2014. december 23., kedd

12. Túl hülye?

Sziasztok!
Hosszas kihagyás után visszatértem, hogy hozzam nektek az új részt!
Remélem, hogy tetszeni fog nektek a kis "párosunk" újabb vitája ;)
Jó olvasást kívánok mindenkinek, és ígérem, hogy jön még ezen kívül új a szünetben!
Xoxo, Kath



*Jennette szemszöge*
A hétvége nagy része békésen telt, noha lehetett érezni a levegőben, hogy mint általában semmi sincs rendben. Hiába próbáltam játszani a kemény lányt, belül rettegtem, hogy a hét megismétli önmagát. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy ha még egyszer olyan dologra kényszerít, amit nem akarok; akkor Danielhez költözök, akár tetszik neki, akár nem; és nem fog olyan könnyen lebeszélni róla, mint pár napja.
Bár őszintén reménykedtem benne, hogy szerez magának egy újabb játékszert és akkor engem békén hagy, még ha ennek a következménye az lenne, hogy el kell költöznöm. Tegyen bármit is, soha többet nem hagyjon, hogy gyengének tűnjek előtte, mert az egyenlő lenne a vesztemmel...
Alaposan megtanultam, és még valami francia könyvet is elolvastam, pedig unalmas és száraz volt; de a gondolataim lekötésére épp megfelelt.
Ryannel csak a legfontosabb alkalmakkor szóltunk egymáshoz és a különböző helyiségeket is csak úgy használtuk, ha a másik nem tartózkodott ott, tűnjön ez bármennyire is gyerekesnek. Mondjuk a házból a konyhát, a szobámat, a fürdőt és néha a dolgozószobát vettem igénybe; ellentétben Hunterrel, aki miután lesétált a lépcsőn több órára a földszinten lévő helyiségekbe tűnt el, amiknek a létezéséről sem tudtam.
Mary csak a fejét kapkodta kettőnk között, és halvány lila gőze nem volt róla, hogy mi a bajunk a másikkal. Hétfő reggel aztán megunta, hogy mikor a konyhában ültem, Ryan bejött, de ahogy észrevett, már fordult is ki; de Mary megakadályozta:
- Ryan! Állj meg! - mondta szigorúan és a hangleejtéséből is lehetett érezni, hogy nem érdekli, hogy ő csak egy "sima" alkalmazott; akkor is rendet rak ebben a házban.
Száját húzva tér vissza közénk fekete farmerben, szürke ingben és egy fekete zakóban. Ha nem lett volna egy ekkora arrogáns, irányításmániás gyökér, akkor azt mondtam volna, hogy akár jól is nézett ki.
- Mi az? - vonta fel a szemöldökét, mintha nem tudná miről van szó. A narancslevet kedvetlenül toltam odébb és vártam, hogy kezdődjön a reggeli banzáj. 
- Ülj le! - mutogatott a székre. Ryan szó nélkül teljesítette a kérését, de volt egy olyan érzésem, hogy csak a Mary kezében lévő késnek köszönhető - Mi a bajotok van?
- Most, hogy mondod, kicsit éhes vagyok... - szórakozott.
- Nem! Mármint egymással.
- Semmi - mondtuk tökéletesen egyszerre, majd összenéztünk amolyan "velem ne szórakozz" nézéssel, amihez egy szemöldök felvonás is csatlakozott.
- Aha, én meg hülye vagyok és elhiszem - nézett ránk lesajnálóan. Lehajtottam a fejem, mert jelenleg nem tudtam hozzáfűzni a témához semmit. Hazugság nincs mindig készen a tarsolyomban, az igazság pedig jobb ha az agyam legeldugottabb zugába marad; bár ha belegondolok jó lenne látni Ryan arcát, mikor kitálalok mindent a kis alkalmazottának, és hirtelen két emberrel lenne kevesebb a házban; mert fogadást mernék kötni, hogy nem hagyná, hogy maradjak. A rendőrök pedig meglátogatták volna késő reggel. Nem is hangzik olyan rosszul...
Kizárólag a saját érdekeimet nézve, inkább csendben maradtam és  Ryan "megizzasztását" hallgattam.
- Mary! Akármennyire is imádom a vörös fejedet, most tényleg megyek, mert a tanár is itt lesz nemsoká, nekem meg munkába kell menni - állt volna fel, de Mary visszanyomta a székre.
- Te vagy a főnök, oldd meg! - felemelte a szemöldökét.
Ryannek nem tetszett az előadás, annyira, mint nekem és a dünnyögéseivel tudtunkra is adta.
- Szóval, térjünk csak vissza az eredeti problémára! Mi bajotok van egymással? - szemeivel kettőnk között száguldozott, amire megint nem adtam hangot, csak a homlokomat kezdtem el dörzsölni, nem úgy, mint a bajtársam.
- Mondtuk már. Az égvilágon semmi. Csak nem jövünk ki egymással, oké? Daniel "lánya", vele kell jól meglennie és nem velem - szórta az okosságokat, amire persze felbátorodtam és eldöntöttem, hogy kezembe veszem a sorsom.
- Igen? Akkor viszont szeretném látni az apámat - leptem meg magam ezzel a kijelentéssel, de Ryant is, aki hitetlenkedő pillantásokkal díjazta a mondandómat, mintha attól félne, hogy rosszul hall.
- Az kizárt! - mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Miért lenne az? Jogom van látni, mint ahogy neki is engem. Egyáltalán nem értem, hogy miért kell itt laknom, mikor még hasznodra sem vagyok! - az utolsó szókat erőteljesen megnyomtam, hogy világossá tegye neki, hogy ami elmúlt, az elmúlt és nincs az az Isten, hogy megismétlődjön.
Szemeit összehúzta, amik találkoztak az én mérges nézésemmel.
- Miért ne találkozhatna vele? - szólt bele a csatába Mary.
- Mert itt lakik, ahol én hozom a szabályokat!
- A szabályaidat majd megeheted, mert amint tizennyolc leszek, már el is tűntem innen, Nagyfőnök! Akkor majd meglátjuk, hogy miben tudsz parancsolni - az arcán láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozik, majd egy apró ránc kezdett a szája sarkában bujkálni, amiből arra következtettem, hogy jót mulat rajtam, és egyáltalán nem vesz komolyan; pedig az elmondottakat teljességgel komolyan gondoltam.
- Jól van srácok, elég volt! Ha ez minden kínotok a másikkal, akkor feleslegesen húzom az időt, rátérek egy másik dologra! - a hatás kedvéért összecsapta a kezét, és annak hangjára megugrottam, de nem akkorát, hogy bárki is észrevegye. A csattogó dolgok, nem a kedvenceim...
- Milyen másikra? - gyanakodott Ryan.
- Jennette, a tanárod mondta, hogy igen jól teljesítesz, és meg szeretné ragadni az alkalmat, hogy elvigyen egy IQ tesztre.
- Hogy kiderüljön, mennyire keveset tudok? - vártam a választ, ami nem sokat váratott magára.
- Igen! - Nem! - két oldalról szinte egyszerre jött a válasz, majd meglepettségemben nem tudtam kire nézzek.
- Akkor mire kell? - tudakoltam.
- Ms. Lee úgy gondolta, hogy jó, ha tisztában vagy azzal hogy mire vagy képes; és ez a teszt remekül megmutatja, hogy milyen okos vagy - magamban azon gondolkoztam, hogy vajon a kettő nem ugyan az-e. Mármint a kérdésem és Mary válasza, de nem akadtam vele is kötekedni, így újra befogtam.
- És pontosan mennyibe is fog ez nekem fájni? - bunkóskodott, de ezzel csak fokozta bennem a dühöm lángját, ami lassan erdőtűzzé alakul..
- Ryan ez ingyenes.
- Hogy értetted az előbb azt, hogy keveset tudok? - förmedtem rá.
- Szerinted mégis, hogy érthettem? - tette keresztbe maga előtt a kezét.
- Vagyis hülyének neveztél? - hangom a pulzusszámommal együtt növekedett.
- Pontosan - mosolygott maga elé elégedetten.
- És mondd csak, mégis, hogy jutottál erre a következtetésre? - ám mielőtt válaszolni tudott volna, Mary megelégelve, hogy a problémák megbeszéléséből átmentünk egymás szidalmazására, ránk morgott, hogy hagyjuk abba, majd elment ajtót nyitni a tanárnak.
- Csak félsz, hogy kiderül, nagyobb lesz a számom, mint neked és akkor te meg az egód kereshettek az életben más szórakozást. Milyen szomorú! - álltam fel, majd kiviharoztam a konyhából, és Mary után merészkedtem.
Egy órát tartottunk meg, majd Ms. Lee autójával elindultunk a vizsga helyszínére. Ahogy a nagy épületbe beértünk, világos volt, hogy mindenki tudta, hogy jövünk, mert a tanárnőm neve mindenhonnan hallható volt, mert annyi ember várt ránk. Egy öltönyös ötvenes éveiben járható férfival kezdett el egy rövid beszélgetést folytatni, még én néhány pincér ételajánlatát hallgattam, majd udvarias köszönet után elhessegettem őket. Kezdem magam kellemetlenül érezni, hogy ennyi ember van csupán egy vizsga miatt ezen a helyszínen. Bár fogadni mernék, hogy inkább lennének ők is máshol, mint egy vizsgaközpontban, ahol a jövő generációjának feltörekvő intelligenciáját mérik. Én is...
Végre aztán elindultunk a lift felé, amibe csak négyen szálltunk be: én, Ms.Lee, az öltönyös, meg valami idegen.
A hatodik emeleten aztán megállt a lift és követtük az alkalmazottakat. Egy apró terembe tereltek be, ahol mindössze egy szék és egy asztal volt.
- Nos, Ms. Moon; ez lesz a terem, ahol a tesztet elvégezzük. Másfél órája lesz rá, de ha hamarabb kész van, akkor kijöhet. Mi a folyosón fogjunk várni, egy munkatársunk pedig a teremben ellenőrzi a munkát - aprókat bólogattam, majd a szék támlájára leraktam a táskám és leültem rá. Egy jókora adag lap került elém, majd miután mindenki - az "ellenőrző munkatársat" leszámítva - az óra elindult, az agyam pedig leállt.
Képtelenség, hogy ekkor blokkoljon le az ember agya! Ránézek a lapra és hirtelen a nevemet sem tudom, nem hogy a kismillió logikai cuccot, ami vár rám.
Igaza volt Ryannek. Túl hülye vagyok ehhez. Hisz mit akarok én itt bizonyítani? Felkészülési időm sem volt rá, a ma reggeli bejelentésnek köszönhetően. Ha a teremben nem tartózkodott volna rajtam kívül még valaki, akkor biztos, hogy eltörik a mécses...

2014. november 16., vasárnap

11. Bonyodalmak

Sziasztok!
Köszönöm a +900 oldalmegjelenítést, és nagyon jól estek a komiban leírt kedves szavak!
Remélem, hogy e rész olvasása után sem lesz más véleményetek!
Hagyjatok nyomot magatok után!
Kellemes olvasást!
Xoxo, Kath



Beültem az erősen kipárnázott, világos bőrrel fedett ülésre; és azonnal megcsapott Ryan elképesztő jó illata. Még a parfümje is azt sugallja, hogy milyen félelmetes és figyelemre méltó ember, aki mindenki felett rángatja a drótot, de felette senki. Tipikus főnök alkat.
Gondolatban azon elmélkedtem, hogy mégis, hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Egyáltalán mi a csudát keres ő itt, és mért ragaszkodott, ahhoz, hogy elvigyen?
Annyi kérdésem lenne, de tudom, hogy ha még el is hagyják a számat, akkor sem kapok rájuk válaszokat…
Kényelmetlenül éreztem magam ebben az elegáns, extra szuper járgányban, a kiöltözött Ryan mellett, a farmeromban. Még a vak is látja, hogy nem illek ide…
Telefonja kihangosítóra kötve, így azzal sem kellett törődnie, csak egyszerűen benyomta, mikor hívása volt és ügyelve arra, hogy csak munkáról legyen szó - még az autóban ülök -, elbeszélgetett a vonal másik végén lévő személlyel.
Az esti dugó miatt több, mint fél órába telt a hazaút, ami közben zavaromban a Samsung mobilom tokját piszkáltam. A város fényeinek bámulását abbahagytam, mikor Ryan nekikezdett a szekálásomnak:
- Miért ellenkeztél, mikor sofőrt küldtem érted? – ráncolta a homlokát. Eddig visszafogtam magam és igyekeztem meg sem szólani, de a dühös hangneme miatt felment bennem a pumpa.
- Hallod te magad? – rivalltam rá – Semmi értelme nem volt. Mehettem volna busszal vagy gyalog, de te a személyi sorőrödet küldted; és azt kérdezed, hogy miért ellenkeztem? Teljesen haszontalan volt. Eltudok magamtól is jutni egyik helyről a másikra – idegességembe az egyik kezemet ökölbe szorítottam a másikkal, meg a homlokomat dörzsöltem meg, majd egy sóhaj kíséretében leejtettem a kezem az ölembe és kinéztem az ablakon.
- Mindig ellenkezel – hallottam a morgását, és tudtam, hogy most nem a sofőrös dologról van szó, hanem a héten történtekről.
Becsuktam a szemem és erősen szorítottam. Az emlékképek pillanatok alatt bukkantak elő, és, minta soha nem akartak volna távozni, lebegtek a szemem előtt.
Mintha megérezte volna, hogy én is arra gondolok, amire ő, benyomta a rádiót, ezzel oldva a feszültséget. Usher OMG száma életre hívta Ryan doboló ujjait, aki a kormányon ütögette a ritmust.
- Jennette! – szólt hozzám hosszú percek múlva.
- Hmm? – fordultam felé, miközben elszakadtam a megannyi fény játékától.
- Tudsz énekelni? – kérdése váratlanul ért, de kissé megnyugtatott, hogy nem valami kellemetlennel zaklat.
- Nem, nem tudok – megvonta a vállát, majd halkan dúdolni kezdett.
- Zavar? – kaptam a következő kérdést.
- A dúdolásod? – vontam fel a szemöldököm, majd mikor bólintott, biztosítottam róla, hogy nem. Túl fáradt voltam a csatához, és igyekeztem elkerülni azt.
Mire a palotájába értünk az álmosságtól alig láttam és örültem, hogy hétvége következik. Még nem tudom, hogy ebben a háztartásban hogyan is zajlik a hétvége, nem terveztem semmit sem előre.
Megálltunk a ház előtt, majd én befelé vettem az irányt, míg Mr. Nagyfőnök újabb hívást bonyolított le.
A házba érve meglepődve észleltem, hogy Mary már nincs itt, pedig jó lett volna mesélni neki a délutánról.
Farmerkabátommal a kezemben indultam fel az emeletre, de, amint Ryan a nevemet ordította, lefelé vettem az irányt, és előre tudtam, hogy mi jön most.
- Jennette! – szemei szikrákat szórtak.
- Mi az? – léptem le az utolsó lépcsőfokról, és a nappali felé indultam, ahonnan a hang jött.
- Mi a frászért nem használtad az én pénzemet? – legszívesebben nevetni támadt volna kedvem, a nevetséges okai miatt. A legtöbb férfi, aki egy háztartásban él egy nővel, örül, ha nem az ő pénzét költi, ez az idegbeteg példány itt előttem, pedig, ordibál, hogy miért nem tettem.
Nehéz egy eset, az biztos.
- Mért tettem volna? – húztam a copfomat szorosabbra.
- Mert kiírtam. Megmondtam, Jennette! – emelte fel a hangját. Rájöttem, hogy nagyon nem értem ezt az embert. Miért ordít velem ezért?
- Hagyd már abba a hülyeségeidet! – masszírozni kezdtem az orrnyergemet.
- Szerinted ez az? – kerekedett el a szeme.
- Pontosan. Nem tudom másnak nevezni – karom nagy csattanás következtében találkozott a combommal. Hátat fordítottam neki és a lépcső felé indultam. Hallottam, hogy tesz felém párlépést, de ahogy lépkedtem a lépcsőfokokon csend volt.
- Jennette! – mondta kevesebb éllel a hangjában. Megfogtam a korlátot és hátrafordultam – Ha most felmész a lépcsőn, akkor soha többet nem szólok hozzád! – először azt hittem, hogy viccel, ezekkel az óvodásokat idéző mondatával, de miután arca rezzenéstelen maradt, kezdtem elhinni, hogy nem normális…
Fejemet fogtam, amolyan „Ezt nem hiszem el” stílusban, majd megfordultam és elindultam a szobámba. Engem ezzel nem fog zsarolni, mert nekem csak öröm, ha nem szól hozzám…

*Ryan szemszöge*
Csapkodásom a konyhába abbahagytam, mikor már kettő poharat eltörtem, de kávét még nem sikerült a szervezetembe juttatni. A pultba kapaszkodtam, hogy valamennyire lehűtsem magam. Ez a lány mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem és ilyenkor nem tudom magam kontrolálni. Rendkívül örülök, hogy nem kényszerítettem arra, hogy feküdjön le velem, mert valószínű, hogy vadállatként viselkedtem volna. Mondjuk, mikor nem viselkedek úgy a közelében?
Jó érzés volt, mikor a kocsimba ültünk, de a jó hangulatot elcsesztem, pedig közeledni akartam hozzá és nem elűzni magamtól.
Hangtalanul lépkedtem fel az emeletre, és hálát adtam az égnek, hogy péntek van, és holnap nem kell hajnalban kelnem.
A neten szörföltem, miközben a szobám felé tartottam, de Jennette ajtója előtt megálltam, mert hangokat hallottam.
- Komolyan mondom, Tiff. – fülem az ajtóra tapasztottam, bár tudom, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de nem törődtem vele – Nem. Nem normális, én elmegyek. Akkor is. Nem… Ma este. Oké. Hát mikor elalszik. Gondolom -  összehúztam a szemöldököm, és kellett pár másodperc mire leesett, hogy innen akar elmenni, mert egy ősbunkó vagyok.
Legszívesebben kinyitottam volna az ajtót, de nem akartam, hogy tudja, itt voltam; így a szobám felé vettem az irányt és közben egy terven agyaltam. Biztos, hogy nem fogom engedni, hogy elmenjen innen!
Idegesen járkáltam a szobámba, mikor aztán arra jutottam, hogy hagyom, hogy azt higgye, lefeküdtem, és mielőtt távozna, meglepem és kényszerítem, hogy maradjon. A kényszerítés rész csak a végső esetben lép életben, de amúgy kedves beszédet terveztem helyette, bár nem tudom, hogyan fog sikerülni…

Tizenegykor aztán a szobám ajtaját becsuktam és lesiettem a sötét nappaliba. Melegítőalsómat befogtam pizsamának, mert kizártam a lehetőséget, hogy alsógatyában mutatkozok a jelenlétében, mindkettőnk érdekében.
Fekete pólóm varrását piszkáltam, és vártam, hogy halljak bármilyen hangot.
Nem is kellett sokat várnom, apró lábai lépkedni kezdtek le a lépcsőn. Láthatólag nem félt a sötétségben, mert nem használt semmi világítót, legyen az zseblámpa, vagy telefon.
A levegőt gyorsabban vettem, mert tudtam, hogy ha ezt elcseszem, akkor lehet, hogy nem látom többet. Szerencsémre nem szúrt ki a sötétben, de ahogy a bejárati ajtón megakadt – amit persze előre bezártam -, nem bírtam magammal, feloltottam a villanyt.
- Mit csinálsz? – kérdeztem nyugodt hangon. Mérges volt magára, mert nem sikerült a terve, láttam rajta így mielőtt válaszolt volna megpróbálta kinyitni még egyszer az ajtót. Látva, hogy nem fog összejönni, a kezébe tartott táskát lerakta a földre. Fekete nadrágot és kabátot viselt, lábán fekete bakancs. Nem is néz ki olyan rosszul ez a lány!
- Azt mondtad, hogy nem szólsz hozzám! – tette a melle előtt össze a kezét. Beletúrtam a hajamba, és azon gondolkoztam, hogy vajon erre mégis mit mondhatnék?
- Menj aludni, kérlek – álmosan néztem rá. Hosszas gondolkodás után bólintott, majd elindult fel, én pedig szorosan utána.


2014. november 1., szombat

10. Csajos délután

Sziasztok!
Köszönöm a rengeteg oldalmegjelenítést! Következő rész valószínű, hogy jövőhéten jön!
Ezt a részt Jennette szemszögéből olvashatjátok, de megígérem, hogy egy rész biztos a Ryan szemszögéből fog íródni...
Kellemes olvasást és hagyjatok nyomot magatok után!
Xoxo, Kath




Az éjszakát teljesen átaludtam, így hideg zuhanyként ért, mikor az ébresztőórám megcsörrent.
Dünnyögve nyomtam ki, és semmi esélyt nem láttam arra, hogy visszafeküdhessek egy kicsit még. Felültem, majd a takaró alól kihúztam a rövidnadrágba bújtatott lábam. Telefonom pityegett és automatikusan kaptam utána. Ryan ismét ismerősfelkérést küldött. Megforgattam a szemem, és rányomtam az „Elfogadom” gombra. Visszadobtam az ágyra, majd egy farmert és egy pólót a kezembe fogva a fürdőbe mentem. Ajtót a biztonság kedvéért becsuktam, majd a forró zuhany alá álltam. Idő hiányában a kényeztető meleg víztől hamar meg kellett váljak. Megtörölköztem, felvettem a ruhákat, majd az éjszakára befont hajamat szétszedtem és lazán összekötöttem. Megmosakodtam, fogam megmostam, majd mikor hallottam, hogy a mellettem lévő szoba ajtaján kopognak, átmentem. Ryan dőlt az ajtófélfának, szürke farmerben és egy fehér ingben. Egyik keze nadrágja zsebében, másikkal a telefonját nyomkodta. Miközben bementem a szobába, igyekeztem nem hozzá érni, de azt nem akadályozhattam meg, hogy illata ne lengjen körül engem is. Hangtalanul mélyet lélegeztem, és reméltem, hogy ez a fantasztikus parfüm illata sokáig az orromban marad. Pizsimet az ágyra raktam, majd annak a bevetésével foglalatoskodtam.
- Visszajelöltél – mosolygott és a tökéletesen fehér fogai megvillantak.
Értetlen fejet vágtam, mert nem tudtam, hogy miért olyan nagy szám ez.
Miután jó ideig az ajtóban állt és vagy engem nézett vagy a telefonját nyomkodta, megszólaltam:
- Este nem leszek itthon.
- Mondtam, hogy ne, hogy… - kezdett bele és szemei szikrát szórtak. Meglepően nyugodtan válaszoltam:
- Megengeded, hogy befejezzem, vagy ideg betegeskedsz még egy darabig? – fáradtam pillantottam rá, mire azonnal kapcsolt, és a homlokára kiülő ideg távozott.
- Szóval, egy barátommal találkozok, de nem leszek sokáig.
Hátsó zsebébe kotorászott – Mennyi pénz kell? – kérdőn néztem fel rá, majd nagy sóhaj után újra beszélni kezdtem.
- Nem kell a pénzed, van sajátom – mondtam lesajnálóan.
- Mégis honnan? – tette keresztbe a kezét a mellkasa előtt, miután elrakta a tárcáját.
- Mondjuk úgy, hogy van egy kicsit bűntudatos nagybátyám valahol a tengeren túlról, aki rettentően sajnálja, hogy nem volt a közelben, mikor a szüleim beadtak az árvaházba, ezért vagyonokat utal minden hónapban a számlámra – szemöldökét felvonva hallgatta a mondandómat.
- Minden családtagod ilyen zizis? – kérdezte, jogosan.
- Akit ismerek, azok igen.
Hosszú hallgatás után végül az órájára nézett.
- Mennem kell. Ne legyél sokáig! – mosolyt nem kaptam, csak egy szigorú pillantást; majd még mielőtt véglegesen távozott volna a saját házából még visszajött:
- Érezd jól magad! – őszintének hangzott a kívánsága, majd eltűnt.
A visszatartott levegőt kiengedtem, pedig észre sem vettem, hogy nem lélegzek.
Lesiettem a lépcsőn, egyenesen a konyhába, hogy mielőtt a tanár ideér, juthassak némi táplálékhoz. A pulton egy papírt találtam, rajta egy köteg bankjeggyel. A lapon egy „ JENNETTE!!!” felirat virított, de nem is foglalkoztam vele. Biztos, hogy nem fogok elfogadni tőle pénzt, mikor így is az Ő házában élek, Ő fizeti a tanáromat, és Ő etet.
Kizárt, hogy elfogadom a pénzét, mikor nekem is van, ráadásul nem is kevés.


A megbeszélt időben az Anne’s Cookiban vártam, és az ajtót néztem, reményében annak, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet. Tekintetemet az ablak felé vezettem, és reméltem, hogy Ryan sofőrje nem áll még itt. Épp a házból léptem ki, mikor egy negyven év körüli férfi közölte, hogy autó hiányában, ő visz el a kávézóba. Mivel tudta, hogy ellenkezni fogok, előre mondta, hogy semmi értelme.
Mikor meggyőződtem róla, hogy elment, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és mikor az ajtó felé néztem, Tiffany lépett be rajta. Famert, pulcsit és mellényt viselt. Oldalán egy kék táska, ami ismerőnek tűnt.
- Szia, Jennette! – mosolygott, majd a nagy örömében megölelt. Soha nem ölelgettek, így kicsit furán éreztem magam, mert fogalmam sem volt, arról, hogy hogyan ölelik meg egymást az emberek. Megoldok millió egyenletet, amikben az x száma végtelen, de nem tudom, hogyan kell ölelkezni. Ez van!
- Wow, Tif! Te aztán virulsz! – mosolyogtam. Halványan elmosolyodott, majd javasolta, hogy rendeljünk valamit, aztán mindent elmesél.
Áfonyás pite és kóla mellett döntöttünk. Pincér mindent felírt egy apró noteszba, majd ott hagyott minket.
- Régóta vártál itt amúgy? – vette le a mellényét, és a farmerdzsekim mellé rakta.
- Csak pár perce – mondtam, ami teljesen igaz is volt.
- Olyan sok dolgot kell elmondanom – mosolygott. Tényleg örültem, hogy kikerült onnan, és boldog; annak meg főképp, hogy még hallani akart rólam. Megérdemli, hogy boldog legyen, miután a szülei egy hajóbalesetben meghaltak.
- Ebben az esetben ki vele, ne várakoztass meg! – mondtam és felháborodottságot tetettem.
- Okés, szóval miután elmentél eléggé egyedül voltam, pedig mi sem beszéltünk olyan sokat – halkan mondta, és közben kettőnk közt mutogatott – de aztán kedden jöttek szülők, és engem választottak, pedig nem is számítottam rá. Elég fiatal és rugalmas szülők, és sajnos nem lehet gyerekük, így kötöttek ki az árvaházban. Másnap jöttek értem, és egy igazán szép otthonba vittek. Minden olyan egyszerű és szép volt, nincs az a fényűzés. Gyönyörű lila szobám van, bár nem mutatják, de van vagyon. Ezen kívül egyszerű Los Angelesi polgárok. Jenny, az új anyukám; könyvelő, Brad, aki ezentúl az apám szerepét fogja betölteni, orvos. Nagyon kedvesek, és nincs az a megjátszás. Sokat beszélgetünk és szinte mindenre kíváncsiak. Tudod, biztos vagyok benne, hogy nagyon jó életem lesz ez után. Iskolába járok, ami még egy kicsit szokatlan, de mindenki nagyon jó arc, így nem lesz sok gond. Reggelente együtt reggelizünk, majd mikor suliból hazajövök megebédelek, és mikor Jenny hazajön, akkor ketten vacsorát csinálunk. Tényleg olyan, mintha a mamám lenne, és lehet érezni a házban azt, hogy nagy szeretet van.
- Na, ez nagyon jó! Szívből örülök, hogy ennyire jó helyed van – mosolyogtam, majd nem folytattam tovább, mikor a pincér megállt mellettünk. Letette a rendelésünket, majd jó étvágyat kívánt, és el is tűnt.
- És neked milyen az új hely? – akasztotta bele a villáját a pite tetején található rácsba, majd húzni kezdte, ami ennek következtében szépen szétomlott.
- Jó – mondtam egyszerűen. Nyavalyoghatok naphosszakat Ryan miatt, de azt be kell látnom, hogy nagyon szép házban élek, és az életkörülményeim csodásak.
- Ez mind? – húzta fel a szemöldökét, és mosolygott.
- Miért, mit akarsz tudni? – érdeklődtem.
- Információszerzésem célja Ryan Hunter. Iszonyú jó pasi, és vele laksz együtt nem?  - nah, mindent értek!
- Igen, de nem ő tulajdonképpen az apám, hanem a haverja. Mindegy. De Ryannél lakok, ami elég fura.. – tűnődtem, ami neki is feltűnt.
- Fura? A világ legdögösebb pasijával élsz együtt, és nem örülsz neki? – homlokráncolása közben újabb falatot evett. Villámmal a pitémbe turkáltam, s szinte biztos voltam abban, hogy nem fogom elmondani, hogy Ryan bizonyos testrészeivel mit tettem. De valamit csak kell mondanom…
- Nem tudom, te örülnél, ha kurvák jönnének az otthonodba? – vontam fel a szemöldököm, majd egy adag pitét a számba raktam.
- Kurvák? Mármint igaziak?
- Szerinted milyenek? – szórakoztam.
- Jól van na – durcáskodott – De mit keresnek ott?
- Szerinted? Bár eddig csak egyet láttam, és az sem volt ott, csak max. 5 percig – gondolkodtam.
- Huhh, ilyen hamar végeztek is? – kuncogott fel, mire ösztönösen én is elnevettem magam.
- Szerintem nem volt semmi, a nő elég morcosnak tűnt mikor elment, és majdnem nekem jött… - húztam el a szám.
- De most komolyan, Jennette! Jó ott lenni? – tekintete ellágyult, és úgy éreztem, hogy meg kell nyugtatnom.
- Igen, minden nagyon szuper. Az ő háza pont a tiétek ellentétje. Hatalmas, minden extra luxus, és Ryan szórja a pénz, mintha csak egy bank lenne, de ezen kívül, igen jó ott. A házvezetővel, aki nem több húsznál, nagyon jóba vagyok, és mindig próbál csajos dolgokról beszélni, hogy elterelje a figyelmemet a Ryannel való marakodásunkról.
- Életemben nem hallottalak még ennyit beszélni – mosolyodott el, majd követve a példámat, a villát a tányérra tette, pedig meg sem ettük teljesen a finomságot. Lassan kortyoltam a kólát, és vigyorogva hallgattam Tiffany első találkozását a nagyszülőkkel.

Este hatkor befejeztük a kis csajos délutánunkat, és miután fizettünk elköszöntünk, ő a hátsó ajtón ment ki, mert arra közelebb volt az anyukája autója, én pedig az elsőn. Farmerdzsekim alsó három gombját begomboltam, majd a telefonomat a zsebembe süllyesztve elindultam.
Alig mentem öt lépést, egy fekete Aston Martin lassított le. Felkészültem, hogy védekezzek, esetleges támadás esetén, de ahogy az ablak lesüllyedt, ismerős hang ütötte meg a fülem:
- Gyerünk, Jennette! Szállj be! – kérdő tekintettel fordultam Ryan felé.
- Mi ez az autó? – álltam meg. Hova tűnt a BMW-je?
- Az egyik kicsikém – simított végig a kormányon elégedetten.
Szemforgatás következtében elindultam tovább a saját lábamon. Okát nem értettem, hogy miért jött értem, és azt meg főleg nem, hogy miért nem mehetek a saját lábamon…
- Jennette! Kérlek. Szállj be. Hosszú napom volt, ne ellenkezz, kérlek! – nézett rám fáradtan, és éreztem, hogy feladom a küzdelmet.
Készülékemet kikaptam a zsebemből, nehogy ráüljek, majd kinyitottam  az ajtót.

2014. október 27., hétfő

09. Majdnem normális

Sziasztok!
Elképesztően vagytok, ugye tudjátok?
+1100 megjelenítés az új részre? WOW!
Jutalmul hoztam nektek egy új részt, és egy vadi új designet. Remélem, hogy tetszik és nyugodtan írjátok le chatben a véleményeteket vagy komiban.
Kellemes olvasást!
Xoxo, Kath



*Ryan szemszöge*
Mia kuncogott a tettem miatt, de egyáltalán nem bánta, így mikor az ajtó becsukódott mögöttünk, az ingemet gombolni kezdte ki. Vörösre festett körmei tökéletesen illettek az ugyanolyan színű rúzsához. Úgy nézett ki, mint egy igazi kurva. De hát nem is takarítani jött…
Nah, Jennette! Találtam új szórakozást magamnak! Látod, nélküled is megvagyok!
Az ajkai szinte erőszakosan kaptak az enyéim után, és automatikusan az jutott eszembe, hogy vajon Jennette hogy csókol. Valószínű elképesztően…
Képzeletben megráztam a fejem és a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz.
Kezét a nyakamhoz illesztette és még jobban egymáshoz nyomta az arcunkat.
Hahh, ha ezt most látnád!
Hátralépett egyet, de nem engedett el, így előreléptem egyet. Mire észbe kaptam leült az ágyra és az övemet kezdte el kicsatolni.
Mintha gyomron vágtak volna ugrott be újra és újra Jennette arca. Síró arccal kényezteti a férfiasságom, miközben engem csak az élvezet érdekel. Emlékek hatására hátraléptem, ezzel megakadályozva, hogy Mia folytassa, amit elkezdett.
Miért jár mindig ez a lány az eszembe?
- Mi az? – nézett fel rám. Visszarendeztem a nadrágom, majd az ingemnél kezdtem neki a gombolásnak.
- Nem tudom ezt csinálni – mondtam. Összehúzta a homlokát, és látszott, hogy tetemes smink van rákenve.
- Miért nem, aranyom? – kényeskedett. A hideg is kirázott a hangja hallatán. Nem szeretem mikor egy nő ennyire kikel magából, és elhiszi, hogy még jól is ál neki…
- Nem akarlak – mondtam határozott hangon – Kérlek, menj el! – mondtam. Szemöldökét felvonta, majd mikor felfogta a hallottakat, megigazította magán a ruhát.
- Rendben. De ha mégis kellenék, tudod hol találsz meg! – ütögette meg a mellkasomat.
Nem is reagáltam mikor becsapta maga után az ajtót, csak leültem az ágyra.
Mi a fene van velem? Miért nem tudok létezni Jennette emlegetése nélkül? Hisz kinyilatkozta, hogy mi a véleménye a szerződésről, így nem sok hasznát veszem. De az meg sem fordult a fejemben, hogy visszaviszem, vagy kidobom az utcára.
Sóhajtottam egyet, majd a tenyerembe temettem az arcom.
Az egész ház olyan üresnek tűnt, pedig már nem is egyedül élek benne. Gyomrom megszólalt és rájöttem, hogy ideje lenne enni valamit. Beletúrtam a hajamba és felálltam az ágyról. Kimentem a szobából és becsuktam az ajtót. Pillanatra megálltam, hangokat kerestem. A földszinten van, állapítottam meg és elkezdtem lesétálni a lépcsőn. Hála a minimum száz lépcsőfoknak, kettesével kellett vennem őket, hogy hamarabb leérjek.
Elterveztem, hogy magamhoz veszek egy kis kaját, majd megkeresem Jennettet valami indokból, ám mikor beértem a konyhába, és megláttam a pultnál ülve enni, le is fújtam az egészet.
- Jó étvágyat – magamat is megleptem ezzel a mondattal. Hisz nem szoktunk egymáshoz szólni, csak ha én felidegesítem ő pedig nem hagyja magát.
- Kösz – összehúzta a szemét, miközben rám nézett. Olyan volt a tekintete, mintha gyanakodna rám, hogy esetleg mi rosszat tettem megint.
- Van még? – álltam meg a pult végénél. Bólintott, mire azonnal a hűtőhöz léptem és kivettem belőle a lasagnet. Levágtam belőle egy adagot, majd tányérra tettem és azt pedig be a mikróba. A villát a számba raktam, majd megfogtam a pult két oldalát és meglökte magam, majd felültem rá.
- Tudod, hogy van szék, ugye? – kérdésére elnevettem magam és ránéztem. Villáját a sajtba döfködte és látszott, hogy nem nagyon éhes, de ahelyett, hogy evet volna, telefonozott. Telefonja hátulját kezdtem el vizslatni. Sötétkék tok van rajta, ami egyszerű de mégis szép volt. Túl nagy volt a mérete ahhoz, hogy IPhone legyen, de mivel nem akartam leégetni magam, hogy csak az Apple termékekhez értek, így csendben maradtam.
A mikró lejárt, és kivettem belőle az ételt.
- Jó étvágyat! – mondta, de közben rám sem nézett.
- Köszi! – mondtam jól szórakozva. Egész jó kedvem lett, pedig csak egyszer szólt be.
Majdnem megőrültem, hogy nem tudtam, hogy mi köti le a figyelmét, így elő vettem az ő telefonjához képest kicsi IPhonomat és beléptem a Facebookba. Csak egy módja van, hogy megtudjam, hogy mit csinál: Face-n kapni fog egy felkérést, és ha válaszol rá, akkor tuti, hogy azt nyomja.
Sunyi mosollyal az arcomon nyomkodtam a készülékem és bepötyögtem a nevét a keresőbe. Képe alapján azonosítni sikerült, de mielőtt elküldtem volna az ismerősfelkérést, kicsit áttanulmányoztam azt. Kiírta, mint jelenlegi tartózkodási helyet, Los Angelest. Tovább pörgettem az oldalt. Születésnap: Október 5. Hmm, ez közelebb van, mint gondoltam. Nincs is addig egy teljes hónap, tekintve, hogy szeptember 8 van…
Többet a „Róla” rubrika nem is árul el, így megnyitom a képet. Valami erdőben készült, ahol minden sárga levelekbe van bújtatva, és ott áll ő a szokásos összekötött hajával, egy bordó kabátban, ami tökéletesen illik a levelek színével. Épp a máshova néz, így nem mosolyog, csak áll és mered a távolba.
Agyam megint nem kommunikált a testemmel, így mire észbe kaptam, már le is mentettem a képet. Na, majd este letörlöm!
Bejelöltem ismerősnek, mire a mobilja rezegni kezdett. Direkt figyeltem az apró kezének minden mozgását, így láttam, hogy egyet kattint és utána egyből felvonta a szemöldökét.
Fél pillanat alatt letettem a telefont és enni kezdtem, hogy tegyem magam: én nem tudok semmiről.
Fáradtan nézett rám, majd a telefonját a márványpultra rakta, a nélkül, hogy elfogadta volna.
- Ez most komoly? – emelte rám tökéletes szemeit.
- Miért? Ismerjük egymást, nem? – mutogattam a villámmal.
- Jah, sajnos – hallottam.
- Hé! Bánod, hogy megismertél? – húztam fel a szemöldököm. Mi a baja ennek a csajnak?
- Őszinte leszek hozzád, Ryan! – talán még soha nem hallottam ennyire határozottnak a hangját – Nem leszek az a sok ribancod egyike, szóval ne is fáraszd magad. Oh, és szeretnék Daniel-hez költözni! – utolsó mondatára alig tudtam reagálni meglepettségemben.
- Az teljességgel kizárt – mondtam.
- Majd meglátjuk – hangja arra utalt, hogy igen csak jó lesz vigyázni ezzel a csajjal, mert van esze, és képes mindenre…

*Jennette szemszöge*
Ryan még akkor is képes bennem felvinni a pumpát, mikor viszonylag normális. Nem értettem, hogy miért kellett neki ez az ismerősnek jelölés, de ha neki ettől kerekebb lesz a napja…
Azt, hogy Danielhez költözöm pillanatnyi ötlet volt, de visszagondolva zseniális. Hogy nem jutott még eszembe?
Ryannel meg a nőivel csak a gond van, Daniel meg elég normális fickónak tűnik, szóval lehet, hogy tényleg beteljesítem az ígéretem.
Egyenletes tempóba sétáltam fel a lépcsőn, mert tudtam, hogy nem jön utánam. Ha ordibálni akart volna, már rég túl lenne rajta; korhatáros műsort nem hiszem, hogy tervezne, hisz a nője már volt itt ma, biztos nincs kiéhezve. Bár nem hiszem, hogy bármi történt volna, mert a festett nőcike igen hamar elhagyta a Hunter lakot. Sajnos volt tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam Ryan nem megy el ilyen hamar…
Felértem a szobámba, és az órára pillantottam. Hat múlt pár perccel. Túl késő volt, hogy kimenjek a partra és túl korán, hogy lezuhanyozzak. Szerencsémre a telefonom megcsörrent – amit elég ritkán szokott-, így nem kellett gondolkodnom, hogy mivel ütöm el az estét.
Tiffany neve jelent meg a kijelzőn, így minden további nélkül felvettem azt.
- Haló – emeltem a fülemhez, majd az ajtót becsuktam.
- Hali, Jennette – hangja vidám volt. Soha nem beszéltünk sokat, ezért meglepett a hívása.
- Szia. Mizujs? – gondoltam, csevegjünk, mint az a sok tini a filmekben.
- Képzeld, lett saját családom! – hangja nagyon feldobott volt, és meg is értettem miért.
- Ez nagyon jó. Szívből örülök neki!
- Köszi.
- Hol laksz most? – kérdeztem, mert úgy éreztem, ha én nem válaszolok a „köszi”-re valamit, akkor bizony itt a beszélgetés vége…
- Még mindig Los Angelesben. Örülök, hogy nem kellett itt hagynom a napfényt – igen, ez tipikus Tif.
- Mit is csináltál volna nélküle – gúnyolódtam, mire felnevetett. Jobban belegondolva soha nem hallottam nevetni még…
- Ráérsz holnap, Jennette?
- Persze – mosolyogtam.
- Juj, de jó! Nem találkoznánk valamikor délután? Olyan sok mesélni valóm van! – átragasztotta rám a jókedvet ez a csaj, szóval ha akartam volna, se mondtam volna nemet.
- Persze. Hol és mikor?
- Öhm, a sulim háromig tart, és utána mondjuk az Anne’s cookies-ben? – bólogattam, de aztán leesett, hogy nem lát, így sietősen rámondtam egy okét.
Elbúcsúzott, majd letettük.
Alig vártam a holnapot, és elsőnek éreztem úgy magam, hogy érdemes lesz felkelni reggel.


2014. október 11., szombat

08. Változások

Sziasztok!
Szörnyen röstellem, hogy nem tudtam hamarabb új részt hozni, de megszületett!
Kicsit rövid lett, de az izgalmas részek csak ezek után jönnek, így azok természetesen hosszabbak lesznek.
Mindenek előtt szeretném megköszönni a +1000 látogatottságot az új részre. Köszönöm a 2 lánykámnak, hogy komiztak és mindenkinek aki pipált!
Meghoztam a frisset, de úgy gondolom, hogy köteles vagyok szólni, hogy csak az őszi szünetben lesz felrakva új. De akkor több is!
Addig is--> Jó olvasást!
Xoxo, Kath

*Jennette szemszöge*

- Micsoda? – hüledezett Mary, miközben a fuldokló Ryan hátát ütögette és egy pohár folyadék megivására próbálta rávenni.
- Nem számít, Mary! Ne törődj vele – legyintettem, hogy lépjünk tovább, de ő leragadt a témánál.
- Valahogy nem megy, Jennette. Ez komoly dolog. És nem bántásként mondom, de felfordult a gyomrom a szüleidtől – a hatás kedvéért a hasára tette a kezét, és grimaszt vágott.
- Akkor már ketten vagyunk. Köszönöm a reggelit – toltam el mindent mgam elől, pedig alig ettem valamit. Elvette előlem  tányért, miközben én hátat fordítottam neki és a túlélő Ryannek.
A szobám felé tartottam, felfelé menet a lépcsőn. Cseppet sem sajnáltam, hogy Ryan a meglepettségtől majdnem megfulladt, mert megérdemelte. A tegnapot igyekeztem kizárni a fejemből, de újra-és újra bevillantak a képek, mi szerint Ryan csupasz farkát kényeztetem. 
Gyűlölöm azért, mert másodjára is megtette velem, de magam még jobban, mert nem ellenkeztem, pedig ha eléggé el akartam volna tűnni onnan, akkor bizony sikerült volna. Szobámhoz érve behajtottam az ajtómat és az ágy rendbetételéhez kezdtem. A takaróval letakartam az ágyat és a párnákat is elrendeztem a fejtámlánál. Mackómat az egyik éjjeliszekrényre tettem, miután felemeltem róla a matek könyvemet. Az asztalhoz sétáltam és összeszedtem a füzeteket, majd egymásra pakoltam őket, és az ágyra helyeztem. Tollakat, ceruzákat a tolltartómba hajigáltam. A szemem sarkából mozgást láttam, mire azonnal odakaptam a fejem.  
Ryan állt az ajtófélfának dőlve nézett. Farmerja tökéletesen feszült rajta és a fehér ingjével tökéletes összhangot alkottak. A felső kettő gombot nyitva hagyta, így simán lehetett látni a sima bőrét. Haja jobban össze volt borzolva, mint az előbb az ebédlőben. Arca érdeklődéssel nézte, ahogy teszek-veszek.
Valami megváltozott rajta, de nem tudtam megmondani, hogy mi. 
Kérdő pillantást küldtem felé, mire feleszmélt, majd a szemembe nézett. Mintha rádöbbent volna, hogy mit csinál, megrázta a fejét és távozott, és visszahajtotta maga után az ajtót. Illata sokáig lengett a szobába, pedig be sem tette a lábát. Legalább az ígéretét, mi szerint nem jön be a szobámba; betartotta.
Megkönnyebbültem, hogy elment; mert azt hittem, hogy megint arra kér, amire tegnap.
Mikor elhaltak a léptei a szinten, felsóhajtottam.
Ez alatt a pár másodperc alatt olyan melegem lett, hogy kénytelen voltam levenni a pulcsimat, ha nem akartam hőgutát kapni.
Nem is törődve az előzőkkel, folytattam, amit elkezdtem.


*Ryan szemszöge*


BMW-mel őrült sebességgel száguldoztam az utcán, de igyekeztem időben észrevenni, ha valaki közeledik biciklivel vagy gyalog. Mivel a partot meg kell kerülnöm, ahhoz, hogy viszonylag kisebb forgalmú úton haladjak, az út lassan telt. Nyomogattam a rádiót, hogy valami értelmes, és nem tuc-tuc zene lekösse a figyelmem. A nyolcvanas évek slágereitől az összes salsa számig volt minden, csak normális zene nem volt. Erőteljes nyomással elhallgattattam a rádiót, majd egy kábel segítségével a hangfalhoz kapcsoltam a mobilom. Még a betöltődésre vártam, akaratlanul is Jennette jutott eszembe. Hogy tehették ezt a szülei?
Normális az ilyen ember? És pont Jennettet nem szerették? Ez képtelenség!
Hisz az egyik legszebb és legnormálisabb lány, akit valaha ismertem.
Már a fehér bőre és a barna szeme is olyan emlékeket idézett fel bennem, hogy a szerszámom azonnal készenlétben volt.
Önkényesen ökölbe szorult a kezem. Lehet valaki ilyen szívtelen egy gyerekkel? Bár már nem igazán gyerek, egy hónap, vagy mennyi és tizennyolc lesz…
Mielőtt közlekedési balesetet okoztam volna az összezavart állapotommal – már ha lehet így nevezni -, a telefonból szóló zene megszólalt. A zene ütemére doboltam a kormányon, és néha még dúdoltam is.
Apám állítólag zenész volt, de nem tudhatom ezer százalékba, hisz soha nem találkoztam vele, mert mióta csak az eszemet tudom, csak anyám van nekem. Ő volt a legjobb ember a világon és igazságtalannak gondoltam, hogy egyedül kellett felnevelnie engem, az örök bajkeverőt. Sok gondot okoztam neki fiatalabb koromban, de szerencsére a tanulást választottam a bűnüldözés helyett, így most minden meg szeretnék neki adni, még ha nem is akarja…
Nem telt el tíz perc már be is léptem a cégem előcsarnokába, ahol megannyi ember tartózkodott. Fogadni mertem volna, hogy a fele fotós csoportokból áll össze, akik azért jöttek, hogy lencsevégre kaphassák az ügyfeleket, vagy rosszabb esetben engem. Nem is törődve velük, a lifthez léptem és rutinos mozdulattal nyomtam meg a gombot. Miután a liftbe beszálltam, Joe-t tárcsáztam és kiadtam a parancsot, hogy a fotósok legkésőbb egy fél óra múlva tűnjenek el az előcsarnokomból, és ne is jöjjenek vissza.
Irodámba betérve rögtön a biztonsági szolgálatot hívtam, hogy minden bejáratot dupla annyi biztonsági őr biztosítsa.
Ezek a paparazzi tömegek mindig kitalálnak valamit, hogy a mások életét megkeserítsék…

Délután ötig megannyi szerződést írtam alá, volt egy üzleti ebédem és a város egyik végéből a másikba száguldoztam, így másra sem vágytam csak egy kávéra. Simán megtehetném, hogy sofőrrel megyek mindenhova, de feleslegesnek találom, és a feltűnőségről nem is beszélve…
A telefonom megcsörrent és gyorsan kaptam utána, mert voltam olyan hülye, hogy azt képzeltem, esetleg Jennette volt az.
Mondanom sem kell, egyáltalán nem találtam el. Daniel minden nap felhív, hogy megkérdezze, mi van a „lányával”. Amitől persze már az ideg is kiver…
Miért kell folyton róla beszélni? Olyan lehetetlen lenne, ha mindenki csinálná a dolgát és nem kérdezősködnének róla? Akkor talán én is kibírnám merevedés nélkül a napot…
- Hello, haver – vettem fel.
- Ryan! Negyven éves vagyok. Nem gondolod, hogy öreg vagyok ahhoz, hogy havernak nevezz? – jött a kérdés a vonal másik végéről.
- Bocsánat, nagypapi – Ha nem akarja, hogy havernak nevezzem, akkor marad a „nagypapi”…
- Tudod mit? Jobban tetszik a haver!
- Már késő! – ledobtam a kezembe lévő papírt az asztalra, és az irodámba lévő kanapéra ültem le. Miután befejeztem az egyetemet, egy buliban találkoztunk és azóta haverok vagyunk. Majd miután kirúgták a munkahelyéről létszámleépítés miatt, felvettem. A fő oka az volt, hogy Jennette a gyámja alá került, az az, hogy nemrég üzleti úton voltam Vegasban és őt is elvittem, mint a jobb kezemet, ahol persze nem tudtunk a szerencsejáték őrületnek ellenállni. Nem kicsi vagyonnal húztam le, de mivel tudtam, hogy amit veszített, nem igen tudná visszafizetni nekem, így ezért a gyámság került a nyakába. Nekem édes mindegy…
- Szóval, azért hívlak, hogy megmondjam, hogy ne nyúlj egy kézzel se a lányomho… - nem tudta befejezni a mondatot, mert közbevágtam.
- Hóóó! Álljunk csak meg! Ő nem a lányod.
- Mindegy, én úgy tekintek rá.
- Mi változott? A múltkor azt mondtad, hogy soha nem fogsz rá családtagként tekinteni és törődni vele – értetlenkedtem.
- Jah, tudom. Csak a volt feleségem felhívott és közölte, hogy egy érzéketlen barom vagyok, aki senkivel nem foglalkozik csak megával, és nem csoda, hogy nincs családja…
- Hallod, elég nagy fejmosást kaptál – nevettem fel.
- Jaj, nekem mondod? De az előbb komolyan gondoltam. Többet érdemel egy tizenhét éves, mint, hogy ribancként tekintsenek rá – rosszallást hallottam a hangjából. Nem is tekintek rá ribancként. Vagy igen?
- Daniel, kedves, jó barátom. Mindent megosztok veled, de azt nem, hogy mikor és kivel létesítek szexuális kapcsolatot. Nyugodj meg, nem vagyok egy őrült perverz disznó, a lányodnak, ahogy te nevezed, semmi baja nem lesz – ezzel letettem a telefont, meg sem várva a válaszát. Furán éreztem magam, hogy pont most kezd el aggódni Jennette miatt, mikor tudta, hogy miért kell nekem, és még poénkodott is, hogy ha nagyon unatkozik, akkor majd kölcsönöz magának is egy árvát…

Más sem kellett, felhívtam egy nagyon kellemes női hölgyet. Akarom mondani alkalmi szexpartnert, kurvát. Mia volta neve és a héten már több üzenetet is kaptam tőle, hogy épp a városban van és szeretne találkozni, vagyis dugni.
Most szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmem, így azonnal a címre hajtottam, amit mondott.
Beszállt az autómba. Vörös egybe ruhát viselt, ami inkább volt felső. Alig bírt magával, és nem egyszer kellett elvenni a kezét a sliccemről.
Mázlimra Mary hazament, így nem kellett végignéznie, hogy mi módon csinálok magamból bolondot. Alig értünk fel az emeltre, Mia nekem esett, és durván csókolni kezdett. Épp az egyik vendégszoba – teljesen véletlen a Jennette-vel töltött első eset szobája – ajtajának döntött és követelőzően nyomta a számba a nyelvét.
Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és Jennette bukkant elő, kezében valamilyen füzettel. Haja összekötve, farmerban és pulcsiban járkált, és látszott, hogy nagyon koncentrál arra, amit épp olvas. Persze a hangok hallatán ránk emelte tekintetét. Mi a csókot nem hagytuk abba, de mivel érzelemmentes volt az egész, az én szemem nyitva volt, így tisztán láthattam, amint meglepődik, mikor észrevett kettő kiéhezett felnőttet, majd szemforgatás után lelépkedett a lépcsőn.  Kicsit bosszantott, mert nem váltott ki belőle semmilyen reakciót, ezért kinyitottam az ajtót és Miát belöktem rajta.  

2014. szeptember 20., szombat

07. Megint? (+18)

Sziasztok!
El sem tudom hinni, hogy egy hét alatt az új részt +1200-en néztétek meg és lett kettő új követőm. *-*
Köszönöm nektek ezeket, és remélem, hogy ezt is annyira fogjátok kedvelni, mint az előzőt.
Előre nem tudom megmondani, hogy egy vagy két hét múlva jön az új, de sietek vele!
Ez a rész is +18-as részt tartalmaz, tehát mindenki saját felelősségre olvassa!
Legyetek rosszak és próbáljátok túlélni a sulit!
Xoxo, Kath



*Jennette szemszöge*
Kómásan mentem a tanulószobába, és vártam, hogy a reggeli kávé hatni kezdjen. Más nem ment le a torkomon, a tegnapinak köszönhetően. Fejem zúgott a sok sírástól és az alváshiánytól. Ms. Lee pontosan érkezett, majd közölte, hogy beszélt Ryannel és emelt órákat fog nekem adni. Megkérdeztem, hogy miért, mire elém csúsztatta a pipával teli matek és magyar tesztet. Be volt zsongva, mert nem is tudta, hogy ilyen okos vagyok, és közölte, minden erejével azon lesz, hogy többet-és többet tudjon nekem tanítani.
Ha furcsa arcot vágtam a kijelentésére, akkor az ő arckifejezésére nincs szó, mikor elé toltam a kitöltött házi feladatlapokat.
- Kész? Mind? – szemei kidülledtek. Bólintottam, mire kivett egy oldalt a közepéről a kupacnak, és leellenőrizte, hogy csakugyan ki van töltve. Elismerően bólintott, majd arrébb tolta, hogy lássuk egymást. Kitett az asztalra francia nyelvű könyveket, és közölte, hogy ez nem házi, csak a szórakozásomra. Sietve bólogattam, miután elkezdte magyarázni az angol irodalmat a huszadik században.
Délben távozott, így miután kikísértem a konyhába mentem ebédelni.
- Jobban nézel ki, mint reggel – tapogatózott a sötétben, hogy meddig tud elmenni a határaimon belül.
- Pedig nem érzem jobban magam – dobtam le magam a pulthoz és a kezemre fektettem a fejem.
- Elmondod mi a baj? – szinte suttogott, mintha csak attól félne, hogy valaki meghall minket, pedig totál egyedül voltunk a házban.
- Nem – hangom határozottan csengett. Semmi kedvem nem volt belekeverni az egészbe.
Mary szerencsére hamar abbahagyta a faggatózást, így néhány falat ebéd után felmentem a szobámba. Beosztottam a délutánomat, hogy legyen időm lezuhanyozni és minden fontos, szobán kívüli dolgot elvégezni, mire az idegbeteg sexmániás hazajön.
Meglepetésemre este tizenegykor hallottam a lépteleket a folyosón, pedig máskor négy után itthon van.
Másnap reggel mindenről elfeledkezve nyitottam ki az ajtót, mikor szembetaláltam magam a rettentően tágas folyosó másik végében álló Ryannel. Ő sem számított a találkozásra, mert meglepődött arcot vágott, mikor észrevett. Sötét nadrág és egy egyszerű fehér póló volt rajta.
Mielőtt bármi is történt volna becsuktam az ajtót, majd a zárat is ráfordítottam.
Csütörtökig ez ment: mindennel siettem, hogy a találkozást elkerüljem, csak úgy, mint ő. Éjféltájban jött haza, reggel pedig korán távozott. Minden este kisebb erővel csapta be az autója ajtaját, amiből arra következtettem, hogy kezd lenyugodni. Mindig dühösen reagált, ha véletlenül meglátott.
Elkaptam egyszer egy pillanatot, mikor hallottam, hogy Mary kérdezi tőle, hogy mi a francot csinált velem, mert alig vagyok hajlandó enni, meg úgy általában, létezni is.
A választ már nem értettem, de lehet, hogy jobb is…
Csütörtök fájdalmas fejfájással kezdődött, így egyből Maryhez vettem az irányt, és fájdalomcsillapítót vettem be. Napról napra aggódóbb volt a kifejezése, mert tudta, hogy valami történt, ami miatt Ryan idegbeteg, míg én szokatlanul csendes lettem, már ha ez lehetséges. Persze, mindketten bizonygattuk, hogy nem történt semmi.


*Ryan szemszöge*
Mérgesen ütögettem az asztalomhoz a tollam. Délután három van, és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni tizenegyig az irodába.
Mérges voltam Jennettere, hogy miatta nem mehetek haza, az én házamba, és dühös voltam magamra, mert ilyen érzéseket váltott ki belőlem. Valahányszor meghallom a nevét, rögtön kőkemény leszek, és alig bírok magammal. Nő még ilyen hatással nem volt a testemre, miután már volt vele dolgom. És ez volt a baj. Szerettem volna kiverni a fejemből, és nem is gondolni rá, csak menni a huszonéves nők után, akiket az élvezetes percek után a mennybe röpítek.
De nem tehettem, mert ahogy megláttam egy nőt, ő jutott az eszembe, és a gyönyörű arca, mely a férfiasságom kényezteti.
Mára már sikerült a többi naphoz képest lenyugodnom, így gondolkodás nélkül ültem be négy órakor és indultam haza.
Mary és Jennette a konyhában ültek, és valamilyen magazint néztek, mikor megérkeztem. Meglepődve pillantottak fel, amit nem hagyhattam szó nélkül:
- Mi az? Talán nem jöhetek haza a saját otthonomba? – köpni-nyelni nem tudtak, nem, hogy válaszolni, így kihasználva ezt felmentem az emeletre.
Dolgozószobám ajtaját nyitva hagytam, így tisztán hallottam, mikor Jennette elindult fel a lépcsőn. Az iratokat kihajítottam a kezemből. Minden porcikám mozdult, és egy kommandós sereg sem tudott volna megállítani.
Kiléptem a folyosóra, és türelmetlenül várakoztam még felér. Farmer-póló összeállításban is kinézett olyan jól, mint bármely model, aki most lépett le a kifutóról. Egyszerűen bámulatos ez a lány!
Meglepődött, mikor az ajtónak dőlve talált, és az arcán ezernyi érzelem suhant át. Az undort és a félelmet sikerült elkapnom, így ezek tudatában közeledtem felé.
Megmerevedett, mikor megragadtam a csuklóját, és óvatosan magam után kezdtem húzni. Bőre selymes érintésétől rögtön keményedni kezdtem és a tervem, mi szerint beszélek vele és nem mozdulok rá, meghiúsult, ahogy becsuktam egy barna színű vendégszoba ajtaját. Az ajkai, fehér, lágy bőre látványa felpezsdítette ereimben a vért, és nem gondoltam volna, hogy valakire ennyire érzékenyen reagál majd a saját testem. Kikérem magamnak! Amerika egyik leghíresebb milliárdosa vagyok, aki több nő ágyában megfordult, mint bárki, akit ismerek. Kizárt, hogy ez a tizenhét éves lány ezt tegye velem!
Arca érzelemmentessé vált, ahogy az ágy felé húztam. Most nem volt szükség semmi lökdösésre, és erőszakra, mert olyan volt, mint akibe a lélek csak lakni jár.
Se meghökkenés, se ellenkezés. Nagy sóhaja után rájöttem, hogy nem kell készenlétben lennem, hogy elkapjam, amint ki akar szökni, mert beletörődött.
Vészjelző gyúlt a fejemben, de már nem az agyam irányított.
Lehúztam a sliccem és kiszabadítottam a szerszámom.
A nyakát ismét megfogtam és a szájába vezettem magam. Nyelvei érintésétől minden idegem megrezdült, pedig még neki sem kezdett a munkának.
Megmutatva, hogy neki senki nem parancsol nem mozdította meg a nyelvét, és a fogát sem csúsztatta vissza az ajkai közé.
- Hamarabb végzünk, ha nem ellenkezel – mondtam halkan. Arcát figyeltem, ahogy a homlokát összeráncolja, majd a kezét ráteszi a farkamra. Ahogy a nyelve elkezdett járni a méretes férfiasságomon, rögtön azt hittem, hogy meghalok élvezetemben. Kezemet levettem a nyakáról és a bal oldalamon lévő éjjeli szekrénybe kapaszkodtam, nehogy összeessek. Levegőt is elfelejtettem sokszor venni, és egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen. 
Lenéztem és észrevettem, hogy sír. Szeméből több könnycsepp indult útnak, és képtelen voltam tovább önző módon cselekedni. Kikaptam a farkam a szájából majd a szobából nyíló fürdőbe mentem. Szinte hangtalanul becsuktam az ajtót, majd a zárat is ráfordítottam. Meglepett pillantását nem tudtam magam elé idézni, mert a síró arca újra- és újra beleégett az emlékezetembe. Dühömet magam iránt visszatartottam és a márványpultnak a két oldalát megfogva hajoltam a csaphoz. Le kellett magam hűtenem és erre a hideg víz volt a legjobb módszer. Megnyitottam a csapot, majd a kezembe folyattam egy keveset és megmostam az arcom. A farkam is a víz alá tartottam, hogy ne legyen ennyire izgalomban az előbb történtek miatt.
Sűrű káromkodás mellett folyton csak a fejem dörzsöltem, és gondolkoztam, hogy mégis, hogy lehetek ekkora hülye? Pár perccel ezelőtt még békét akartam vele kötni és biztosítani, hogyhagyom, de e helyett a saját élvezetem került előre.
Apró lépéseket hallottam, majd ajtócsukódást. Kiment. Megkönnyebbülten sóhajtottam: nem kell hallania, amint szétszedem a fürdőt.
A rombolás végül elmaradt, és minden önkontrolomat összeszedve távoztam a szobából.
Mily meglepő módon az ajtaja csukva volt, de szokatlanul csendes.
Igyekeztem az este további részében elfelejteni, de a nadrágomban keményedő dudorom valahogy nem tudta.
Reggel kiélvezve, hogy sikerült pár órát aludnom az éjjel, korgó gyomorral indultam le a földszintre.
Mary jó reggelt kívánt, amit viszonoztam, de az egyik széken ülő Jennette meg sem mozdult.
- Mit kérsz reggelire? – könyökölt elém Mary. Egy olyan nőfalótól, mint én talán furcsán hangozhat ez a mondat, de ez a vörös hajú – vagy inkább cékla – lány soha, semmilyen körülmények között nem hozna lázba. És épp ezért dolgozik itt, mert tudom, hogy lehetek akármennyire is részeg, biztos, hogy nem mászok rá.
- Mit eszik? – billentettem a fejem a csendben falatozó Jennettere.
- Omlettet – méregetet Mary, hogy miért nem tudom felismerni, amit más embertársam eszik.
- Azt kérek – tartva a távolságot az előző este miatt egy széket köztünk hagyva leültem a pulthoz. Mary elém rakott egy megrakott tányért, és már el is felejtettem, hogy milyen is ha nem fánkot eszek reggelire.
- Jennette! Kérdezhetek valamit? – tapogatózott a szakácsunk.
- Persze – felemelte a fejét, és a szemem sarkából láttam, hogy igazából ugyanolyan állapotban volt, mint tegnap.
- De nem muszáj rá válaszolnod, ha nem akarsz! – szögezte le a szabályokat a vörös.
- Oké – húzta a szót, miközben a szemét kissé összehúzta. Nem engedtem meg magamnak, hogy az egész fejem odafordítsam, így a szemem fordítottam felé, amennyire csak tudtam.
- Miben haltak meg a szüleid? Mármint, mi volt az oka, hogy az árvaházba kerültél – próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelt volna a válasza, de kibaszottul kíváncsi voltam.
- Nem haltak meg – mondta halkan – Nem szerettek, így beadtak oda, hogy ne kelljen velem törődniük!

2014. szeptember 7., vasárnap

06. Megsemmisítés (+18)

Halihó!
Meghoztam a hatodik részt!
Igyekszem a jövőhéten is hozni újjat, de lehet, hogy csak két hét múlva jön...
Rengeteg komit, pipát és oldalmegjelenítést kaptam, amiért nagyon happy vagyok :)
Ez a rész +18 tartalommal rendelkező, szóval mindenki csak a saját felelősségére olvassa!
Kíváncsian várom a véleményeteket, és ne féljétek megosztani velem.
Nem a legizgalmasabb, de minden pillanat fontos lesz a történetben.
Kellemes olvasást!
Xoxo, Kath


- Mi van? – húztam össze a szemöldököm és komolyan elgondolkodtam, hogy ha megütöm mennyire fog neki fájni.
- Mondtam. Szopj le! – hangja követelőzően csengett és mozdulni sem bírtam. Eddig azt próbáltam beadni magamnak, hogy viccel, de most már kételkedtem benne.
- Te megőrültél – mondtam és épp álltam volna fel, de visszalökött, és csatolta is ki a farmerján az övet.
- Remélem, hogy nem kell felolvasnom neked a szerződést – becsuktam a szemem és élesen vettem a levegőt. Ez nem velem történik! Ez csak egy vicc!
Hallottam, ahogy kattan a csat, a slicc mozdul, majd mikor kinyitottam a szemem, egy minimum húsz centis férfiasság meredezett előttem. Nem sokat – jó ne túlozzunk, ezen kívül egyet – láttam eddigi életem során, de az sokkal kisebb volt.
- Szopd – hallottam az ideges hangot fentről. Mikor nem tettem meg, amire kért, a hajamba túrt, és meghúzta azt. Feljajdultam fájdalmamban és már a számban is volt a büszkesége. Vastagsága miatt, alig fért bele. Lenyomta a torkomig, én pedig próbáltam szabadulni, és ebben egy időben levegőt kapni, így a fejem hátrébb húztam.
- Ne ellenkezz, mert csak neked lesz rosszabb – újabb hajba markolás és krákogás, mert nem kaptam levegőt – Az orrodon vegyél levegőt – nem tudom, hogy miért akart segíteni, hogy ne fulladjak meg, de megpróbáltam, amit mondott és tényleg jobb lett; kaptam levegőt.
- Most kezd el szopni. A fogaid ne érjenek hozzá, használd a nyelved és simogasd vele a makkom – hangja messze a legerotikusabb volt, amit valaha hallottam. Még mindig reméltem, hogy csak álmodok. Tarkómat fogva húzott közelebb, így nem volt más választásom, csináltam, amit kért, miközben a könnyek gyűltek a szememben. Nyelvemmel végignyaltam a farka minden egyes pontját, ami befért a számba, és igyekeztem tudomást venni, hogy az csak nő- és nő a számban.
- Fogd meg és csak a makkot kényeztesd! – könnyektől már nem igazán tudtam látni, így nem is próbálkoztam felnézni rá, és ellenkezni. Kihúztam a számból és megfogtam a kezemmel. Épp, hogy csak átérték az ujjaim, mert a mérete gigantikus volt. A piros makkot bevetettem a számba, és a nyelvemmel körözni kezdtem rajta. Ryan halkan felnyögött, mikor ezt a műveletet újra- és újra megcsináltam.
- Szopj erősen és gyorsan – ismét benyomta a férfiasságának teljes méretét a számba és a méltóságomtól megfosztva, megszégyenítve folytattam a kívánságának teljesítését.
Legszívesebben kiszaladtam volna a Világból, de  legjobb esetben is az ajtóig jutottam volna.
Nem tudtam megmondani, hogy melyik volt a rosszabb: ez vagy, az mikor megerőszakoltak.
Éreztem, hogy nem sok kell már neki, hogy elmenjen, mert a nyögései egyre nagyobbak és hangosabbak lettek, és tudtam, nemsoká megszabadulhatok. Gyorsabban csináltam, természetesen saját magam érdekében, hogy minél hamarabb lehessek öngyilkos a szomszéd szobában.
Ryan káromkodott egy sort, majd az éjjeli szekrényen lévő zsebkendőből szakított egyet, kivette a farkát a számból és a zsebkendőbe ürítette örömnedveit. Elfordult tőlem és a falba beleütött egyet, és káromkodni kezdett. Mivel úgy gondoltam, hogy rám már nincs szüksége, átsiettem a saját szobámba és bezártam az ajtót. Annak dőlve elkapott a sírógörcs és szépen , lassan lecsúsztam a földre. Térdemet felhúztam és sírni kezdtem.
Miért csak erre kellek az embereknek? Nincs bennem semmi más érték, amit szeretni lehetne? Jobb lenne, ha nem is léteznék! Nem vagyok kurva, akkor miért csinálják ezt velem az emberek?

*Ryan szemszöge* 

Dühösen csaptam újra bele a falba. Miért csináltam ezt? Jól tudtam…
Mindig felidegesítenek az emberek, de ahelyett, hogy megtanulnám őket kezelni, inkább másokon vezetem le a dühömet más- és már formában.
Maryvel is kiabáltam, aki összehúzott szemöldökkel hallgatta, hogy ordítozok vele a semmiért. És Jennette megőrjít. Gyönyörű, törékeny lány és nem gondoltam volna, hogy én ilyen mélyre süllyedek, és megteszem ezt vele. Szombaton totál kiakadt, mikor odaadtam neki a szerződést – és jogosan. Úgy voltam vele, hogy egyenlőre hagyom, de az idegeim húron voltak, és nem tudtam magamnak parancsolni. Az elázott zsebkendőt a szoba fürdőjének kukájába rejtettem, majd visszahúztam magamra a boxerem és a famert is. Szürke pólóm szerencsére megúszta „bizonyíték” nélkül, így úgy sétáltam ki a szobából, mintha semmi nem történt volna.
Elsétáltam Jennette szobája ajtaja előtt, és síráshangok ütötték meg a fülem. Megálltam és be akartam kopogni, megvigasztalni, hogy minden rendben lesz, soha nem fogom ezt csinálni többé, csak bocsájtson meg. De képtelen voltam rá. Folyton az eszembe villant, hogy könnyes arccal teljesíti a követelésem, miután kis híján majdnem megfulladt.
Soha nem voltam még magamra ennyire dühös. Továbbmentem a dolgozószobámig, és közben benéztem a mellette lévő Jennette tanuló szobájába. Rend volt, az asztalon pár halom lap. Az ajtóhoz sétáltam és becsuktam az ajtót. Nem akartam, hogy mindenről ő jusson eszembe a gyönyörű barna szemeivel.
Egész éjjel dolgoztam és minden munkát megcsináltam, aki csak a hónapba kellett, hogy eltudjam terelni a gondolataimat. Már csak az volt a kérdés, hogy mit csinálok a többi éjjel, ha most mindennel kész vagyok…
Reggel nem akartam találkozni Jennettevel, így hamarabb elkészültem, felvettem egy fekete farmert, hozzá pedig egy inget. Sötétkék zakóm a karomra dobtam és kocsi kulccsal, valamint több száz oldalnyi irattal a kezembe kiléptem a házamból.
A BMW-met kioldottam a riasztó alól és kitolattam a garázsból. Gyorsan szeltem az utakat, hogy még véletlenül se gondoljak a tegnap estére.
Persze, ez nehezen ment, mert folyton csak őrlődtem, hogy hogyan lehetek ekkora barom, hogy egy örökbefogadott gyerekkel szopatom le magam.
Mégis örülök, hogy nálam van, az én házamban, mert valamennyire biztonságba is tudhatom, és úgy látszott, hogy Maryvel is összebarátkoztak.
A Hunter Manager előtt leparkoltam és igyekeztem felvenni a napszemüvegem anélkül, hogy mindenki engem bámuljon. A napszemüveg azért is volt olyan jó találmány, mert ha rajtam van, akkor nem kell mindenkinek a szemébe néznem, és érdeklődő pillantással jutalmaznom.
Mint a cég feje és egyetlen tulajdonosa a saját magamnak fenntartott parkolóhelyen hagytam a kocsimat, és az IPhone-omat a zsebembe tömve elindultam be. Joe, aki már évek óta az asszisztensem, megszabadított az iratoktól és elindult, hogy aláírassa minden managgerrel és azok ügyfeleivel. Számos filmsztár, énekes, író, táncos festő és még sorolhatnám, a Hunter Managerhez tartozik, ami nem csak nekem, hanem azoknak is rendkívül kedvező.
Az előcsarnokba lépve a recepciós köszöntött, mire csak biccentettem egyet a fejemmel, és beszálltam a liftbe. Megnyomtam a negyvenes gombot, és az ajtók becsukódtak. Viszonylag hamar felértem az irodámba, ahol a kilátás csodásabb, mint bárhol máshol. A nap még épp felkelőben volt, és furcsa volt, ilyen korán bent lenni, mikor máskor épp, hogy csak felkelek nyolc körül. A nap sugarai utat törtek maguknak az üveggel bevont több tíz emeletes házak között, és ha nem lett volna a szemem a szemüveg, valószínű, hogy már nem igen látnék.
Szép látvány volt, és erről egyből az otthon pihenő barna hajú lány jutott eszembe.
Idegesen vettem fel a zsebembe megcsörrenő mobilom. Linda Lee. Nagyot sóhajtottam, hogy mit akar ez a tanár már reggel fél hétkor, és igyekeztem lenyugtatni magam.
- Ryan Hunter – szóltam bele.
- Szia. Linda vagyok. Remélem, hogy nem keltettelek fel – reménykedő hangneme még számomra is hallható volt.
- Nem, már dolgozok. Mi a baj? – ültem le a székembe, majd el nem szakadva a látványtól megfordítottam a székem.
- Jennetteről kell beszélnünk – hangja nyugtalan volt.
- Oké – mondtam nagyot sóhajtva. Egyszer jövök el otthonról hamarabb, hogy ne kelljen rá gondolni, és akkor hív a tanár, hogy róla akar beszélni.
- Kijavítottam a szintfelmérőit – kezdett bele.
- Nagyon rossz lett? – hunytam le a szeme és a háttámlára fektettem a fejem.
- Nem. Sőt! Ilyen hibátlanul megírt tesztet még életemben nem láttam.
- Biztos ez? – vontam össze a szemöldököm. Nem volt szép dolog tőlem, hogy kételkedtem.
- Ezer százalék. Olyan feladatokat is hibátlanul megoldott, amit még nem is kellett volna megtanulnia – lekaptam a szememről a napszemüveget és felpattantam az asztaltól.
- Okos. És? – türelmetlen volt a hangom, minek oka az volt, hogy akármennyire is igyekeztem elfelejteni folyton róla volt szó.
- Szeretném emelt matekot tanítani neki. Sokkal több értelme lenne, mint a középfokúnak.
- Honnan tudod, hogy nem csalt? – értetlen kérdésemen még én is meglepődtem.
- Végig néztem. Egyébként hogyan tudott volna? Szerinted az ölében volt az összes középiskolai tankönyv?
- Nem. Igazad van. Rendben, mehet az emelt matek.
- A magyar is hibátlan lett. Abból is szeretném – köpni-nyelni nem tudtam, így kipréseltem magamból egy perszét és letettem.
Megáll az eszem! Gyönyörű, és okos is! Van olyan dolog amiben nem jó ez a kis csaj?
Valahogy mégis lenyűgözött ezzel. Jó tudni, hogy nem egy buta embert hoztam ki az árvaházból.
Ott is már az első perctől tudtam, hogy ő kell nekem. Minden lány miniszoknyát és valami csicsás felsőt vett fel, ezzel ellentétben ott állt Jennette reményvesztett arckifejezéssel, átlagos ruhában, gyönyörűen. Hülye lettem volna nem őt választani…
Nosztalgiámat Joe zavarta meg, aki közölte, hogy meg kell hallgatnom egy demo felvételt, hogy eldönthessem, hogy alkalmazhassuk-e. Pár perc múlva jött egy e-mail, aminek kinyomtatott másolatát Joe a kezembe nyomta. Kezdődjön a munka!