Sziasztok!
Hosszas kihagyás után visszatértem, hogy hozzam nektek az új részt!
Remélem, hogy tetszeni fog nektek a kis "párosunk" újabb vitája ;)
Jó olvasást kívánok mindenkinek, és ígérem, hogy jön még ezen kívül új a szünetben!
Xoxo, Kath
*Jennette szemszöge*
A hétvége nagy része békésen telt, noha lehetett érezni a levegőben, hogy mint általában semmi sincs rendben. Hiába próbáltam játszani a kemény lányt, belül rettegtem, hogy a hét megismétli önmagát. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy ha még egyszer olyan dologra kényszerít, amit nem akarok; akkor Danielhez költözök, akár tetszik neki, akár nem; és nem fog olyan könnyen lebeszélni róla, mint pár napja.
Bár őszintén reménykedtem benne, hogy szerez magának egy újabb játékszert és akkor engem békén hagy, még ha ennek a következménye az lenne, hogy el kell költöznöm. Tegyen bármit is, soha többet nem hagyjon, hogy gyengének tűnjek előtte, mert az egyenlő lenne a vesztemmel...
Alaposan megtanultam, és még valami francia könyvet is elolvastam, pedig unalmas és száraz volt; de a gondolataim lekötésére épp megfelelt.
Ryannel csak a legfontosabb alkalmakkor szóltunk egymáshoz és a különböző helyiségeket is csak úgy használtuk, ha a másik nem tartózkodott ott, tűnjön ez bármennyire is gyerekesnek. Mondjuk a házból a konyhát, a szobámat, a fürdőt és néha a dolgozószobát vettem igénybe; ellentétben Hunterrel, aki miután lesétált a lépcsőn több órára a földszinten lévő helyiségekbe tűnt el, amiknek a létezéséről sem tudtam.
Mary csak a fejét kapkodta kettőnk között, és halvány lila gőze nem volt róla, hogy mi a bajunk a másikkal. Hétfő reggel aztán megunta, hogy mikor a konyhában ültem, Ryan bejött, de ahogy észrevett, már fordult is ki; de Mary megakadályozta:
- Ryan! Állj meg! - mondta szigorúan és a hangleejtéséből is lehetett érezni, hogy nem érdekli, hogy ő csak egy "sima" alkalmazott; akkor is rendet rak ebben a házban.
Száját húzva tér vissza közénk fekete farmerben, szürke ingben és egy fekete zakóban. Ha nem lett volna egy ekkora arrogáns, irányításmániás gyökér, akkor azt mondtam volna, hogy akár jól is nézett ki.
- Mi az? - vonta fel a szemöldökét, mintha nem tudná miről van szó. A narancslevet kedvetlenül toltam odébb és vártam, hogy kezdődjön a reggeli banzáj.
- Ülj le! - mutogatott a székre. Ryan szó nélkül teljesítette a kérését, de volt egy olyan érzésem, hogy csak a Mary kezében lévő késnek köszönhető - Mi a bajotok van?
- Most, hogy mondod, kicsit éhes vagyok... - szórakozott.
- Nem! Mármint egymással.
- Semmi - mondtuk tökéletesen egyszerre, majd összenéztünk amolyan "velem ne szórakozz" nézéssel, amihez egy szemöldök felvonás is csatlakozott.
- Aha, én meg hülye vagyok és elhiszem - nézett ránk lesajnálóan. Lehajtottam a fejem, mert jelenleg nem tudtam hozzáfűzni a témához semmit. Hazugság nincs mindig készen a tarsolyomban, az igazság pedig jobb ha az agyam legeldugottabb zugába marad; bár ha belegondolok jó lenne látni Ryan arcát, mikor kitálalok mindent a kis alkalmazottának, és hirtelen két emberrel lenne kevesebb a házban; mert fogadást mernék kötni, hogy nem hagyná, hogy maradjak. A rendőrök pedig meglátogatták volna késő reggel. Nem is hangzik olyan rosszul...
Kizárólag a saját érdekeimet nézve, inkább csendben maradtam és Ryan "megizzasztását" hallgattam.
- Mary! Akármennyire is imádom a vörös fejedet, most tényleg megyek, mert a tanár is itt lesz nemsoká, nekem meg munkába kell menni - állt volna fel, de Mary visszanyomta a székre.
- Te vagy a főnök, oldd meg! - felemelte a szemöldökét.
Ryannek nem tetszett az előadás, annyira, mint nekem és a dünnyögéseivel tudtunkra is adta.
- Szóval, térjünk csak vissza az eredeti problémára! Mi bajotok van egymással? - szemeivel kettőnk között száguldozott, amire megint nem adtam hangot, csak a homlokomat kezdtem el dörzsölni, nem úgy, mint a bajtársam.
- Mondtuk már. Az égvilágon semmi. Csak nem jövünk ki egymással, oké? Daniel "lánya", vele kell jól meglennie és nem velem - szórta az okosságokat, amire persze felbátorodtam és eldöntöttem, hogy kezembe veszem a sorsom.
- Igen? Akkor viszont szeretném látni az apámat - leptem meg magam ezzel a kijelentéssel, de Ryant is, aki hitetlenkedő pillantásokkal díjazta a mondandómat, mintha attól félne, hogy rosszul hall.
- Az kizárt! - mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Miért lenne az? Jogom van látni, mint ahogy neki is engem. Egyáltalán nem értem, hogy miért kell itt laknom, mikor még hasznodra sem vagyok! - az utolsó szókat erőteljesen megnyomtam, hogy világossá tegye neki, hogy ami elmúlt, az elmúlt és nincs az az Isten, hogy megismétlődjön.
Szemeit összehúzta, amik találkoztak az én mérges nézésemmel.
- Miért ne találkozhatna vele? - szólt bele a csatába Mary.
- Mert itt lakik, ahol én hozom a szabályokat!
- A szabályaidat majd megeheted, mert amint tizennyolc leszek, már el is tűntem innen, Nagyfőnök! Akkor majd meglátjuk, hogy miben tudsz parancsolni - az arcán láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozik, majd egy apró ránc kezdett a szája sarkában bujkálni, amiből arra következtettem, hogy jót mulat rajtam, és egyáltalán nem vesz komolyan; pedig az elmondottakat teljességgel komolyan gondoltam.
- Jól van srácok, elég volt! Ha ez minden kínotok a másikkal, akkor feleslegesen húzom az időt, rátérek egy másik dologra! - a hatás kedvéért összecsapta a kezét, és annak hangjára megugrottam, de nem akkorát, hogy bárki is észrevegye. A csattogó dolgok, nem a kedvenceim...
- Milyen másikra? - gyanakodott Ryan.
- Jennette, a tanárod mondta, hogy igen jól teljesítesz, és meg szeretné ragadni az alkalmat, hogy elvigyen egy IQ tesztre.
- Hogy kiderüljön, mennyire keveset tudok? - vártam a választ, ami nem sokat váratott magára.
- Igen! - Nem! - két oldalról szinte egyszerre jött a válasz, majd meglepettségemben nem tudtam kire nézzek.
- Akkor mire kell? - tudakoltam.
- Ms. Lee úgy gondolta, hogy jó, ha tisztában vagy azzal hogy mire vagy képes; és ez a teszt remekül megmutatja, hogy milyen okos vagy - magamban azon gondolkoztam, hogy vajon a kettő nem ugyan az-e. Mármint a kérdésem és Mary válasza, de nem akadtam vele is kötekedni, így újra befogtam.
- És pontosan mennyibe is fog ez nekem fájni? - bunkóskodott, de ezzel csak fokozta bennem a dühöm lángját, ami lassan erdőtűzzé alakul..
- Ryan ez ingyenes.
- Hogy értetted az előbb azt, hogy keveset tudok? - förmedtem rá.
- Szerinted mégis, hogy érthettem? - tette keresztbe maga előtt a kezét.
- Vagyis hülyének neveztél? - hangom a pulzusszámommal együtt növekedett.
- Pontosan - mosolygott maga elé elégedetten.
- És mondd csak, mégis, hogy jutottál erre a következtetésre? - ám mielőtt válaszolni tudott volna, Mary megelégelve, hogy a problémák megbeszéléséből átmentünk egymás szidalmazására, ránk morgott, hogy hagyjuk abba, majd elment ajtót nyitni a tanárnak.
- Csak félsz, hogy kiderül, nagyobb lesz a számom, mint neked és akkor te meg az egód kereshettek az életben más szórakozást. Milyen szomorú! - álltam fel, majd kiviharoztam a konyhából, és Mary után merészkedtem.
Egy órát tartottunk meg, majd Ms. Lee autójával elindultunk a vizsga helyszínére. Ahogy a nagy épületbe beértünk, világos volt, hogy mindenki tudta, hogy jövünk, mert a tanárnőm neve mindenhonnan hallható volt, mert annyi ember várt ránk. Egy öltönyös ötvenes éveiben járható férfival kezdett el egy rövid beszélgetést folytatni, még én néhány pincér ételajánlatát hallgattam, majd udvarias köszönet után elhessegettem őket. Kezdem magam kellemetlenül érezni, hogy ennyi ember van csupán egy vizsga miatt ezen a helyszínen. Bár fogadni mernék, hogy inkább lennének ők is máshol, mint egy vizsgaközpontban, ahol a jövő generációjának feltörekvő intelligenciáját mérik. Én is...
Végre aztán elindultunk a lift felé, amibe csak négyen szálltunk be: én, Ms.Lee, az öltönyös, meg valami idegen.
A hatodik emeleten aztán megállt a lift és követtük az alkalmazottakat. Egy apró terembe tereltek be, ahol mindössze egy szék és egy asztal volt.
- Nos, Ms. Moon; ez lesz a terem, ahol a tesztet elvégezzük. Másfél órája lesz rá, de ha hamarabb kész van, akkor kijöhet. Mi a folyosón fogjunk várni, egy munkatársunk pedig a teremben ellenőrzi a munkát - aprókat bólogattam, majd a szék támlájára leraktam a táskám és leültem rá. Egy jókora adag lap került elém, majd miután mindenki - az "ellenőrző munkatársat" leszámítva - az óra elindult, az agyam pedig leállt.
Képtelenség, hogy ekkor blokkoljon le az ember agya! Ránézek a lapra és hirtelen a nevemet sem tudom, nem hogy a kismillió logikai cuccot, ami vár rám.
Igaza volt Ryannek. Túl hülye vagyok ehhez. Hisz mit akarok én itt bizonyítani? Felkészülési időm sem volt rá, a ma reggeli bejelentésnek köszönhetően. Ha a teremben nem tartózkodott volna rajtam kívül még valaki, akkor biztos, hogy eltörik a mécses...