11. Bonyodalmak

Sziasztok!

Köszönöm a +900 oldalmegjelenítést, és nagyon jól estek a komiban leírt kedves szavak!

Remélem, hogy e rész olvasása után sem lesz más véleményetek!
Hagyjatok nyomot magatok után!

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

Beültem az erősen kipárnázott, világos bőrrel fedett ülésre; és azonnal megcsapott Ryan elképesztő jó illata. Még a parfümje is azt sugallja, hogy milyen félelmetes és figyelemre méltó ember, aki mindenki felett rángatja a drótot, de felette senki. Tipikus főnök alkat.

Gondolatban azon elmélkedtem, hogy mégis, hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Egyáltalán mi a csudát keres ő itt, és mért ragaszkodott, ahhoz, hogy elvigyen?

Annyi kérdésem lenne, de tudom, hogy ha még el is hagyják a számat, akkor sem kapok rájuk válaszokat…

Kényelmetlenül éreztem magam ebben az elegáns, extra szuper járgányban, a kiöltözött Ryan mellett, a farmeromban. Még a vak is látja, hogy nem illek ide…

Telefonja kihangosítóra kötve, így azzal sem kellett törődnie, csak egyszerűen benyomta, mikor hívása volt és ügyelve arra, hogy csak munkáról legyen szó - még az autóban ülök -, elbeszélgetett a vonal másik végén lévő személlyel.

Az esti dugó miatt több, mint fél órába telt a hazaút, ami közben zavaromban a Samsung mobilom tokját piszkáltam. A város fényeinek bámulását abbahagytam, mikor Ryan nekikezdett a szekálásomnak:

- Miért ellenkeztél, mikor sofőrt küldtem érted? – ráncolta a homlokát. Eddig visszafogtam magam és igyekeztem meg sem szólani, de a dühös hangneme miatt felment bennem a pumpa.

- Hallod te magad? – rivalltam rá – Semmi értelme nem volt. Mehettem volna busszal vagy gyalog, de te a személyi sorőrödet küldted; és azt kérdezed, hogy miért ellenkeztem? Teljesen haszontalan volt. Eltudok magamtól is jutni egyik helyről a másikra – idegességembe az egyik kezemet ökölbe szorítottam a másikkal, meg a homlokomat dörzsöltem meg, majd egy sóhaj kíséretében leejtettem a kezem az ölembe és kinéztem az ablakon.

- Mindig ellenkezel – hallottam a morgását, és tudtam, hogy most nem a sofőrös dologról van szó, hanem a héten történtekről.

Becsuktam a szemem és erősen szorítottam. Az emlékképek pillanatok alatt bukkantak elő, és, minta soha nem akartak volna távozni, lebegtek a szemem előtt.

Mintha megérezte volna, hogy én is arra gondolok, amire ő, benyomta a rádiót, ezzel oldva a feszültséget. Usher OMG száma életre hívta Ryan doboló ujjait, aki a kormányon ütögette a ritmust.

- Jennette! – szólt hozzám hosszú percek múlva.

- Hmm? – fordultam felé, miközben elszakadtam a megannyi fény játékától.

- Tudsz énekelni? – kérdése váratlanul ért, de kissé megnyugtatott, hogy nem valami kellemetlennel zaklat.

- Nem, nem tudok – megvonta a vállát, majd halkan dúdolni kezdett.

- Zavar? – kaptam a következő kérdést.

- A dúdolásod? – vontam fel a szemöldököm, majd mikor bólintott, biztosítottam róla, hogy nem. Túl fáradt voltam a csatához, és igyekeztem elkerülni azt.

Mire a palotájába értünk az álmosságtól alig láttam és örültem, hogy hétvége következik. Még nem tudom, hogy ebben a háztartásban hogyan is zajlik a hétvége, nem terveztem semmit sem előre.

Megálltunk a ház előtt, majd én befelé vettem az irányt, míg Mr. Nagyfőnök újabb hívást bonyolított le.

A házba érve meglepődve észleltem, hogy Mary már nincs itt, pedig jó lett volna mesélni neki a délutánról.

Farmerkabátommal a kezemben indultam fel az emeletre, de, amint Ryan a nevemet ordította, lefelé vettem az irányt, és előre tudtam, hogy mi jön most.

- Jennette! – szemei szikrákat szórtak.

- Mi az? – léptem le az utolsó lépcsőfokról, és a nappali felé indultam, ahonnan a hang jött.

- Mi a frászért nem használtad az én pénzemet? – legszívesebben nevetni támadt volna kedvem, a nevetséges okai miatt. A legtöbb férfi, aki egy háztartásban él egy nővel, örül, ha nem az ő pénzét költi, ez az idegbeteg példány itt előttem, pedig, ordibál, hogy miért nem tettem.

Nehéz egy eset, az biztos.

- Mért tettem volna? – húztam a copfomat szorosabbra.

- Mert kiírtam. Megmondtam, Jennette! – emelte fel a hangját. Rájöttem, hogy nagyon nem értem ezt az embert. Miért ordít velem ezért?

- Hagyd már abba a hülyeségeidet! – masszírozni kezdtem az orrnyergemet.

- Szerinted ez az? – kerekedett el a szeme.

- Pontosan. Nem tudom másnak nevezni – karom nagy csattanás következtében találkozott a combommal. Hátat fordítottam neki és a lépcső felé indultam. Hallottam, hogy tesz felém párlépést, de ahogy lépkedtem a lépcsőfokokon csend volt.

- Jennette! – mondta kevesebb éllel a hangjában. Megfogtam a korlátot és hátrafordultam – Ha most felmész a lépcsőn, akkor soha többet nem szólok hozzád! – először azt hittem, hogy viccel, ezekkel az óvodásokat idéző mondatával, de miután arca rezzenéstelen maradt, kezdtem elhinni, hogy nem normális…

Fejemet fogtam, amolyan „Ezt nem hiszem el” stílusban, majd megfordultam és elindultam a szobámba. Engem ezzel nem fog zsarolni, mert nekem csak öröm, ha nem szól hozzám…

*Ryan szemszöge*

Csapkodásom a konyhába abbahagytam, mikor már kettő poharat eltörtem, de kávét még nem sikerült a szervezetembe juttatni. A pultba kapaszkodtam, hogy valamennyire lehűtsem magam. Ez a lány mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem és ilyenkor nem tudom magam kontrolálni. Rendkívül örülök, hogy nem kényszerítettem arra, hogy feküdjön le velem, mert valószínű, hogy vadállatként viselkedtem volna. Mondjuk, mikor nem viselkedek úgy a közelében?

Jó érzés volt, mikor a kocsimba ültünk, de a jó hangulatot elcsesztem, pedig közeledni akartam hozzá és nem elűzni magamtól.

Hangtalanul lépkedtem fel az emeletre, és hálát adtam az égnek, hogy péntek van, és holnap nem kell hajnalban kelnem.

A neten szörföltem, miközben a szobám felé tartottam, de Jennette ajtója előtt megálltam, mert hangokat hallottam.

- Komolyan mondom, Tiff. – fülem az ajtóra tapasztottam, bár tudom, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de nem törődtem vele – Nem. Nem normális, én elmegyek. Akkor is. Nem… Ma este. Oké. Hát mikor elalszik. Gondolom -  összehúztam a szemöldököm, és kellett pár másodperc mire leesett, hogy innen akar elmenni, mert egy ősbunkó vagyok.

Legszívesebben kinyitottam volna az ajtót, de nem akartam, hogy tudja, itt voltam; így a szobám felé vettem az irányt és közben egy terven agyaltam. Biztos, hogy nem fogom engedni, hogy elmenjen innen!

Idegesen járkáltam a szobámba, mikor aztán arra jutottam, hogy hagyom, hogy azt higgye, lefeküdtem, és mielőtt távozna, meglepem és kényszerítem, hogy maradjon. A kényszerítés rész csak a végső esetben lép életben, de amúgy kedves beszédet terveztem helyette, bár nem tudom, hogyan fog sikerülni…

Tizenegykor aztán a szobám ajtaját becsuktam és lesiettem a sötét nappaliba. Melegítőalsómat befogtam pizsamának, mert kizártam a lehetőséget, hogy alsógatyában mutatkozok a jelenlétében, mindkettőnk érdekében.

Fekete pólóm varrását piszkáltam, és vártam, hogy halljak bármilyen hangot.

Nem is kellett sokat várnom, apró lábai lépkedni kezdtek le a lépcsőn. Láthatólag nem félt a sötétségben, mert nem használt semmi világítót, legyen az zseblámpa, vagy telefon.

A levegőt gyorsabban vettem, mert tudtam, hogy ha ezt elcseszem, akkor lehet, hogy nem látom többet. Szerencsémre nem szúrt ki a sötétben, de ahogy a bejárati ajtón megakadt – amit persze előre bezártam -, nem bírtam magammal, feloltottam a villanyt.

- Mit csinálsz? – kérdeztem nyugodt hangon. Mérges volt magára, mert nem sikerült a terve, láttam rajta így mielőtt válaszolt volna megpróbálta kinyitni még egyszer az ajtót. Látva, hogy nem fog összejönni, a kezébe tartott táskát lerakta a földre. Fekete nadrágot és kabátot viselt, lábán fekete bakancs. Nem is néz ki olyan rosszul ez a lány!

- Azt mondtad, hogy nem szólsz hozzám! – tette a melle előtt össze a kezét. Beletúrtam a hajamba, és azon gondolkoztam, hogy vajon erre mégis mit mondhatnék?

- Menj aludni, kérlek – álmosan néztem rá. Hosszas gondolkodás után bólintott, majd elindult fel, én pedig szorosan utána.

10. Csajos délután

Sziasztok!

Köszönöm a rengeteg oldalmegjelenítést! Következő rész valószínű, hogy jövőhéten jön!

Ezt a részt Jennette szemszögéből olvashatjátok, de megígérem, hogy egy rész biztos a Ryan szemszögéből fog íródni...

Kellemes olvasást és hagyjatok nyomot magatok után!

Xoxo, Kath

Az éjszakát teljesen átaludtam, így hideg zuhanyként ért, mikor az ébresztőórám megcsörrent.

Dünnyögve nyomtam ki, és semmi esélyt nem láttam arra, hogy visszafeküdhessek egy kicsit még. Felültem, majd a takaró alól kihúztam a rövidnadrágba bújtatott lábam. Telefonom pityegett és automatikusan kaptam utána. Ryan ismét ismerősfelkérést küldött. Megforgattam a szemem, és rányomtam az „Elfogadom” gombra. Visszadobtam az ágyra, majd egy farmert és egy pólót a kezembe fogva a fürdőbe mentem. Ajtót a biztonság kedvéért becsuktam, majd a forró zuhany alá álltam. Idő hiányában a kényeztető meleg víztől hamar meg kellett váljak. Megtörölköztem, felvettem a ruhákat, majd az éjszakára befont hajamat szétszedtem és lazán összekötöttem. Megmosakodtam, fogam megmostam, majd mikor hallottam, hogy a mellettem lévő szoba ajtaján kopognak, átmentem. Ryan dőlt az ajtófélfának, szürke farmerben és egy fehér ingben. Egyik keze nadrágja zsebében, másikkal a telefonját nyomkodta. Miközben bementem a szobába, igyekeztem nem hozzá érni, de azt nem akadályozhattam meg, hogy illata ne lengjen körül engem is. Hangtalanul mélyet lélegeztem, és reméltem, hogy ez a fantasztikus parfüm illata sokáig az orromban marad. Pizsimet az ágyra raktam, majd annak a bevetésével foglalatoskodtam.

- Visszajelöltél – mosolygott és a tökéletesen fehér fogai megvillantak.

Értetlen fejet vágtam, mert nem tudtam, hogy miért olyan nagy szám ez.

Miután jó ideig az ajtóban állt és vagy engem nézett vagy a telefonját nyomkodta, megszólaltam:

- Este nem leszek itthon.

- Mondtam, hogy ne, hogy… - kezdett bele és szemei szikrát szórtak. Meglepően nyugodtan válaszoltam:

- Megengeded, hogy befejezzem, vagy ideg betegeskedsz még egy darabig? – fáradtam pillantottam rá, mire azonnal kapcsolt, és a homlokára kiülő ideg távozott.

- Szóval, egy barátommal találkozok, de nem leszek sokáig.

Hátsó zsebébe kotorászott – Mennyi pénz kell? – kérdőn néztem fel rá, majd nagy sóhaj után újra beszélni kezdtem.

- Nem kell a pénzed, van sajátom – mondtam lesajnálóan.

- Mégis honnan? – tette keresztbe a kezét a mellkasa előtt, miután elrakta a tárcáját.

- Mondjuk úgy, hogy van egy kicsit bűntudatos nagybátyám valahol a tengeren túlról, aki rettentően sajnálja, hogy nem volt a közelben, mikor a szüleim beadtak az árvaházba, ezért vagyonokat utal minden hónapban a számlámra – szemöldökét felvonva hallgatta a mondandómat.

- Minden családtagod ilyen zizis? – kérdezte, jogosan.

- Akit ismerek, azok igen.

Hosszú hallgatás után végül az órájára nézett.

- Mennem kell. Ne legyél sokáig! – mosolyt nem kaptam, csak egy szigorú pillantást; majd még mielőtt véglegesen távozott volna a saját házából még visszajött:

- Érezd jól magad! – őszintének hangzott a kívánsága, majd eltűnt.

A visszatartott levegőt kiengedtem, pedig észre sem vettem, hogy nem lélegzek.

Lesiettem a lépcsőn, egyenesen a konyhába, hogy mielőtt a tanár ideér, juthassak némi táplálékhoz. A pulton egy papírt találtam, rajta egy köteg bankjeggyel. A lapon egy „ JENNETTE!!!” felirat virított, de nem is foglalkoztam vele. Biztos, hogy nem fogok elfogadni tőle pénzt, mikor így is az Ő házában élek, Ő fizeti a tanáromat, és Ő etet.

Kizárt, hogy elfogadom a pénzét, mikor nekem is van, ráadásul nem is kevés.

A megbeszélt időben az Anne’s Cookiban vártam, és az ajtót néztem, reményében annak, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet. Tekintetemet az ablak felé vezettem, és reméltem, hogy Ryan sofőrje nem áll még itt. Épp a házból léptem ki, mikor egy negyven év körüli férfi közölte, hogy autó hiányában, ő visz el a kávézóba. Mivel tudta, hogy ellenkezni fogok, előre mondta, hogy semmi értelme.

Mikor meggyőződtem róla, hogy elment, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és mikor az ajtó felé néztem, Tiffany lépett be rajta. Famert, pulcsit és mellényt viselt. Oldalán egy kék táska, ami ismerőnek tűnt.

- Szia, Jennette! – mosolygott, majd a nagy örömében megölelt. Soha nem ölelgettek, így kicsit furán éreztem magam, mert fogalmam sem volt, arról, hogy hogyan ölelik meg egymást az emberek. Megoldok millió egyenletet, amikben az x száma végtelen, de nem tudom, hogyan kell ölelkezni. Ez van!

- Wow, Tif! Te aztán virulsz! – mosolyogtam. Halványan elmosolyodott, majd javasolta, hogy rendeljünk valamit, aztán mindent elmesél.

Áfonyás pite és kóla mellett döntöttünk. Pincér mindent felírt egy apró noteszba, majd ott hagyott minket.

- Régóta vártál itt amúgy? – vette le a mellényét, és a farmerdzsekim mellé rakta.

- Csak pár perce – mondtam, ami teljesen igaz is volt.

- Olyan sok dolgot kell elmondanom – mosolygott. Tényleg örültem, hogy kikerült onnan, és boldog; annak meg főképp, hogy még hallani akart rólam. Megérdemli, hogy boldog legyen, miután a szülei egy hajóbalesetben meghaltak.

- Ebben az esetben ki vele, ne várakoztass meg! – mondtam és felháborodottságot tetettem.

- Okés, szóval miután elmentél eléggé egyedül voltam, pedig mi sem beszéltünk olyan sokat – halkan mondta, és közben kettőnk közt mutogatott – de aztán kedden jöttek szülők, és engem választottak, pedig nem is számítottam rá. Elég fiatal és rugalmas szülők, és sajnos nem lehet gyerekük, így kötöttek ki az árvaházban. Másnap jöttek értem, és egy igazán szép otthonba vittek. Minden olyan egyszerű és szép volt, nincs az a fényűzés. Gyönyörű lila szobám van, bár nem mutatják, de van vagyon. Ezen kívül egyszerű Los Angelesi polgárok. Jenny, az új anyukám; könyvelő, Brad, aki ezentúl az apám szerepét fogja betölteni, orvos. Nagyon kedvesek, és nincs az a megjátszás. Sokat beszélgetünk és szinte mindenre kíváncsiak. Tudod, biztos vagyok benne, hogy nagyon jó életem lesz ez után. Iskolába járok, ami még egy kicsit szokatlan, de mindenki nagyon jó arc, így nem lesz sok gond. Reggelente együtt reggelizünk, majd mikor suliból hazajövök megebédelek, és mikor Jenny hazajön, akkor ketten vacsorát csinálunk. Tényleg olyan, mintha a mamám lenne, és lehet érezni a házban azt, hogy nagy szeretet van.

- Na, ez nagyon jó! Szívből örülök, hogy ennyire jó helyed van – mosolyogtam, majd nem folytattam tovább, mikor a pincér megállt mellettünk. Letette a rendelésünket, majd jó étvágyat kívánt, és el is tűnt.

- És neked milyen az új hely? – akasztotta bele a villáját a pite tetején található rácsba, majd húzni kezdte, ami ennek következtében szépen szétomlott.

- Jó – mondtam egyszerűen. Nyavalyoghatok naphosszakat Ryan miatt, de azt be kell látnom, hogy nagyon szép házban élek, és az életkörülményeim csodásak.

- Ez mind? – húzta fel a szemöldökét, és mosolygott.

- Miért, mit akarsz tudni? – érdeklődtem.

- Információszerzésem célja Ryan Hunter. Iszonyú jó pasi, és vele laksz együtt nem?  - nah, mindent értek!

- Igen, de nem ő tulajdonképpen az apám, hanem a haverja. Mindegy. De Ryannél lakok, ami elég fura.. – tűnődtem, ami neki is feltűnt.

- Fura? A világ legdögösebb pasijával élsz együtt, és nem örülsz neki? – homlokráncolása közben újabb falatot evett. Villámmal a pitémbe turkáltam, s szinte biztos voltam abban, hogy nem fogom elmondani, hogy Ryan bizonyos testrészeivel mit tettem. De valamit csak kell mondanom…

- Nem tudom, te örülnél, ha kurvák jönnének az otthonodba? – vontam fel a szemöldököm, majd egy adag pitét a számba raktam.

- Kurvák? Mármint igaziak?

- Szerinted milyenek? – szórakoztam.

- Jól van na – durcáskodott – De mit keresnek ott?

- Szerinted? Bár eddig csak egyet láttam, és az sem volt ott, csak max. 5 percig – gondolkodtam.

- Huhh, ilyen hamar végeztek is? – kuncogott fel, mire ösztönösen én is elnevettem magam.

- Szerintem nem volt semmi, a nő elég morcosnak tűnt mikor elment, és majdnem nekem jött… - húztam el a szám.

- De most komolyan, Jennette! Jó ott lenni? – tekintete ellágyult, és úgy éreztem, hogy meg kell nyugtatnom.

- Igen, minden nagyon szuper. Az ő háza pont a tiétek ellentétje. Hatalmas, minden extra luxus, és Ryan szórja a pénz, mintha csak egy bank lenne, de ezen kívül, igen jó ott. A házvezetővel, aki nem több húsznál, nagyon jóba vagyok, és mindig próbál csajos dolgokról beszélni, hogy elterelje a figyelmemet a Ryannel való marakodásunkról.

- Életemben nem hallottalak még ennyit beszélni – mosolyodott el, majd követve a példámat, a villát a tányérra tette, pedig meg sem ettük teljesen a finomságot. Lassan kortyoltam a kólát, és vigyorogva hallgattam Tiffany első találkozását a nagyszülőkkel.

Este hatkor befejeztük a kis csajos délutánunkat, és miután fizettünk elköszöntünk, ő a hátsó ajtón ment ki, mert arra közelebb volt az anyukája autója, én pedig az elsőn. Farmerdzsekim alsó három gombját begomboltam, majd a telefonomat a zsebembe süllyesztve elindultam.

Alig mentem öt lépést, egy fekete Aston Martin lassított le. Felkészültem, hogy védekezzek, esetleges támadás esetén, de ahogy az ablak lesüllyedt, ismerős hang ütötte meg a fülem:

- Gyerünk, Jennette! Szállj be! – kérdő tekintettel fordultam Ryan felé.

- Mi ez az autó? – álltam meg. Hova tűnt a BMW-je?

- Az egyik kicsikém – simított végig a kormányon elégedetten.

Szemforgatás következtében elindultam tovább a saját lábamon. Okát nem értettem, hogy miért jött értem, és azt meg főleg nem, hogy miért nem mehetek a saját lábamon…

- Jennette! Kérlek. Szállj be. Hosszú napom volt, ne ellenkezz, kérlek! – nézett rám fáradtan, és éreztem, hogy feladom a küzdelmet.

Készülékemet kikaptam a zsebemből, nehogy ráüljek, majd kinyitottam  az ajtót.