09. Majdnem normális

Sziasztok!

Elképesztően vagytok, ugye tudjátok?

+1100 megjelenítés az új részre? WOW!

Jutalmul hoztam nektek egy új részt, és egy vadi új designet. Remélem, hogy tetszik és nyugodtan írjátok le chatben a véleményeteket vagy komiban.

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

*Ryan szemszöge*

Mia kuncogott a tettem miatt, de egyáltalán nem bánta, így mikor az ajtó becsukódott mögöttünk, az ingemet gombolni kezdte ki. Vörösre festett körmei tökéletesen illettek az ugyanolyan színű rúzsához. Úgy nézett ki, mint egy igazi kurva. De hát nem is takarítani jött…

Nah, Jennette! Találtam új szórakozást magamnak! Látod, nélküled is megvagyok!

Az ajkai szinte erőszakosan kaptak az enyéim után, és automatikusan az jutott eszembe, hogy vajon Jennette hogy csókol. Valószínű elképesztően…

Képzeletben megráztam a fejem és a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz.

Kezét a nyakamhoz illesztette és még jobban egymáshoz nyomta az arcunkat.

Hahh, ha ezt most látnád!

Hátralépett egyet, de nem engedett el, így előreléptem egyet. Mire észbe kaptam leült az ágyra és az övemet kezdte el kicsatolni.

Mintha gyomron vágtak volna ugrott be újra és újra Jennette arca. Síró arccal kényezteti a férfiasságom, miközben engem csak az élvezet érdekel. Emlékek hatására hátraléptem, ezzel megakadályozva, hogy Mia folytassa, amit elkezdett.

Miért jár mindig ez a lány az eszembe?

- Mi az? – nézett fel rám. Visszarendeztem a nadrágom, majd az ingemnél kezdtem neki a gombolásnak.

- Nem tudom ezt csinálni – mondtam. Összehúzta a homlokát, és látszott, hogy tetemes smink van rákenve.

- Miért nem, aranyom? – kényeskedett. A hideg is kirázott a hangja hallatán. Nem szeretem mikor egy nő ennyire kikel magából, és elhiszi, hogy még jól is ál neki…

- Nem akarlak – mondtam határozott hangon – Kérlek, menj el! – mondtam. Szemöldökét felvonta, majd mikor felfogta a hallottakat, megigazította magán a ruhát.

- Rendben. De ha mégis kellenék, tudod hol találsz meg! – ütögette meg a mellkasomat.

Nem is reagáltam mikor becsapta maga után az ajtót, csak leültem az ágyra.

Mi a fene van velem? Miért nem tudok létezni Jennette emlegetése nélkül? Hisz kinyilatkozta, hogy mi a véleménye a szerződésről, így nem sok hasznát veszem. De az meg sem fordult a fejemben, hogy visszaviszem, vagy kidobom az utcára.

Sóhajtottam egyet, majd a tenyerembe temettem az arcom.

Az egész ház olyan üresnek tűnt, pedig már nem is egyedül élek benne. Gyomrom megszólalt és rájöttem, hogy ideje lenne enni valamit. Beletúrtam a hajamba és felálltam az ágyról. Kimentem a szobából és becsuktam az ajtót. Pillanatra megálltam, hangokat kerestem. A földszinten van, állapítottam meg és elkezdtem lesétálni a lépcsőn. Hála a minimum száz lépcsőfoknak, kettesével kellett vennem őket, hogy hamarabb leérjek.

Elterveztem, hogy magamhoz veszek egy kis kaját, majd megkeresem Jennettet valami indokból, ám mikor beértem a konyhába, és megláttam a pultnál ülve enni, le is fújtam az egészet.

- Jó étvágyat – magamat is megleptem ezzel a mondattal. Hisz nem szoktunk egymáshoz szólni, csak ha én felidegesítem ő pedig nem hagyja magát.

- Kösz – összehúzta a szemét, miközben rám nézett. Olyan volt a tekintete, mintha gyanakodna rám, hogy esetleg mi rosszat tettem megint.

- Van még? – álltam meg a pult végénél. Bólintott, mire azonnal a hűtőhöz léptem és kivettem belőle a lasagnet. Levágtam belőle egy adagot, majd tányérra tettem és azt pedig be a mikróba. A villát a számba raktam, majd megfogtam a pult két oldalát és meglökte magam, majd felültem rá.

- Tudod, hogy van szék, ugye? – kérdésére elnevettem magam és ránéztem. Villáját a sajtba döfködte és látszott, hogy nem nagyon éhes, de ahelyett, hogy evet volna, telefonozott. Telefonja hátulját kezdtem el vizslatni. Sötétkék tok van rajta, ami egyszerű de mégis szép volt. Túl nagy volt a mérete ahhoz, hogy IPhone legyen, de mivel nem akartam leégetni magam, hogy csak az Apple termékekhez értek, így csendben maradtam.

A mikró lejárt, és kivettem belőle az ételt.

- Jó étvágyat! – mondta, de közben rám sem nézett.

- Köszi! – mondtam jól szórakozva. Egész jó kedvem lett, pedig csak egyszer szólt be.

Majdnem megőrültem, hogy nem tudtam, hogy mi köti le a figyelmét, így elő vettem az ő telefonjához képest kicsi IPhonomat és beléptem a Facebookba. Csak egy módja van, hogy megtudjam, hogy mit csinál: Face-n kapni fog egy felkérést, és ha válaszol rá, akkor tuti, hogy azt nyomja.

Sunyi mosollyal az arcomon nyomkodtam a készülékem és bepötyögtem a nevét a keresőbe. Képe alapján azonosítni sikerült, de mielőtt elküldtem volna az ismerősfelkérést, kicsit áttanulmányoztam azt. Kiírta, mint jelenlegi tartózkodási helyet, Los Angelest. Tovább pörgettem az oldalt. Születésnap: Október 5. Hmm, ez közelebb van, mint gondoltam. Nincs is addig egy teljes hónap, tekintve, hogy szeptember 8 van…

Többet a „Róla” rubrika nem is árul el, így megnyitom a képet. Valami erdőben készült, ahol minden sárga levelekbe van bújtatva, és ott áll ő a szokásos összekötött hajával, egy bordó kabátban, ami tökéletesen illik a levelek színével. Épp a máshova néz, így nem mosolyog, csak áll és mered a távolba.

Agyam megint nem kommunikált a testemmel, így mire észbe kaptam, már le is mentettem a képet. Na, majd este letörlöm!

Bejelöltem ismerősnek, mire a mobilja rezegni kezdett. Direkt figyeltem az apró kezének minden mozgását, így láttam, hogy egyet kattint és utána egyből felvonta a szemöldökét.

Fél pillanat alatt letettem a telefont és enni kezdtem, hogy tegyem magam: én nem tudok semmiről.

Fáradtan nézett rám, majd a telefonját a márványpultra rakta, a nélkül, hogy elfogadta volna.

- Ez most komoly? – emelte rám tökéletes szemeit.

- Miért? Ismerjük egymást, nem? – mutogattam a villámmal.

- Jah, sajnos – hallottam.

- Hé! Bánod, hogy megismertél? – húztam fel a szemöldököm. Mi a baja ennek a csajnak?

- Őszinte leszek hozzád, Ryan! – talán még soha nem hallottam ennyire határozottnak a hangját – Nem leszek az a sok ribancod egyike, szóval ne is fáraszd magad. Oh, és szeretnék Daniel-hez költözni! – utolsó mondatára alig tudtam reagálni meglepettségemben.

- Az teljességgel kizárt – mondtam.

- Majd meglátjuk – hangja arra utalt, hogy igen csak jó lesz vigyázni ezzel a csajjal, mert van esze, és képes mindenre…

*Jennette szemszöge*

Ryan még akkor is képes bennem felvinni a pumpát, mikor viszonylag normális. Nem értettem, hogy miért kellett neki ez az ismerősnek jelölés, de ha neki ettől kerekebb lesz a napja…

Azt, hogy Danielhez költözöm pillanatnyi ötlet volt, de visszagondolva zseniális. Hogy nem jutott még eszembe?

Ryannel meg a nőivel csak a gond van, Daniel meg elég normális fickónak tűnik, szóval lehet, hogy tényleg beteljesítem az ígéretem.

Egyenletes tempóba sétáltam fel a lépcsőn, mert tudtam, hogy nem jön utánam. Ha ordibálni akart volna, már rég túl lenne rajta; korhatáros műsort nem hiszem, hogy tervezne, hisz a nője már volt itt ma, biztos nincs kiéhezve. Bár nem hiszem, hogy bármi történt volna, mert a festett nőcike igen hamar elhagyta a Hunter lakot. Sajnos volt tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam Ryan nem megy el ilyen hamar…

Felértem a szobámba, és az órára pillantottam. Hat múlt pár perccel. Túl késő volt, hogy kimenjek a partra és túl korán, hogy lezuhanyozzak. Szerencsémre a telefonom megcsörrent – amit elég ritkán szokott-, így nem kellett gondolkodnom, hogy mivel ütöm el az estét.

Tiffany neve jelent meg a kijelzőn, így minden további nélkül felvettem azt.

- Haló – emeltem a fülemhez, majd az ajtót becsuktam.

- Hali, Jennette – hangja vidám volt. Soha nem beszéltünk sokat, ezért meglepett a hívása.

- Szia. Mizujs? – gondoltam, csevegjünk, mint az a sok tini a filmekben.

- Képzeld, lett saját családom! – hangja nagyon feldobott volt, és meg is értettem miért.

- Ez nagyon jó. Szívből örülök neki!

- Köszi.

- Hol laksz most? – kérdeztem, mert úgy éreztem, ha én nem válaszolok a „köszi”-re valamit, akkor bizony itt a beszélgetés vége…

- Még mindig Los Angelesben. Örülök, hogy nem kellett itt hagynom a napfényt – igen, ez tipikus Tif.

- Mit is csináltál volna nélküle – gúnyolódtam, mire felnevetett. Jobban belegondolva soha nem hallottam nevetni még…

- Ráérsz holnap, Jennette?

- Persze – mosolyogtam.

- Juj, de jó! Nem találkoznánk valamikor délután? Olyan sok mesélni valóm van! – átragasztotta rám a jókedvet ez a csaj, szóval ha akartam volna, se mondtam volna nemet.

- Persze. Hol és mikor?

- Öhm, a sulim háromig tart, és utána mondjuk az Anne’s cookies-ben? – bólogattam, de aztán leesett, hogy nem lát, így sietősen rámondtam egy okét.

Elbúcsúzott, majd letettük.

Alig vártam a holnapot, és elsőnek éreztem úgy magam, hogy érdemes lesz felkelni reggel.