11. Bonyodalmak

Sziasztok!

Köszönöm a +900 oldalmegjelenítést, és nagyon jól estek a komiban leírt kedves szavak!

Remélem, hogy e rész olvasása után sem lesz más véleményetek!
Hagyjatok nyomot magatok után!

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

Beültem az erősen kipárnázott, világos bőrrel fedett ülésre; és azonnal megcsapott Ryan elképesztő jó illata. Még a parfümje is azt sugallja, hogy milyen félelmetes és figyelemre méltó ember, aki mindenki felett rángatja a drótot, de felette senki. Tipikus főnök alkat.

Gondolatban azon elmélkedtem, hogy mégis, hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Egyáltalán mi a csudát keres ő itt, és mért ragaszkodott, ahhoz, hogy elvigyen?

Annyi kérdésem lenne, de tudom, hogy ha még el is hagyják a számat, akkor sem kapok rájuk válaszokat…

Kényelmetlenül éreztem magam ebben az elegáns, extra szuper járgányban, a kiöltözött Ryan mellett, a farmeromban. Még a vak is látja, hogy nem illek ide…

Telefonja kihangosítóra kötve, így azzal sem kellett törődnie, csak egyszerűen benyomta, mikor hívása volt és ügyelve arra, hogy csak munkáról legyen szó - még az autóban ülök -, elbeszélgetett a vonal másik végén lévő személlyel.

Az esti dugó miatt több, mint fél órába telt a hazaút, ami közben zavaromban a Samsung mobilom tokját piszkáltam. A város fényeinek bámulását abbahagytam, mikor Ryan nekikezdett a szekálásomnak:

- Miért ellenkeztél, mikor sofőrt küldtem érted? – ráncolta a homlokát. Eddig visszafogtam magam és igyekeztem meg sem szólani, de a dühös hangneme miatt felment bennem a pumpa.

- Hallod te magad? – rivalltam rá – Semmi értelme nem volt. Mehettem volna busszal vagy gyalog, de te a személyi sorőrödet küldted; és azt kérdezed, hogy miért ellenkeztem? Teljesen haszontalan volt. Eltudok magamtól is jutni egyik helyről a másikra – idegességembe az egyik kezemet ökölbe szorítottam a másikkal, meg a homlokomat dörzsöltem meg, majd egy sóhaj kíséretében leejtettem a kezem az ölembe és kinéztem az ablakon.

- Mindig ellenkezel – hallottam a morgását, és tudtam, hogy most nem a sofőrös dologról van szó, hanem a héten történtekről.

Becsuktam a szemem és erősen szorítottam. Az emlékképek pillanatok alatt bukkantak elő, és, minta soha nem akartak volna távozni, lebegtek a szemem előtt.

Mintha megérezte volna, hogy én is arra gondolok, amire ő, benyomta a rádiót, ezzel oldva a feszültséget. Usher OMG száma életre hívta Ryan doboló ujjait, aki a kormányon ütögette a ritmust.

- Jennette! – szólt hozzám hosszú percek múlva.

- Hmm? – fordultam felé, miközben elszakadtam a megannyi fény játékától.

- Tudsz énekelni? – kérdése váratlanul ért, de kissé megnyugtatott, hogy nem valami kellemetlennel zaklat.

- Nem, nem tudok – megvonta a vállát, majd halkan dúdolni kezdett.

- Zavar? – kaptam a következő kérdést.

- A dúdolásod? – vontam fel a szemöldököm, majd mikor bólintott, biztosítottam róla, hogy nem. Túl fáradt voltam a csatához, és igyekeztem elkerülni azt.

Mire a palotájába értünk az álmosságtól alig láttam és örültem, hogy hétvége következik. Még nem tudom, hogy ebben a háztartásban hogyan is zajlik a hétvége, nem terveztem semmit sem előre.

Megálltunk a ház előtt, majd én befelé vettem az irányt, míg Mr. Nagyfőnök újabb hívást bonyolított le.

A házba érve meglepődve észleltem, hogy Mary már nincs itt, pedig jó lett volna mesélni neki a délutánról.

Farmerkabátommal a kezemben indultam fel az emeletre, de, amint Ryan a nevemet ordította, lefelé vettem az irányt, és előre tudtam, hogy mi jön most.

- Jennette! – szemei szikrákat szórtak.

- Mi az? – léptem le az utolsó lépcsőfokról, és a nappali felé indultam, ahonnan a hang jött.

- Mi a frászért nem használtad az én pénzemet? – legszívesebben nevetni támadt volna kedvem, a nevetséges okai miatt. A legtöbb férfi, aki egy háztartásban él egy nővel, örül, ha nem az ő pénzét költi, ez az idegbeteg példány itt előttem, pedig, ordibál, hogy miért nem tettem.

Nehéz egy eset, az biztos.

- Mért tettem volna? – húztam a copfomat szorosabbra.

- Mert kiírtam. Megmondtam, Jennette! – emelte fel a hangját. Rájöttem, hogy nagyon nem értem ezt az embert. Miért ordít velem ezért?

- Hagyd már abba a hülyeségeidet! – masszírozni kezdtem az orrnyergemet.

- Szerinted ez az? – kerekedett el a szeme.

- Pontosan. Nem tudom másnak nevezni – karom nagy csattanás következtében találkozott a combommal. Hátat fordítottam neki és a lépcső felé indultam. Hallottam, hogy tesz felém párlépést, de ahogy lépkedtem a lépcsőfokokon csend volt.

- Jennette! – mondta kevesebb éllel a hangjában. Megfogtam a korlátot és hátrafordultam – Ha most felmész a lépcsőn, akkor soha többet nem szólok hozzád! – először azt hittem, hogy viccel, ezekkel az óvodásokat idéző mondatával, de miután arca rezzenéstelen maradt, kezdtem elhinni, hogy nem normális…

Fejemet fogtam, amolyan „Ezt nem hiszem el” stílusban, majd megfordultam és elindultam a szobámba. Engem ezzel nem fog zsarolni, mert nekem csak öröm, ha nem szól hozzám…

*Ryan szemszöge*

Csapkodásom a konyhába abbahagytam, mikor már kettő poharat eltörtem, de kávét még nem sikerült a szervezetembe juttatni. A pultba kapaszkodtam, hogy valamennyire lehűtsem magam. Ez a lány mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem és ilyenkor nem tudom magam kontrolálni. Rendkívül örülök, hogy nem kényszerítettem arra, hogy feküdjön le velem, mert valószínű, hogy vadállatként viselkedtem volna. Mondjuk, mikor nem viselkedek úgy a közelében?

Jó érzés volt, mikor a kocsimba ültünk, de a jó hangulatot elcsesztem, pedig közeledni akartam hozzá és nem elűzni magamtól.

Hangtalanul lépkedtem fel az emeletre, és hálát adtam az égnek, hogy péntek van, és holnap nem kell hajnalban kelnem.

A neten szörföltem, miközben a szobám felé tartottam, de Jennette ajtója előtt megálltam, mert hangokat hallottam.

- Komolyan mondom, Tiff. – fülem az ajtóra tapasztottam, bár tudom, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de nem törődtem vele – Nem. Nem normális, én elmegyek. Akkor is. Nem… Ma este. Oké. Hát mikor elalszik. Gondolom -  összehúztam a szemöldököm, és kellett pár másodperc mire leesett, hogy innen akar elmenni, mert egy ősbunkó vagyok.

Legszívesebben kinyitottam volna az ajtót, de nem akartam, hogy tudja, itt voltam; így a szobám felé vettem az irányt és közben egy terven agyaltam. Biztos, hogy nem fogom engedni, hogy elmenjen innen!

Idegesen járkáltam a szobámba, mikor aztán arra jutottam, hogy hagyom, hogy azt higgye, lefeküdtem, és mielőtt távozna, meglepem és kényszerítem, hogy maradjon. A kényszerítés rész csak a végső esetben lép életben, de amúgy kedves beszédet terveztem helyette, bár nem tudom, hogyan fog sikerülni…

Tizenegykor aztán a szobám ajtaját becsuktam és lesiettem a sötét nappaliba. Melegítőalsómat befogtam pizsamának, mert kizártam a lehetőséget, hogy alsógatyában mutatkozok a jelenlétében, mindkettőnk érdekében.

Fekete pólóm varrását piszkáltam, és vártam, hogy halljak bármilyen hangot.

Nem is kellett sokat várnom, apró lábai lépkedni kezdtek le a lépcsőn. Láthatólag nem félt a sötétségben, mert nem használt semmi világítót, legyen az zseblámpa, vagy telefon.

A levegőt gyorsabban vettem, mert tudtam, hogy ha ezt elcseszem, akkor lehet, hogy nem látom többet. Szerencsémre nem szúrt ki a sötétben, de ahogy a bejárati ajtón megakadt – amit persze előre bezártam -, nem bírtam magammal, feloltottam a villanyt.

- Mit csinálsz? – kérdeztem nyugodt hangon. Mérges volt magára, mert nem sikerült a terve, láttam rajta így mielőtt válaszolt volna megpróbálta kinyitni még egyszer az ajtót. Látva, hogy nem fog összejönni, a kezébe tartott táskát lerakta a földre. Fekete nadrágot és kabátot viselt, lábán fekete bakancs. Nem is néz ki olyan rosszul ez a lány!

- Azt mondtad, hogy nem szólsz hozzám! – tette a melle előtt össze a kezét. Beletúrtam a hajamba, és azon gondolkoztam, hogy vajon erre mégis mit mondhatnék?

- Menj aludni, kérlek – álmosan néztem rá. Hosszas gondolkodás után bólintott, majd elindult fel, én pedig szorosan utána.