Sziasztok!
Hivatalosan is megkezdődött a nyári szünet, és ennek örömére hoztam nektek egy új részt!
A nyár ideje alatt bevezetem azt a szabályt, hogy minden héten hozok minimum egy új részt! De ha bármi csúszás beütne, akkor feltétlen kaptok róla hírt!
Köszönöm szépen a nagyon nagyon sok oldalmegjelenítést, és fúú le vagyok döbbenve a nézettség számától! Fantasztikusak vagytok!
A mai rövidebb lett, mint általában, de a következők hosszabbak lesznek az új cselekmények által!
Élvezzétek a nyarat kedves olvasóim, hűsöljetek, bulizzatok, és olvassatok!
Ezer csók, Kath
*Ryan szemszöge*
A szemem egyre nagyobb lett, ahogy megértettem Jennette mondandóját. Az arca lesápadt, szemeiben az utolsó boldogság szikra is kihunyt. Megakartam fordulni, hogy megnézzem magamnak a szüleit, vagy még esetleg beolvassak nekik, de erősen megragadta a karom, ezzel megakadályozva, hogy tovább rontsam a helyzetet.- Ne! Kérlek! - suttogta, mire válaszul csak megfogtam a kezét, és lehúztam a tánctérről. El akartam innen vinni őt, minél messzebb a szüleitől. A liftet meglátva támadt egy ötletem, így arra kezdtem el őt húzni. Még a liftet vártuk, megragadtam a derekát, és közelebb húztam magamhoz. Látszott rajta, hogy a gondolataiba van merülve, én pedig szerettem volna rajta segíteni. Csak egy baj volt: hogy nem tudtam hogyan kell.
Ilyesfajta problémával eddig nem igazán volt dolgom, a lányokat pedig nem ismertem belülről annyira, hogy tudjam, mit kell csinálni.
A felvonóban csendben maradtam és próbáltam valami életmentő tervet kitalálni.
Meglepően vettem észre, hogy engem is megviselt ez az egész. Tudom, hogy a szülei nem szerették, és beadták abba az ostoba intézetbe, ezzel összetörve a lányuk normál világát.
Jennette helyében én tuti jelenetet rendeztem volna, hogy hadd tudja meg mindenki, hogy a világ legkegyetlenebb szülei a teremben vannak. De ennél ő érettebb, és jobb volt.
Időközben felértünk az irodám szintjére, és óvatosan megragadva a kezét, húzni kezdtem.
Elfordítottam a kilincset, és betessékeltem. A villanykapcsolót feloltottam és a termet világosság lepte el. Az asztalomhoz vezettem és gyengéden lenyomtam a székre. A minibárból kivettem egy üveg ásványvizet, és felé nyújtottam.
- Köszönöm - mondta alig hallhatóan. Lecsavarta a kupakot és beleivott. Arca kifejezéstelen maradt, és tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Magam felé fordítottam a bőrszéket. Leguggoltam, hogy teljes egészében láthassam a lehajtott fejét.
- Figyelj rám! - mondtam neki, de mikor nem teljesítette a kívánságom, megismételtem. Hatalmas szemeit rám emelte, és várakozóan nézett.
- Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, látni őket annyi idő után... Borzalmas ez az egész. Viszont nem akarom, hogy elrontsa ezt az egész estét. Nem érdemlik meg, hogy lássák a szemedben, mennyire eltörtél.
- Gyűlölöm őket! - szólalt meg, mikor már azt hittem, hogy nem fog.
- Megértelek. Hidd el, hogy most ők is gyűlölik magukat. Látni, hogy a gyermekük felnőtt, lassan okosabb, mint ők, és annyi mindennel jobb, mint ők...
Válaszul csak elejtette egy amolyan "na persze" nevetést.
- Jah, nagyon okos lehetek, ha azt a tesztet sem tudom jól megcsinálni! - felállt és az üvegfalhoz lépett, amin keresztül látni lehetett egész Los Angeles villódzó fényeit.
- Most ugye viccelsz? - túrtam bele a hajamba. - A javító bizottság el van ámulva. Évek óta nem láttam majdnem max. pontos tesztet. Erre jössz te, Zsenikém, és megcsinálod! - felé nyújtottam a vaskos értékelő borítékot. Kihúzta belőle a laptömeget és lapozgatni, majd olvasni kezdte.- És mi van azzal, hogy elszúrtam? Mert ha jól emlékszem, akkor a miatt vagyok itt! - nézett rám mérgesen. Ohh, a francba! Erről elfelejtkeztem! Na Ryan ebből húzd ki magad sérülésmentesen!
- Tudod, néha hazudni kell a céljaink eléréséhez - vontam meg a vállam. Tudtam, hogy halvány lila gőze sincs arról, miről hadoválok itt neki, de nekem se sok volt...
Épp, hogy csak sikerült elkapnom a felém száguldó kezét, amit a háta mögé húztam, így támadás képtelenné tenni. A bal ökle is lendült, de hasonló képen járt el, mint a társa.
- Tudod, hogy van lábam is, ugye? - elmosolyodtam, majd elengedtem és a szoba túl oldalán lévő zenelejátszóhoz léptem. Ohh, tudom bébi. Egész este csak azokat néztem!
- Ohh, tisztába vagyok azzal, hogy abba a magassarkúba bújtatott, hosszú lábak sok mindenre képesek. De lehetne, hogy az indulataidat fékezed holnapig, és csak utána okozol nyolc napon túl gyógyuló sérülést? - elfojtott egy mosolyt, amit jó jelnek tekintettem. - Ma érezzük jól magunkat! Oké?- rányomtam a lejátszás gombra, majd a világítást kezdtem el állítgatni.
- Úgy sejtem, hogy valamit nem fejeztünk be odakint - hangom mélysége még engem is meglepett.
Vonakodva, de a kezembe csúsztatta a vékony ujjait. Közel vontam magamhoz, és szinte egymáshoz tapadtunk. Jennette elengedte magát, nem volt olyan merev, mint lent az első táncnál.Minden porcikánk együtt ringatózott az ütemre, és szinte tökéletes volt. Nem bántam, hogy nem valami utcaszélit hoztam magammal, hisz egy dolog Jennettet ilyen ruhában látni, de az, hogy közben még jól is érzem magam? Ebben eddig nem volt részem. Most nem akartam játszani az idióta szexmániás barmot, aki kihasználva a helyzetet mindenféle mocsokra kényszerít. Nem. Az nem én vagyok. És soha nem is voltam. Az a pár alkalom, amit vele csináltam, és látván a reakcióját bebiztosította, hogy soha többet nem fogok ilyet csinálni.
A fejét a vállamra hajtotta és úgy táncoltuk végig az egész estét. A lelkem legmélyén mosolyogtam, hisz a szülei felbukkanásán kívül egész jó esténk volt. Nem akartam jelen pillanatban semmi mást, csak táncolni ezzel a zseni csajjal! Előttünk az angyalok városa pörgős élete lassan kihunyt, de a zene még nem állt meg, így ez által mi sem.