2014. október 27., hétfő

09. Majdnem normális

Sziasztok!
Elképesztően vagytok, ugye tudjátok?
+1100 megjelenítés az új részre? WOW!
Jutalmul hoztam nektek egy új részt, és egy vadi új designet. Remélem, hogy tetszik és nyugodtan írjátok le chatben a véleményeteket vagy komiban.
Kellemes olvasást!
Xoxo, Kath



*Ryan szemszöge*
Mia kuncogott a tettem miatt, de egyáltalán nem bánta, így mikor az ajtó becsukódott mögöttünk, az ingemet gombolni kezdte ki. Vörösre festett körmei tökéletesen illettek az ugyanolyan színű rúzsához. Úgy nézett ki, mint egy igazi kurva. De hát nem is takarítani jött…
Nah, Jennette! Találtam új szórakozást magamnak! Látod, nélküled is megvagyok!
Az ajkai szinte erőszakosan kaptak az enyéim után, és automatikusan az jutott eszembe, hogy vajon Jennette hogy csókol. Valószínű elképesztően…
Képzeletben megráztam a fejem és a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz.
Kezét a nyakamhoz illesztette és még jobban egymáshoz nyomta az arcunkat.
Hahh, ha ezt most látnád!
Hátralépett egyet, de nem engedett el, így előreléptem egyet. Mire észbe kaptam leült az ágyra és az övemet kezdte el kicsatolni.
Mintha gyomron vágtak volna ugrott be újra és újra Jennette arca. Síró arccal kényezteti a férfiasságom, miközben engem csak az élvezet érdekel. Emlékek hatására hátraléptem, ezzel megakadályozva, hogy Mia folytassa, amit elkezdett.
Miért jár mindig ez a lány az eszembe?
- Mi az? – nézett fel rám. Visszarendeztem a nadrágom, majd az ingemnél kezdtem neki a gombolásnak.
- Nem tudom ezt csinálni – mondtam. Összehúzta a homlokát, és látszott, hogy tetemes smink van rákenve.
- Miért nem, aranyom? – kényeskedett. A hideg is kirázott a hangja hallatán. Nem szeretem mikor egy nő ennyire kikel magából, és elhiszi, hogy még jól is ál neki…
- Nem akarlak – mondtam határozott hangon – Kérlek, menj el! – mondtam. Szemöldökét felvonta, majd mikor felfogta a hallottakat, megigazította magán a ruhát.
- Rendben. De ha mégis kellenék, tudod hol találsz meg! – ütögette meg a mellkasomat.
Nem is reagáltam mikor becsapta maga után az ajtót, csak leültem az ágyra.
Mi a fene van velem? Miért nem tudok létezni Jennette emlegetése nélkül? Hisz kinyilatkozta, hogy mi a véleménye a szerződésről, így nem sok hasznát veszem. De az meg sem fordult a fejemben, hogy visszaviszem, vagy kidobom az utcára.
Sóhajtottam egyet, majd a tenyerembe temettem az arcom.
Az egész ház olyan üresnek tűnt, pedig már nem is egyedül élek benne. Gyomrom megszólalt és rájöttem, hogy ideje lenne enni valamit. Beletúrtam a hajamba és felálltam az ágyról. Kimentem a szobából és becsuktam az ajtót. Pillanatra megálltam, hangokat kerestem. A földszinten van, állapítottam meg és elkezdtem lesétálni a lépcsőn. Hála a minimum száz lépcsőfoknak, kettesével kellett vennem őket, hogy hamarabb leérjek.
Elterveztem, hogy magamhoz veszek egy kis kaját, majd megkeresem Jennettet valami indokból, ám mikor beértem a konyhába, és megláttam a pultnál ülve enni, le is fújtam az egészet.
- Jó étvágyat – magamat is megleptem ezzel a mondattal. Hisz nem szoktunk egymáshoz szólni, csak ha én felidegesítem ő pedig nem hagyja magát.
- Kösz – összehúzta a szemét, miközben rám nézett. Olyan volt a tekintete, mintha gyanakodna rám, hogy esetleg mi rosszat tettem megint.
- Van még? – álltam meg a pult végénél. Bólintott, mire azonnal a hűtőhöz léptem és kivettem belőle a lasagnet. Levágtam belőle egy adagot, majd tányérra tettem és azt pedig be a mikróba. A villát a számba raktam, majd megfogtam a pult két oldalát és meglökte magam, majd felültem rá.
- Tudod, hogy van szék, ugye? – kérdésére elnevettem magam és ránéztem. Villáját a sajtba döfködte és látszott, hogy nem nagyon éhes, de ahelyett, hogy evet volna, telefonozott. Telefonja hátulját kezdtem el vizslatni. Sötétkék tok van rajta, ami egyszerű de mégis szép volt. Túl nagy volt a mérete ahhoz, hogy IPhone legyen, de mivel nem akartam leégetni magam, hogy csak az Apple termékekhez értek, így csendben maradtam.
A mikró lejárt, és kivettem belőle az ételt.
- Jó étvágyat! – mondta, de közben rám sem nézett.
- Köszi! – mondtam jól szórakozva. Egész jó kedvem lett, pedig csak egyszer szólt be.
Majdnem megőrültem, hogy nem tudtam, hogy mi köti le a figyelmét, így elő vettem az ő telefonjához képest kicsi IPhonomat és beléptem a Facebookba. Csak egy módja van, hogy megtudjam, hogy mit csinál: Face-n kapni fog egy felkérést, és ha válaszol rá, akkor tuti, hogy azt nyomja.
Sunyi mosollyal az arcomon nyomkodtam a készülékem és bepötyögtem a nevét a keresőbe. Képe alapján azonosítni sikerült, de mielőtt elküldtem volna az ismerősfelkérést, kicsit áttanulmányoztam azt. Kiírta, mint jelenlegi tartózkodási helyet, Los Angelest. Tovább pörgettem az oldalt. Születésnap: Október 5. Hmm, ez közelebb van, mint gondoltam. Nincs is addig egy teljes hónap, tekintve, hogy szeptember 8 van…
Többet a „Róla” rubrika nem is árul el, így megnyitom a képet. Valami erdőben készült, ahol minden sárga levelekbe van bújtatva, és ott áll ő a szokásos összekötött hajával, egy bordó kabátban, ami tökéletesen illik a levelek színével. Épp a máshova néz, így nem mosolyog, csak áll és mered a távolba.
Agyam megint nem kommunikált a testemmel, így mire észbe kaptam, már le is mentettem a képet. Na, majd este letörlöm!
Bejelöltem ismerősnek, mire a mobilja rezegni kezdett. Direkt figyeltem az apró kezének minden mozgását, így láttam, hogy egyet kattint és utána egyből felvonta a szemöldökét.
Fél pillanat alatt letettem a telefont és enni kezdtem, hogy tegyem magam: én nem tudok semmiről.
Fáradtan nézett rám, majd a telefonját a márványpultra rakta, a nélkül, hogy elfogadta volna.
- Ez most komoly? – emelte rám tökéletes szemeit.
- Miért? Ismerjük egymást, nem? – mutogattam a villámmal.
- Jah, sajnos – hallottam.
- Hé! Bánod, hogy megismertél? – húztam fel a szemöldököm. Mi a baja ennek a csajnak?
- Őszinte leszek hozzád, Ryan! – talán még soha nem hallottam ennyire határozottnak a hangját – Nem leszek az a sok ribancod egyike, szóval ne is fáraszd magad. Oh, és szeretnék Daniel-hez költözni! – utolsó mondatára alig tudtam reagálni meglepettségemben.
- Az teljességgel kizárt – mondtam.
- Majd meglátjuk – hangja arra utalt, hogy igen csak jó lesz vigyázni ezzel a csajjal, mert van esze, és képes mindenre…

*Jennette szemszöge*
Ryan még akkor is képes bennem felvinni a pumpát, mikor viszonylag normális. Nem értettem, hogy miért kellett neki ez az ismerősnek jelölés, de ha neki ettől kerekebb lesz a napja…
Azt, hogy Danielhez költözöm pillanatnyi ötlet volt, de visszagondolva zseniális. Hogy nem jutott még eszembe?
Ryannel meg a nőivel csak a gond van, Daniel meg elég normális fickónak tűnik, szóval lehet, hogy tényleg beteljesítem az ígéretem.
Egyenletes tempóba sétáltam fel a lépcsőn, mert tudtam, hogy nem jön utánam. Ha ordibálni akart volna, már rég túl lenne rajta; korhatáros műsort nem hiszem, hogy tervezne, hisz a nője már volt itt ma, biztos nincs kiéhezve. Bár nem hiszem, hogy bármi történt volna, mert a festett nőcike igen hamar elhagyta a Hunter lakot. Sajnos volt tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam Ryan nem megy el ilyen hamar…
Felértem a szobámba, és az órára pillantottam. Hat múlt pár perccel. Túl késő volt, hogy kimenjek a partra és túl korán, hogy lezuhanyozzak. Szerencsémre a telefonom megcsörrent – amit elég ritkán szokott-, így nem kellett gondolkodnom, hogy mivel ütöm el az estét.
Tiffany neve jelent meg a kijelzőn, így minden további nélkül felvettem azt.
- Haló – emeltem a fülemhez, majd az ajtót becsuktam.
- Hali, Jennette – hangja vidám volt. Soha nem beszéltünk sokat, ezért meglepett a hívása.
- Szia. Mizujs? – gondoltam, csevegjünk, mint az a sok tini a filmekben.
- Képzeld, lett saját családom! – hangja nagyon feldobott volt, és meg is értettem miért.
- Ez nagyon jó. Szívből örülök neki!
- Köszi.
- Hol laksz most? – kérdeztem, mert úgy éreztem, ha én nem válaszolok a „köszi”-re valamit, akkor bizony itt a beszélgetés vége…
- Még mindig Los Angelesben. Örülök, hogy nem kellett itt hagynom a napfényt – igen, ez tipikus Tif.
- Mit is csináltál volna nélküle – gúnyolódtam, mire felnevetett. Jobban belegondolva soha nem hallottam nevetni még…
- Ráérsz holnap, Jennette?
- Persze – mosolyogtam.
- Juj, de jó! Nem találkoznánk valamikor délután? Olyan sok mesélni valóm van! – átragasztotta rám a jókedvet ez a csaj, szóval ha akartam volna, se mondtam volna nemet.
- Persze. Hol és mikor?
- Öhm, a sulim háromig tart, és utána mondjuk az Anne’s cookies-ben? – bólogattam, de aztán leesett, hogy nem lát, így sietősen rámondtam egy okét.
Elbúcsúzott, majd letettük.
Alig vártam a holnapot, és elsőnek éreztem úgy magam, hogy érdemes lesz felkelni reggel.


2014. október 11., szombat

08. Változások

Sziasztok!
Szörnyen röstellem, hogy nem tudtam hamarabb új részt hozni, de megszületett!
Kicsit rövid lett, de az izgalmas részek csak ezek után jönnek, így azok természetesen hosszabbak lesznek.
Mindenek előtt szeretném megköszönni a +1000 látogatottságot az új részre. Köszönöm a 2 lánykámnak, hogy komiztak és mindenkinek aki pipált!
Meghoztam a frisset, de úgy gondolom, hogy köteles vagyok szólni, hogy csak az őszi szünetben lesz felrakva új. De akkor több is!
Addig is--> Jó olvasást!
Xoxo, Kath

*Jennette szemszöge*

- Micsoda? – hüledezett Mary, miközben a fuldokló Ryan hátát ütögette és egy pohár folyadék megivására próbálta rávenni.
- Nem számít, Mary! Ne törődj vele – legyintettem, hogy lépjünk tovább, de ő leragadt a témánál.
- Valahogy nem megy, Jennette. Ez komoly dolog. És nem bántásként mondom, de felfordult a gyomrom a szüleidtől – a hatás kedvéért a hasára tette a kezét, és grimaszt vágott.
- Akkor már ketten vagyunk. Köszönöm a reggelit – toltam el mindent mgam elől, pedig alig ettem valamit. Elvette előlem  tányért, miközben én hátat fordítottam neki és a túlélő Ryannek.
A szobám felé tartottam, felfelé menet a lépcsőn. Cseppet sem sajnáltam, hogy Ryan a meglepettségtől majdnem megfulladt, mert megérdemelte. A tegnapot igyekeztem kizárni a fejemből, de újra-és újra bevillantak a képek, mi szerint Ryan csupasz farkát kényeztetem. 
Gyűlölöm azért, mert másodjára is megtette velem, de magam még jobban, mert nem ellenkeztem, pedig ha eléggé el akartam volna tűnni onnan, akkor bizony sikerült volna. Szobámhoz érve behajtottam az ajtómat és az ágy rendbetételéhez kezdtem. A takaróval letakartam az ágyat és a párnákat is elrendeztem a fejtámlánál. Mackómat az egyik éjjeliszekrényre tettem, miután felemeltem róla a matek könyvemet. Az asztalhoz sétáltam és összeszedtem a füzeteket, majd egymásra pakoltam őket, és az ágyra helyeztem. Tollakat, ceruzákat a tolltartómba hajigáltam. A szemem sarkából mozgást láttam, mire azonnal odakaptam a fejem.  
Ryan állt az ajtófélfának dőlve nézett. Farmerja tökéletesen feszült rajta és a fehér ingjével tökéletes összhangot alkottak. A felső kettő gombot nyitva hagyta, így simán lehetett látni a sima bőrét. Haja jobban össze volt borzolva, mint az előbb az ebédlőben. Arca érdeklődéssel nézte, ahogy teszek-veszek.
Valami megváltozott rajta, de nem tudtam megmondani, hogy mi. 
Kérdő pillantást küldtem felé, mire feleszmélt, majd a szemembe nézett. Mintha rádöbbent volna, hogy mit csinál, megrázta a fejét és távozott, és visszahajtotta maga után az ajtót. Illata sokáig lengett a szobába, pedig be sem tette a lábát. Legalább az ígéretét, mi szerint nem jön be a szobámba; betartotta.
Megkönnyebbültem, hogy elment; mert azt hittem, hogy megint arra kér, amire tegnap.
Mikor elhaltak a léptei a szinten, felsóhajtottam.
Ez alatt a pár másodperc alatt olyan melegem lett, hogy kénytelen voltam levenni a pulcsimat, ha nem akartam hőgutát kapni.
Nem is törődve az előzőkkel, folytattam, amit elkezdtem.


*Ryan szemszöge*


BMW-mel őrült sebességgel száguldoztam az utcán, de igyekeztem időben észrevenni, ha valaki közeledik biciklivel vagy gyalog. Mivel a partot meg kell kerülnöm, ahhoz, hogy viszonylag kisebb forgalmú úton haladjak, az út lassan telt. Nyomogattam a rádiót, hogy valami értelmes, és nem tuc-tuc zene lekösse a figyelmem. A nyolcvanas évek slágereitől az összes salsa számig volt minden, csak normális zene nem volt. Erőteljes nyomással elhallgattattam a rádiót, majd egy kábel segítségével a hangfalhoz kapcsoltam a mobilom. Még a betöltődésre vártam, akaratlanul is Jennette jutott eszembe. Hogy tehették ezt a szülei?
Normális az ilyen ember? És pont Jennettet nem szerették? Ez képtelenség!
Hisz az egyik legszebb és legnormálisabb lány, akit valaha ismertem.
Már a fehér bőre és a barna szeme is olyan emlékeket idézett fel bennem, hogy a szerszámom azonnal készenlétben volt.
Önkényesen ökölbe szorult a kezem. Lehet valaki ilyen szívtelen egy gyerekkel? Bár már nem igazán gyerek, egy hónap, vagy mennyi és tizennyolc lesz…
Mielőtt közlekedési balesetet okoztam volna az összezavart állapotommal – már ha lehet így nevezni -, a telefonból szóló zene megszólalt. A zene ütemére doboltam a kormányon, és néha még dúdoltam is.
Apám állítólag zenész volt, de nem tudhatom ezer százalékba, hisz soha nem találkoztam vele, mert mióta csak az eszemet tudom, csak anyám van nekem. Ő volt a legjobb ember a világon és igazságtalannak gondoltam, hogy egyedül kellett felnevelnie engem, az örök bajkeverőt. Sok gondot okoztam neki fiatalabb koromban, de szerencsére a tanulást választottam a bűnüldözés helyett, így most minden meg szeretnék neki adni, még ha nem is akarja…
Nem telt el tíz perc már be is léptem a cégem előcsarnokába, ahol megannyi ember tartózkodott. Fogadni mertem volna, hogy a fele fotós csoportokból áll össze, akik azért jöttek, hogy lencsevégre kaphassák az ügyfeleket, vagy rosszabb esetben engem. Nem is törődve velük, a lifthez léptem és rutinos mozdulattal nyomtam meg a gombot. Miután a liftbe beszálltam, Joe-t tárcsáztam és kiadtam a parancsot, hogy a fotósok legkésőbb egy fél óra múlva tűnjenek el az előcsarnokomból, és ne is jöjjenek vissza.
Irodámba betérve rögtön a biztonsági szolgálatot hívtam, hogy minden bejáratot dupla annyi biztonsági őr biztosítsa.
Ezek a paparazzi tömegek mindig kitalálnak valamit, hogy a mások életét megkeserítsék…

Délután ötig megannyi szerződést írtam alá, volt egy üzleti ebédem és a város egyik végéből a másikba száguldoztam, így másra sem vágytam csak egy kávéra. Simán megtehetném, hogy sofőrrel megyek mindenhova, de feleslegesnek találom, és a feltűnőségről nem is beszélve…
A telefonom megcsörrent és gyorsan kaptam utána, mert voltam olyan hülye, hogy azt képzeltem, esetleg Jennette volt az.
Mondanom sem kell, egyáltalán nem találtam el. Daniel minden nap felhív, hogy megkérdezze, mi van a „lányával”. Amitől persze már az ideg is kiver…
Miért kell folyton róla beszélni? Olyan lehetetlen lenne, ha mindenki csinálná a dolgát és nem kérdezősködnének róla? Akkor talán én is kibírnám merevedés nélkül a napot…
- Hello, haver – vettem fel.
- Ryan! Negyven éves vagyok. Nem gondolod, hogy öreg vagyok ahhoz, hogy havernak nevezz? – jött a kérdés a vonal másik végéről.
- Bocsánat, nagypapi – Ha nem akarja, hogy havernak nevezzem, akkor marad a „nagypapi”…
- Tudod mit? Jobban tetszik a haver!
- Már késő! – ledobtam a kezembe lévő papírt az asztalra, és az irodámba lévő kanapéra ültem le. Miután befejeztem az egyetemet, egy buliban találkoztunk és azóta haverok vagyunk. Majd miután kirúgták a munkahelyéről létszámleépítés miatt, felvettem. A fő oka az volt, hogy Jennette a gyámja alá került, az az, hogy nemrég üzleti úton voltam Vegasban és őt is elvittem, mint a jobb kezemet, ahol persze nem tudtunk a szerencsejáték őrületnek ellenállni. Nem kicsi vagyonnal húztam le, de mivel tudtam, hogy amit veszített, nem igen tudná visszafizetni nekem, így ezért a gyámság került a nyakába. Nekem édes mindegy…
- Szóval, azért hívlak, hogy megmondjam, hogy ne nyúlj egy kézzel se a lányomho… - nem tudta befejezni a mondatot, mert közbevágtam.
- Hóóó! Álljunk csak meg! Ő nem a lányod.
- Mindegy, én úgy tekintek rá.
- Mi változott? A múltkor azt mondtad, hogy soha nem fogsz rá családtagként tekinteni és törődni vele – értetlenkedtem.
- Jah, tudom. Csak a volt feleségem felhívott és közölte, hogy egy érzéketlen barom vagyok, aki senkivel nem foglalkozik csak megával, és nem csoda, hogy nincs családja…
- Hallod, elég nagy fejmosást kaptál – nevettem fel.
- Jaj, nekem mondod? De az előbb komolyan gondoltam. Többet érdemel egy tizenhét éves, mint, hogy ribancként tekintsenek rá – rosszallást hallottam a hangjából. Nem is tekintek rá ribancként. Vagy igen?
- Daniel, kedves, jó barátom. Mindent megosztok veled, de azt nem, hogy mikor és kivel létesítek szexuális kapcsolatot. Nyugodj meg, nem vagyok egy őrült perverz disznó, a lányodnak, ahogy te nevezed, semmi baja nem lesz – ezzel letettem a telefont, meg sem várva a válaszát. Furán éreztem magam, hogy pont most kezd el aggódni Jennette miatt, mikor tudta, hogy miért kell nekem, és még poénkodott is, hogy ha nagyon unatkozik, akkor majd kölcsönöz magának is egy árvát…

Más sem kellett, felhívtam egy nagyon kellemes női hölgyet. Akarom mondani alkalmi szexpartnert, kurvát. Mia volta neve és a héten már több üzenetet is kaptam tőle, hogy épp a városban van és szeretne találkozni, vagyis dugni.
Most szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmem, így azonnal a címre hajtottam, amit mondott.
Beszállt az autómba. Vörös egybe ruhát viselt, ami inkább volt felső. Alig bírt magával, és nem egyszer kellett elvenni a kezét a sliccemről.
Mázlimra Mary hazament, így nem kellett végignéznie, hogy mi módon csinálok magamból bolondot. Alig értünk fel az emeltre, Mia nekem esett, és durván csókolni kezdett. Épp az egyik vendégszoba – teljesen véletlen a Jennette-vel töltött első eset szobája – ajtajának döntött és követelőzően nyomta a számba a nyelvét.
Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és Jennette bukkant elő, kezében valamilyen füzettel. Haja összekötve, farmerban és pulcsiban járkált, és látszott, hogy nagyon koncentrál arra, amit épp olvas. Persze a hangok hallatán ránk emelte tekintetét. Mi a csókot nem hagytuk abba, de mivel érzelemmentes volt az egész, az én szemem nyitva volt, így tisztán láthattam, amint meglepődik, mikor észrevett kettő kiéhezett felnőttet, majd szemforgatás után lelépkedett a lépcsőn.  Kicsit bosszantott, mert nem váltott ki belőle semmilyen reakciót, ezért kinyitottam az ajtót és Miát belöktem rajta.