogy kifessem magam, de még átöltözni sem. Jól voltam így!
Belibegtem a szobámba és a kezembe vettem a telefonomat. Nem sok értelme volt, hisz senki nem keres, nem ismer, nem szeret; de valahogy biztonságban éreztem magam, ha nálam van. Mentőöv volt. Mentőöv arra az esetre, ha mégegyszer megtörténne az az este...
Folyosóra menekültem, mert úgy éreztem összeszorít a szoba. Nagy volt a sürgés-forgás, mindenki rohant valahová. Lazán kisétáltam az aulába, ahol néhányan már beálltak a sorba. A fiúk - a mázlisták - meg valami filmet néztek az egyik szobában, nyugodtan.
Nem voltam én sem ideges. Tudtam, ha a gondviselők meglátják az aktámat úgy sem kellek nekik, ezt már lejátszottuk párszor.
Szörnyű ez a múlt alapján ítélkezés. Akármilyen gyilkosról vagy elmefogyatékosról is van szó, mindig hittem abban, hogy mindenkinek jár a második esély.
Tiffany - a szobatársam - mellé beálltam és vártam, hogy mikor lesz vége. A földet kezdtem el pásztázni, karba tett kézzel.
Az ajtó nyílt, hangokat hallottam. A lányok mellettem kezdték nehezen venni a levegőt, majd szó szerint ziháltak. Felnéztem a padlóról, majd oldalba böktem Tiffanyt.
- Ki ez? - talán ez volt az egyik leghosszabb mondat, amit mondtam neki.
- Ryan Hunter!