14. Bál?

Sziasztok!

Megérkezett a 14-es fejezet! Köszönöm a kommetet és a sok oldalmegjelenítést! +10000 a nézettség, amit nagyon köszönök nektek, soha nem gondoltam volna, hogy ennyien fogtok olvasni! Kellemes olvasást kívánok, és itt, most megígérem, hogy az új részre max.3 hetet kell várnotok!

Ezer csók, Kath

*Ryan szemszöge*
- Mi van? - húzta össze a szemöldökét. Láthatólag nem értett semmit az egészből. Amiért nem hibáztatom, mert csak rázúdítottam az akaratomat.
- Lesz egy bál a héten a Hunter Managernél. És azt szeretném ha te lennél a párom - mondtam kicsit érthetőbben.
- Miért? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Mert szerintem jó páros lennénk - rögtönöztem. Igazi ok, amiért magammal akartam vinni, hogy ne csak nekem kelljen szenvedni, na meg ciki lenne odaállítani, mint főnök, pár nélkül. Tudom eléggé önző dolog...
Felállt a székről, és egy fél pillanatra azt hittem, hogy csak kisétál a konyhából és válaszra sem méltat; de meglepettségemre, megállt mellettem. Apró kezeit a homlokomra tapasztotta, s nekem egy fél pillanatra leállt a szívverésem, majd mikor újraindult ezerszer gyorsabb ütemet vett fel. Mi a fene bajom van velem? Hozzám ér és megőrülök?
- Mit csinálsz? - kérdeztem vontatottan.
- Csak megnézem, hogy nincs-e lázad, mert oltári nagy baromságokat beszélsz.
Lassan felálltam a székről, mire ő elengedte a homlokom, és épp távozni akart, mikor megfogtam mindkettő csuklóját és elindultam felé. Ösztönösen hátralépett.
- Hahaha - szinte suttogtam a szavakat. A poénja elég régi volt, de legbelül mosolyogtam a próbálkozásán. Lassan lépkedtünk hátra, kezei a kezem alatt, szemünk egymáson. Hirtelen a falnál találtam magunkat. Ő neki háttal, én pedig veszélyesen közel. A menekülési útvonalat elzártam, és majdnem olyan helyzetben voltunk, mint alig egy hete. Szemeiben félelmet láttam, ami összefacsarta a szívem újra és újra. Még mindig fél tőlem!
Szorosan behunytam a szemem, majd elengedtem a kezét. Mielőtt ő tudott volna elmenekülni, én szedtem a sátorfámat és elhagytam a konyhát; és amilyen gyorsan csak tudtam felmentem a szobámba.
Megakadályozva, hogy szétverjek valamit a telefonomon kikerestem a legrockosabb számot, majd a fülhallgatót hozzácsatlakoztatva, hallgatni kezdtem. Legszívesebben pofán vertem volna magam újra és újra, amíg csak van fogam; de valami kevésbé erőszakos megoldásra volt szükségem.
Hiába üvöltött a zene a fülemben, az agyam folyton azon kattogott, hogy Jennette fél tőlem. Ezt magamnak köszönhettem és annak, hogy egy idióta vagyok, aki nem bírja a farkát egy helyben tartani. Márpedig ez baj, nagy baj...

*Jennette szemszöge*
Ami az imént a konyhában történt másodpercenként pörgött le újra a fejemben. Kellett egy kis idő, míg észhez tértem és lenyugodott a szívem. Ettem még pár falatot, annak érdekében, hogy ne üres gyomorral feküdjek le, aztán elpakoltam magunk után, mert feltételeztem, hogy már nem fog enni ő sem. Szedtem a lábam a lépcsőn, hogy minél hamarabb felérjek. Szinte hangtalanul - ha a víz csobogását nem vesszük - készülődtem el és dőltem be a pihe puha ágyba. Bármennyire is szerettem volna aludni, nem hagyott nyugodni Ryan szavai. Azt szeretném ha te lennél a párom... Mit akar ez jelenteni? Keresnem kéne a szavai mögötti tartalmat, vagy csak fogjam fel úgy, ahogy minden normális ember?
Sóhajtottam egy nagyot. Miért nem lehet minden egyszerű? Oldalra fordultam és a mackómat az arcomhoz temettem, hátha el tudok aludni.
Reggel nyoma sem volt Ryannek, ami egy kicsit elszomorított; mert volt egy olyan érzésem, hogy szándékosan kerül engem és megy el hajnalok hajnalán. Tényleg jó lenne ha Danielnél laknék, hisz akkor semmi port nem kavarnék.
Unott arccal mentem le a konyhába és ültem a reggelim elé. Mary mosolyogva, néha dúdolgatva pakolgatott mindenfélét össze. Csodáltam, hogy már ilyenkor is friss, és majd' kicsattan az életörömtől. Duzzogva ültem a helyemen és a gabonapelyhemet kanalazgattam. Magam sem tudtam, hogy mi a problémám, de jól esett mindenkire haragudni.
A falon lévő telefon csörögni kezdett, mire a vörös hajú barátnőm rögtön odalépett.
- Hunter lakás. Oké, odaadom - felém nyújtotta a készüléket, amit elvettem tőle. Hátradőltem a széken és próbáltam nem mutatni, hogy mennyire ideges vagyok.
- Igen? - szóltam bele rekedten és vártam, hogy valaki a másik oldalról visszaszóljon.
- Én vagyok az, Ryan - az arcom grimaszba torzult és ha Mary nem lett volna a konyhában, bizony Isten lerakom.
- Mit akarsz? - kérdeztem kedvetlenül.
- Öhm..megjöttek a teszt eredményei! Nem gondoltam volna, hogy ennyire elrontottad - hangja halk volt, mégis határozott.
- Jó, figyelj, nem akarom tudni! - a sírás kerülgetett. A szégyenérzet, hogy csalódnia kellett bennem, mindennél rosszabb volt, akármennyire is igyekeztem tagadni.
- Rendben. Nem hozom fel ezt, sem az éneklésedet ha eljössz velem a bálba! - szinte tudtam, hogy a puccos irodájában ül és vigyorog.
- Ohh szóval visszatértünk a zsaroláshoz - Mary felvonta a szemöldökét, mire megráztam a fejem, ezzel is jelezve, hogy nem érdekes.
- Ahhj, Jennette. Miért olyan nehéz azt mondanod, hogy igen? Jól szórakoznánk, táncolnánk, minden. Komolyan nem értem a nőket - sóhajtott.
- Ha azt mondom, igen; akkor békén hagysz ezekkel a marhaságokkal? - magam sem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedek és beadom a derekam.
- Természetesen.
- Jó, akkor elmegyek! Boldog vagy? - Teljes mértékben - majd egyszerre nyomtuk ki a telefont.
- Ez igazán érdekes volt - nézett rám gyanúsan Mary, miközben én a telefont helyeztem vissza a helyére.
- Nekem mondod? Most báloznom kell vele... - még a gondolatától is kirázott a hideg.
- Komolyan? Ez tök jó lesz! Meglátod! Majd segítek elkészülni meg minden. Juj! - lelkesedett fel az egyetlen szövetségesem a házban.
Délután felhívtam Tiffanyt, hogy nem jönne-e el velem holnap ruhát vásárolni, ha már beadtam a derekamat. Mielőtt még belement volna a kis kiruccanásba, köteles voltam elmondani mindent neki a bálról, aztán pedig fél órát azzal töltött, hogy azon gondolkodott, hogy vajon miért én leszek a párja. Így már ketten csámcsogtunk a témán.
Este kopogásra lettem figyelmes, ami után az ajtó kinyílt. Meg sem lepett, hogy Ryan győzelemittasan mosolyog.
- Mi ez a nagy öröm? - néztem fel rá. Magamban azért megjegyeztem, hogy betartotta az ígéretét és nem jött be a szobába, amiért kapott plusz egy pontot.
- Te nem vagy feldobva? - ráncolta a homlokát.
- Mitől? Hogy egy szexmániással megyek bálozni, aki folyton zsarol? Nem, ne haragudj. Biztos velem van a probléma - felálltam az ágyról, majd a szekrényhez léptem, és egy melegítőfelsőt vettem fel.
Az arcán erős gondolkodást vettem észre, de totál hidegen hagyott a fantasztikus illatával együtt.
És amilyen csak gyorsan lehetett kilibbentem a szobából.

13. Az angyali hang

Sziasztok!

Mindenkinek boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok, és meg is hoztam nektek az év első fejezetét, ami ugyan nem túl hosszú, de így jött ki. Ryan szemszögéből fog íródni, és reménykedek benne, hogy elnyeri tetszéseteket és a nézettségünk is felemelkedik 9000 fölé.

Most, hogy vége a szünetnek ismét nem tudom, hogy milyen gyakran tudom hozni az újat, de max. 3 hét és itt a következő. Tudom, hogy az eddigi részek nem voltak túl izgalmasak, de, mint ahogy azt már mondtam korábban: kezdődnek a jó részek.

Hagyjatok magatok után nyomot, akár komi formában és lépjetek be a csoportba is!

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

*Ryan szemszöge*
Az élet örökös pörgés és munka. Amint valamit jól teljesítesz, azonnal többet akarnak. Ezzel a baj csak az, hogy a nagy elvárások hada soha nem szűnik meg. Soha. Még akkor sem ha történetesen te vagy a főnök. Mert ennek következtében mindent neked kell felügyelned, irányítani, döntéseket hozni. A munka nagy részét az alkalmazottak között kiosztani egyszerű, de aztán a kész munkákat eggyé gyúrni, továbbítani, használni csak a vezető szerepében álló ember végzi.
Nem azt mondom, hogy utálom, hogy főnök vagyok a sok munka miatt; de jól esne néha csak egy átlagos embernek lenni, küzdeni az álmaimért, dolgozni több éven keresztül, hogy egy biztonságos házat tudjak építeni, csak nem olyan, mint ami most van. Hisz 21 vagyok és óriási házam van itt, Los Angelesben, én vagyok a főnök az egyik legsikeresebb cégnél, és csak úgy emlegetnek, mint "a zseni srác, aki meghódította az angyalok városát". Persze anya rendkívül büszke, de valahogy bánt, hogy nem vagyok otthon vele, hanem bulizok, néha felszedek egy kurvát, majd másnap úgy csinálok, mintha semmi nem történt volna. Ismer engem és azt mondja mindig, mikor mondom, hogy jobb gyermeket érdemelne, hogy soha nem kívánna jobbat, és fiatal vagyok, szórakozzak; és ne féljek ő meg van velem elégedve. A bökkenő csak az, hogy én saját magammal nem vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan mélyre süllyedek, mint egy héttel ezelőtt, azóta pedig szinte mindig csak veszekszem szegény lánnyal. Jobbat érdemelne e bánásmód helyett. A ma reggeli kis "csatánkra" nincs megfelelő szó. Megvilágosodtam a felől, hogy tudása, mint a tenger; és ez a IQ-teszt felvilágosítja róla, hogy mennyire is. Tudom, hogy szemét voltam vele, mint mindig, de próbálom magam kontrollálni. Egy unalmas meeting közben, aminek az égvilágon semmi értelme nem volt; el is határoztam, hogy ezen túl kedves leszek Jennettevel. Nem fogom idegesíteni kerülgetni, sem szurkálni. Semmit! Mától minden megváltozik!
Az utolsó tíz percben az előadást tartó férfire koncentráltam, hogy valami gőzöm csak legyen róla, mi a fészkes fenéről beszélt másfél órán keresztül, ebben az elsötétített szobában, miközben a kivetítőn mutogatott.
Miután lezártam a programot, visszavonultam az irodámba, hogy felkészüljek egy találkozóra, ami egy elegáns étteremben lesz. Daniel viszont a legrosszabb időzítést választva bejött, és elhelyezkedett a párnázott bőr székben, ügyet sem vetve arra, hogy épp a kabátom veszem, és indulni készülök.
- Mizu Haver? - helyezte magát kényelembe.
- Ebédmegbeszélésem van Carol Bankkel. Valami új ügyfelet akar rám sózni, de nem ez az első próbálkozása. Valószínű, hogy egy újabb country énekes van a dologban - sóhajtottam, majd színpadias módon az órámra pillantottam, hogy megnézzem mennyi az idő. Bosszúságomra még volt idő a megbeszélt időpontig, így hagytam jó barátomat, hadd ejtőzzön még egy kicsit.
- Ne feledd: Légy szigorú! Akármennyire is vagy könyörtelen, annál jobban fognak tisztelni és magasztalni. Akárcsak engem - igazította meg a nyakkendőjét, mire elnevettem magam.
- Daniel, egyedül én tisztellek - cukkoltam.
- Ez maradjon kettőnk között! - szállt be a poénba - Na, de nem mókázni jöttem, csak meg szeretném kérdezni, hogy van-e partnered már a bálba? - tudtam, hogy valamit nagyon elfelejtettem...
- Mért meg akarsz hívni? - lepleztem, hogy totál elfelejtettem a dolgot.
- Gondolkodtam rajta egy darabig, de inkább felszedek egy jó nőt, akivel utána tudok szórakozni, de majd talán legközelebb. Te viszont, még mindig nem válaszoltál a kérdésemre! Kivel jössz? - a hajamba túrtam, mert a választ még magam sem tudtam.
- Fogalmam sincs - vallottam be.
- Szőke csaj a tizenkettedikről? - adta a tippet, mire elhúztam a számat.
- Nincs az az Isten. Tavaly vele mentem és hidd el épp elég volt. Nem hiányoznak a gyermekkori cikis sztorijai.
- A dögös bögyös a tizennyolcról. Tudod a tetkós csaj - adta a következő ötletet.
- Soha!!
- Oké, akkor gyere Jennettel - csettintett, és láttam rajta, hogy nagyon büszke az agyára, mert sikerült ezt kieszelnie.
- Kizárt! - vágtam rá gondolkodás nélkül - Most pedig tűnés az irodámból, mennem kell!

 Danielnek mondott szavaim, mi szerint nem Jennettel megyek a bálba, kezdett meginogni. A nap további részében az járt az eszembe, hogy miért lenne jó, ha ott lenne. El tudtam játszani a gondolattal, miszerint együtt érkezünk, táncolunk, és jól érezzük magunkat. De a lelkem mélyén tudtam, hogy ennek esélye egy a millióhoz.
A munkaidő leteltével megkönnyebbülten álltam be a garázsba. Ráérősen sétáltam az ajtóhoz, és nyitottam be rajta. Mary csak gyorsan köszönt, mert valami finomság elkészítésével ügyeskedett, és a világért sem akartam megzavarni.
A lépcső irányába indultam és mikor elértem a lépcsőfokokat ütemesen fellépkedtem rajtuk. Emlékeztettem magam, hogy Jennettel nem lehetek bunkó, szépen kell viselkednem.
A lehetséges partnerek neveit rendezgettem a fejemben, mikor Jennett hangját meghallottam. Rögtön felismertem, az Airplanes dalt énekelte B.o.B-től. Szinte hangtalanul lépkedtem a szobája ajtajáig, mert féltem, hogy ha mozgást észlel, abbahagyja. Bekukucskáltam a szobába és láttam, hogy az ablakon néz ki, nekem háttal, közben pedig énekel. Közelebb mentem, és mint ígértem neki, nem mentem be a szobájába, az ajtófélfának dőltem, és élveztem a szinte angyali hangot. Zenészek, színészek, és több száz híres ember vesz körül, de egyikőjüktől sem hallottam még ilyen tiszta és elragadó hangot, mint tőle. Csak ámultam, majd mikor befejezte nehezemre esett megszólalni.
- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy nem tudsz énekelni - szólaltam meg végül, mire ugrott egyet, majd sietősen megfordult. Bár ezt egy szimpla kijelentésnek szántam, kiejtve teljesen másképp hangzott, mintha megvádoltam volna.
- Jézusom! A szívbajt hoztad rám! - kapott a szívéhez, de tudtam, hogy csak terelni akarja a szót.
- Ne haragudj, nem volt szándékod. De komolyan, miért mondtad, hogy nem tudsz énekelni? - felvontam a szemöldököm.
- Mert nem is tudok. Most pedig ha nem haragszol, szeretném folytatni a tanulást - értettem a célzást, így elrugaszkodtam a támasztékomtól, és elindultam a dolgozószobába.
Még a laptopom vártam, hogy betöltődjön, átsiettem a szobába és melegítőre cseréltem az öltözékemet. Miközben válaszoltam néhány e-mailre, azon kaptam magam, hogy dúdolom az Airplanest.
Negyed nyolckor Mary felszólt, hogy kész a vacsora, majd miután kikísértem, a konyhába vándoroltam. Hamar kiderült, hogy egészséges vacsorát kaptunk, ugyanis a menü grillezett csirkemell és saláta volt. Megvártam még Jennett is szed magának, majd leültünk a pulthoz jóllakni. Van egy hatalmas ebédlő a nappalival szemben, de soha nem is használjuk.
- Szóval, térjünk csak vissza a délutánra - adtam a beszélgetés témát. Halkan felsóhajtott, majd rám emelte tökéletes szemeit.
- Mi történt délután? - adta a tudatlant.
- A kis éneklésed...egészen lenyűgözött. Szép hangod van, sokra vihetnéd vele - mondtam, de csak azt láttam, hogy a szemét forgatta. Nyilván nem hitt nekem.
- Kérlek, hagyd már abba - könyörgött, és az arcát a kezébe temette. Jóízűen elmosolyodtam rajta, hogy zavarban van ettől a sok dícsérettől, és inkább eltakarja az arcát, de folytattam a fényezését.
- Teljesen őszinte vagyok. Nagyon tehetséges vagy. Ha kell be tudlak vinni a szakmába - mosolyogtam.
- Mit tegyek, hogy elfelejtsd ezt az egészet? - nézett rám szinte könyörgően.
- Légy a partnerem a Hunter Manager ez évi bálján!