05. Unalmas hétfő, vagy mégsem?

Sziasztok, Kedves Olvasók!

Face csoportba látom, hogy kezdtek sokasodni, amit nagyon köszönök és örömmel veszek tudomásul!

Leesett az állam, mikor megpillantottam, hogy 13(!!!!!!!!!!!) felíratkzóm van és +1500 megtekintés!

Kétség sem fér hozzá: TI VAGYTOK A LEGJOBBAK!

Mindenki legnagyobb bánatára itt a suli, szóval egy vagy két hetente hozok új részt, mert kolis vagyok és kicsit nehezebbek a dolgok!

A Face csoport linkjét a második sorban találjátok, lépjetek be, bulizzunk és nagy örömmel beszélgetek mindenkivel a blogról!

A komikról sem feledkeztem meg, és köszönöm nektek lányok!

Kitartást mindenkinek a sulihoz!
Ez egy kicsit rövidebb rész lesz, de a következő az kétszer - ha nem többször - ennyi lesz!

Ha én túlélem, akkor hétvégén jön az új rész!

Xoxo, Kath

Reggel egykedvűen ébredtem, és alig vártam, hogy végre tanulhassak, és ne csak lézengjek a házban. Szerencsémre Ryan nyolc óra tájban lelépett, és még ez meg nem történt a szobámban készülődtem, de amint az autója eltűnt a láthatárról elindultam fogatmosni. 

Reggeliként joghurtot ettem, aminél vigyáznom kellett, mert túl folyós volt. Átöltözni nem volt kedvem, így próbáltam kultúráltan enni...

Időben megérkezett Ms. Lee, aki miután helyet foglaltunk az egyik dolgozó szobában bele is kezdett a mondandójába:
- Felszeretném mérni, hogy pontosan milyen szinteken vagy egyes tantárgyakból, és az alapján majd eldöntöd, hogy miből milyen érettségit szeretnél csinálni – motyogott, mire magamban közöltem, hogy már tudom miből fogok érettségizni, és azt is, hogy milyen fokon – Délig leszek minden nap, ameddig tartunk 4 órát, amiknek beosztását ezen a lapon olvashatod – odanyújtott egy A/5-ös lapot. Átfuttattam rajta a szemem, de az adatok nem jutottak el az agyamig – Ma szeretnék a felmérésekkel kezdeni, hogy annak alapján előtudjam készíteni a tantervünket.

Minden mondatára bólogattam, de csak reméltem, hogy hamar rátér a fontosabb dolgokra.

Nagyon szimpatikus volt, és már a megnyilvánulásain is hallatszott, hogy mennyire okos egy nő. Haját lófarokba kötötte, a frufruját tökéletesen oldalra fésülte, így a szőkésbarna hajzuhataga az arca bal oldalát keretezte. Nem lehetett több harminc évesnél, ezért meg sem lepődtem, hogy nem nagymamakosztümben állított be; hanem egy farmerben, színes felsőben és arra rávett blézerben. Szépnek is lehetett mondani, de egyik ujján sem volt gyűrű. Persze, ez nem zárja ki, hogy legyen valaki az életében…

Kilenc óra tájékán elém csúsztatott egy magyar tesztsort, amin gyerekesen könnyű feladatok voltak. Fél óra sem telt el kivégeztem a négyoldalas „tudásmérőt”.

Kaptam pár perc szünetet, így Mary-t megkerestem és közöltem, hogy nagyon bizar helyzet van, ugyanis óvodás teszteket kell töltögetnem. Mosolyogva nézett, de válaszolni nem tudott, mert Ms.Lee  a nevemet kiáltotta. Átsiettem a szobába, ahol az asztal egyik végén foglalt helyet, míg én a másikon. Kényelmesen elfértünk mindketten, de kicsit furcsa volt, hogy lesi minden mozdulatomat.

A matek teszt sem okozott nehézségeket, bár nem fejeztem be olyan hamar, mint a magyart, mert lekellett vezetni az egyenleteket, de nem okoztak nehézséget.

Próbáltam nem unott fejet vágni, de mire beadtam azt a lapot is kicsit elegem lett. Szorzások és kilencedikes egyenletek tömegének mondtam búcsút, mikor elrakta a táskájába a papírhalmot.

- Könyveidet már rendezzük, de csak az érettségi tantárgyakéból lesz. A más, kevésbé létfontosságú tantárgyak anyagait kinyomtatva, vagy e-mailben elküldve megkapod.

- Adok pár feladatlapot, amit tölts ki. Nem muszáj holnapra, mert elég sok, de majd mutasd meg őket. Ha jól tudom spanyolul beszélsz – nézett rám, hogy erősítsem meg.

- Igen, de a francia anyanyelvi szinten megy – mondtam szerényen és a lófarkam végét kezdtem el csavargatni zavaromban.

- Hmm, nagyon jó! – elismerő pillantást küldött felém, de a szemem az asztalon tartottam – Holnap hozok neked francia regényeket, hogy a tudásodat a felszínen tartsd! – felírta magának egy papírra, majd folytatta – Spanyol mellett mi volt második nyelved? Vagy az volt a francia?

Megráztam a fejem, és nem akartam belebonyolódni az életem unalmas részleteibe – A német – mondtam halkan.

- Örülök, hogy ezt mondtad, mert remek feladataim vannak – lelkesedése apró mosolyt csalt i belőlem, és néztem, hogy a táskájába nyúlva elővesz egy újabb rakat fénymásolt lapot – Ezeket sem kell holnapra, de a héten legyenek készen – mosolygott, majd a karján lévő drága órára nézett és összevonta a szemöldökét – És le is telt a mai tanulási időd. Mennem kell, de ha valamivel nem boldogulsz, ne csináld meg, megbeszéljük holnap – összeszedte a cuccait, majd mire észbe kaptam volna el is tűnt.

Észre sem vettem, hogy ilyen hamar eltelt az idő, de nem is bántam, hogy vége lett.

A kinyitott ajtó felől finom illatok lengték be a szobát, és a korgó gyomromnak más sem kellett, hogy újra megszólaljon. Lábaim gyorsan szelték a lépcsőfokokat és szinte repültem a konyhába.

- Hmm, mik ezek a csodás illatok? – ültem fel az egyik székre, még a ő csinálta a dolgát.

- Gyros mellett döntöttem, remélem nem baj. Szereted? – pillantott rám.

- Ki nem szereti? – nyújtóztam ki és halványan elmosolyodtam.

- Helyes – visszatért a sült krumplihoz. A pitákat pár perc múlva előkészítette, majd a zöldségekből álló salátát kivette a hűtőből.

Húsz perc múlva jóllakva mentem vissza a „dolgozószobámba”. Nagy nehezen átvittem az összes papírt. Az asztalomra ledobván nagyot csattantak, de nem érdekelt.

Hallottam a földszintről a csörömpölést – ami Mary konyhai hadműveleteit jelentette -, ezért aprót beljebb húztam az ajtót. Számológépet vettem elő, és nekikezdtem a gyerekesen könnyű, de hosszú számításoknak.

A tantárgy szeretete miatt nem kellett másfél óra, mind a hetvenkettő oldal kitöltve landolt az ágyamon.

A folytonos üléstől a hátam elégedetlenkedett, így a német lapoknak már az ágyamon fekve kezdtem neki.

Szokatlanul csendes volt a ház Ryan jelenléte hiányában, de sokkal barátságosabb is.

Fél négy tájban lemerészkedtem, hogy meglessem a ház többi részét is. A nappaliban – amit már nagyon rég kiszúrtam – drágábbnál drágább cuccok sorakoztak. Eddig fel sem tűnt, de volt egy nagyföldszinti ebédlő, amiben legalább húsz ember kényelmesen elfér.

Lent találtam egy újabb vendégszobát, és egy ahhoz tartozó mosdót.

A hátsó ajtó majdhogynem szembe volt a főbejárattal. 

Hála az elviselhetően borús időnek, kimerészkedtem és miután nagyban elkerültem a medencét megcsodáltam mindent.

Ryan – és most már én is – királyi körülmények között él, de attól még folyton gondterheltnek és magányosnak tűnik.

Minden utcán eltávozó autó hangjára összeugrottam, mert azt hittem, hogy Ryan az.

Négy órakörül visszatértem a kuckómba és folytattam a házim. Nem érdekelt, hogy nem holnapra kell, de jobban szerettem megcsinálni azt, amit csak lehet.

Ryan ideges beszélésére felkaptam a fejem. Épp, hogy csak láttam, ahogyan a folyosón elmegy a szobám előtt és dühösen, indulatokkal beszél a vonal túlsó végén lévő személlyel. Sötét farmert és fehér inget viselt.

Este hatig ez ment: Mary próbálta megetetni, de ő csak közölte, hogy nem éhes, majd tovább vitatkozott az ismeretlennel. Miután a tömérdek leckémet visszacipeltem a dolgozószobába, úgy gondoltam, megérdemlek egy forró zuhanyt. Pizsamával a kezembe átsuhantam a szomszéd helyigébe és becsuktam az ajtót.

Levettem a felsőm és a zuhanyhoz mentem, hogy megengedjem a vizet, hogy mire alá kerülök a meleg víz fogadjon. Épp, hogy csak megnyitottam egy erős kéz ragadta meg a csípőm és megfordított, majd a falhoz nyomott.

Ryan. A felismerés oly módon fogott el, hogy be kellett csuknom a szemem, majd újra kinyitni, hogy eltudjam hinni.

- Mi a szar ez rajtad? – fejével a tapasszal leragasztott hegre mutatott. Próbáltam közönyös arcot vágni, de nem nagy sikerrel.

- Nem mindegy? – dühödtem be.

- Nem! Nagyon nem! – válaszán csak a szemem forgattam meg, mire erősebben a falnak nyomott. Magasabb volt nálam, így fel kellett néznem, hogy a szemébe fúrjam az enyémet.

- MI EZ? – kiáltotta.

- Semmi – löktem el magamtól. Bár nem hatotta meg, mert megint csak elém állt.

- Akkor majd én kiderítem – ezzel a karja elindult a tapasz felé. Időben kapcsoltam és nagyot lökve rajta elértem, hogy legyen köztünk távolság.

- Menj ki innen – mondtam tagoltam, remélve, hogy úgy jobban megérti.

- Ez az én házam – vigyorgott gúnyosan.

- Nem érdekel! Menj ki és hagyjál békén! – ordítottam, mire meg sem mozdult. Odamentem hozzá, majd lassan elkezdtem tolni az ajtó felé.

Megkönnyebbülésemre elhagyta a helyiséget, és bezártam az ajtót.

Magamat átkozva, hogy hogyan lehetek ilyen hülye, hogy nem zárkálok be, mielőtt meztelenre öltözöm szálltam be a zuhanyfülkébe és engedtem magamra a meleg vizet.

Minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek el megont bömbölni, mint tegnap.

Miután végeztem a mosakodással, megtörölköztem és felvettem a pizsamám. Hajam kifésültem, majd összekötöttem a tarkómon. Tudom, hogy nem egészséges folyton így hordani a hajam, de így szeretem.

Megmostam a fogam, majd a habot a kagylóba köpve eltávolítottam.

Kinyitottam az ajtót, mikor valaki elkapta a kezem és egy elkezdett húzni maga után. Megszólalni sem tudtam döbbenetembe, mert nem számítottam arra, hogy vár rá valaki kint.

Egy kék vendégszobába toloncolt be Ryan, majd az ágyra lökött. Még igyekeztem ülve maradni, ő bezárta az ajtót.

- Szopj le – állt elém, bennem pedig negyvenezer villódzó sziréna csendült fel

04. Utálom!

Sziasztok!

Húú, rengeteg visszajelzést kaptam, amiket nagyon köszönök.

Mindneki panaszkodott, hogy pont a legjobb résznél hagytam abba, és, hogy milyen rövid lett.

Kárpótlásul kicsit hosszab részt terveztem, majd meglátjuk, hogy elégedettek lesztek-e.

+1100 a látogatottság, aminek nagyon örülök!

A Facebook csoport linkje, kint van az oldalmodulban! Amint csatlakozik pár ember kezdődik a buli!
Szeretném ezt a részt Barbinak ajánlani, aki este háromnegyed tizenegykor - mikor végzett az új résszel - közölte, hogy húzzak írni...

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

- Miről beszélsz? – kérdezte, mintha nem tudna semmiről sem.

- Szerintem, elég jól tudod – ledobtam az asztalára és vártam, hogy válaszoljon – Komolyan?! Ezért hoztál ide? – kisimítottam pár tincset a homlokomból – Nem tudom elhinni, hogy ekkora egy szemét vagy – dühöngtem, majd becsaptam az ajtaját meg sem várva, hogy válaszoljon. A folyosón egy húszas éveiben járó nő nézett rám összehúzott szemöldökkel.

- Mary vagyok. Gondolom, te vagy az új lány – komorsága mosolygásba változott.

- Igen. Jennette vagyok. Láttad ezt? – mutattam a hátam mögött lévő becsapott ajtóra.

- Rá se ránts! Ryan sokszor idióta – legyintett az ujjával. Vörös vállig érő haja volt és fekete szeme volt. Egyforma lehetett a magasságunk, mert nem kellett kitörnöm a nyakam, hogy felnézzek rá - Gyere velem, kérdezni akarok pár dolgot - mosolygott és elindult le a lépcsőm. Haragom csak nyeltem és nyeltem és igyekeztem helyes pofát vágni, mert ez a csajszi nagyon kedves velem. Talán ő az egyetlen...
Lementünk a konyhába és a pult előtti székekre telepedtünk. Kezébe vett egy jegyzettömböt és egy tollat.
- Vagy valamire allergiás? - a papírra szegezte a szemét.
- Nem. Tudtommal nem - gondolkoztam és úgy emlékeztem, hogy soha nem voltak kiütéseim, se más tünetek.
- Rendben, ez jó! Mi a kedvenc ételed? - jött a következő kérdés.
- Palacsinta az örök kedvenc - tártam szét a karom, hogy ugyan mit tehetnék ez ellen?
- Ezt megértem - mosolygott, majd lejegyezte a papírra.
- Estleg szükséged van valamire? Mindened megvan? - kérdezte. Úgy viselkedett, mintha az anyám lenne, pedig közben majdnem egyidősek voltunk.
- Igen, köszönöm - válaszoltam.
- Rendszeresen szedett gyógyszerek? - nézett rám újra.
- Nincs - intettem a fejemmel.
- Akkor kész is vagyunk. Nem vagy éhes? Most készültem összedobni valami finomat - képtelen lettem volna, egy harapást is levinni a torkomon, pedig csak a reggeli van bennem.
- Nem, köszönöm. Most inkább lefeküdnék. Hosszú volt ez a nap - magyaráztam.
- Rendben! Jó éjt! - mosolygott, miközben már a pult másik oldalán volt és edényeket vette elő a főzéshez.
A sarok mögül még kilestem rá, és egy dalolászó lányt láttam, aki az összefirkált lapot a hűtőre rögzíti egy mágnes segítségével.
Mosolyogva indultam tovább és óvatosan mentem fel a lépcsőn, hogy Ryan meg ne hallja, hogy közeledek és látnom keljen.
A szobámba érve jöttem rá, hogy valóban elég álmos voltam, és nem érdekelt, hogy még csak délután van. Hálóruhám magamhoz véve indultam el a mellettem lévő helyiségbe.
Ruháimat levettem magamról, miután az ajtót bezártam és hajam felkötve szálltam be a zuhany alá. A csapot megengedtem és élveztem, hogy a meleg víz csapja a testem.
Nem bírtam tovább és elfogott a sírógörcs. A víz zubogásnak hála nem hallatszódhatott kintről, de ha igen, se érdekelt volna.
A falnak dőltem és a kezem az arcom elé tettem.
Nem hiszem el, hogy ezért kellek neki! Csak a sex miatt hozott ide? Hát, tényleg igaz? Képtelenség, hogy másra is jó legyek, mint a sexre?
Pedig azt hittem, hogy normális. Bár, így már minden érthető: miért nem Danielnél lakom, hogy mért nem érdekelte a múltam...
Dühösen kezdtem el ököllel ütni a falat, és vártam, hogy enyhüljön a fájdalom. Hangos zokogásom erősebb volt, mint valaha. Könnyeim patakoztak a szememből, és biztos voltam benne, hogy több sós folyadék van a testemen, mint víz.

Tíz percnyi felesleges vízfolyatás után megmostam a testem, és leöblítettem vízzel.
Igyekeztem abbahagyni az egerek itatását és a testem köré tekertem egy sötétkék törölközőt.
A tükörbe néztem és a duzzadt szememen kívül semmi mást nem láttam. A vörös szemgolyómat megtöröltem a száraz pamuttal, majd a testem többi részével is folytattam a folyamatot. Felvettem a pizsamának számító pólót és térdnadrágot, majd törölközőt kiterítettem. Gyors fogmosás után elhagytam a fürdőt, és a szobámba kezdtem elölről az önsajnálatot.

Egész éjjel egy percet sem aludtam. A könnyeim maguktól is folytak, pedig nem állt szándékomba sírni. Ültem az ágyon és néztem magam elé.

A mackóm, amit egyszer a nagybátyámtól kaptam az ölembe feküdt és ezernyi zsebkendő között. Többnyire azért ragaszkodtam ahhoz, hogy továbbra is az életem része maradjon ezt a plüss, mert a „baleset” estéje után nagyjából minden tízedik nap rémálmom volt, és megálmodtam újra az estét. A pszichológus szerint még valakiben képtelen vagyok bízni és elmondani neki, hogy milyen elcseszett életem volt, kezdve a gyerekkorommal, majd a megerőszakolással; lesznek ilyen álmaim.

Reggel hullafáradtan és vörös szemekkel kezdtem a napot. A bőröm a sok sírástól meglehetősen kiszáradt. Bekapcsoltam a tévét, és levettem róla a hangot, mert a mondandója a műsorvezetőnek nem érdekelt. Végtagjaim kezdtek kihűlni, így bebújtam a kellemesen meleg takaró alá.

Tulajdonképpen a szobám nagyon tetszett, és bár még egy napja sem vagyok itt, kezdtem megszeretni. Minden olyan kényelmes és otthonos volt, hogy képtelen voltam elképzelni, hogy Ryan lakásába vagyok. Fogadnék, hogy nem is ő rendezte be…

Hátradőltem és a fejtámlára helyeztem a súlyomat. Nagyot sóhajtva csuktam be a szemem. Az ólomerős álmosság húzott maga felé, de amint megnyugodtam, hogy minden rendben van, rám tört az egész elölről.

- Jennette, nem kérsz reggelit? – hallottam Mary aggódó hangját az ajtón túlról.

- Nem, köszi. Nem vagyok éhes – válaszoltam, és reméltem, hogy kimerítő válasz adtam és végre elmegy.

- Tíz óra van. Tegnap sem ettél… Képtelenség, hogy ne lennél az! –őszinte voltam hozzá, és kicsit fájt, hogy azt hitte nem mondok igazat.

- Komolyan mondom. Nincs étvágyam. Majd lemegyek, ha éhes vagyok! Oké? – kinyomtam a hangtalan készüléket, mert az MTV műsora elég gyatra volt, így vasárnap reggel.

- Rendben! – vártam egy kicsit, majd hallottam, hogy elment.

Átsétáltam a mellettem lévő helyiségbe, és megmostam a fogam, majd az arcom. Kifésültem a sok fetrengéstől összekócolódott hajamat, amit aztán felkötöttem a fejemre.

A szobámba visszatérve betakartam az ágyam, majd a mackóm a kezembe véve leültem rá, és a telefonom kezdtem nyomkodni.

- Nem vagy te ahhoz kicsit öreg, hogy mackód legyen? – hallottam a gúnyos megjegyzést az ajtó felöl.

Válaszul lassan felálltam és becsuktam az orra előtt az ajtót. Az a szemét még nem is volt mérges, mert hallottam, hogy kuncog.

Fújtatva öltöztem fel az időjárásnak megfelelően egy melegítőbe. A tegnapi jó időnek mára híre-hamva se volt, helyette a szél és az eső boldogították a népet.

Addig jó, míg nem villámlik és dörög…

Amilyen szánalmas is vagyok, csak én tudom azt megcsinálni, hogy madarat lehetve fogatni velem, mikor esik az eső, de egy kis villámlástól képes vagyok az ágy alá bújni. A délelőtt további részében a matekkal próbáltam lekötni az agyam és rég meg nem oldott példákon törtem az agyam. Az új íróasztal nem volt a legnagyobb, de a felette lévő, falba épített apró polcokon elfértek a tollak és a többi szükséges cucc, így azok sem foglalták az asztalt.

Láttam, hogy a farmerbe és ingbe öltözött Ryan elhajt a hiper-szuper autójával, így nyugodtan nyitottam ki az ajtómat.

Épp a már betelt füzetemet raktam fel a többi mellé, mikor Mary bekukkantott hozzám.

- Spagettit csináltam ebédre. Reméltem, hogy szereted – tárta az ajtót szélesre.

Leszálltam az ágyamról, majd a szekrényből új füzetet vettem ki.

- Ez nagyon kedves, de nem vagyok éhes – próbáltam nem túl bántó lenni.

Visszaültem az asztalom előtti igencsak kényelmes székre és ráírtam a füzetre a monogramom, majd az 52-es számot. Ez a betelt füzetek számát jelezte. Na, nem mintha gyűjteném őket, csak szeretem tudni, mennyi füzet telt be az idióta számmániám miatt.

- Ezt valahogy képtelen vagyok elhinni. Egy napja nem ettél, ráadásul elég vékony vagy – méregetett.

- Nincs étvágyam – vontam meg a vállam, és a füzetet az asztalra löktem.

- Ryan miatt vagy ilyen, ugye? Miatta sírtad ki a szemed – a második mondatot olyan magabiztosan mondta, mintha egész éjjel itt ült volna velem.

- Te tudod mért hozott ide, ugye? – emeltem rá a tekintetem. Lehajtotta a fejét, majd nagy sóhaj közepette mondott pár szót.

- Van róla sejtésem – fáradt szemeim a saját kezem érintésére is sajogni kezdtem, így rögtön el is kaptam őket onnan.

Pár perc néma csönd után távozott a szobából.

Kicsit sem boldogan lapoztam egyet a tankönyvben.

- Oké, mivel nincs itthon, nem búsulhatunk! – nyitotta ki az ajtót Mary egy órával az előző látogatása után. Kezében egy nagy doboz és egy kenőcs. Ledobta az ágyra a nagy súlyt és felém jött – Ezzel kend be a szemed körül, és holnapra már nyoma se lesz – nyomta a kezembe a kencét.

- Mit csinálsz itt? – érdeklődtem, miközben letettem a tollat a kezemből.

- Tartunk egy kis csajos délutánt!
- És mi ez a nagy doboz?  Ide költözöl? – feltételezésemre nevetni kezdett, majd magához hívott. Kinyitotta a dobozt, ami tele volt mindenféle csokival.

- Ezt honnan szerezted? – elkezdte őket kipakolni a dobozból.

- Áhh, ez egy amolyan dugi édesség készletem. Ryan szülinapomra mindig vesz egy bonbont, ami az évben összegyűjtött csokik mellé kerül.

- És ezt mind meg akarod enni? – vettem fel egy nagy tábla Milkát.

- Nem. MI fogjuk megenni – Meg akar enni egy nagy doboz édességet? – Nem pótolja ugyan a főétkezéseket, amiket kihagytál, de egy kis boldogság hormont ad – mosolygott, majd a tévét kezdte el kapcsolgatni.

NCIS lett a kiválasztott, majd az ajtó becsukása után a rakat édesség közé ültünk, és teli szájjal magyaráztunk a másiknak, hogy ki volt a gyilkos. A sorozat részének befejezése után kiderült, hogy egyikünknek sem volt igaza, mert az egyik rendőr volt a gazfickó. Dünnyögve kapcsoltunk át Jack és Jill című filmre, amin hosszan nevettünk.

Mikor már émelyegtünk a sok cukorbombától, a dobozt leraktuk az ágyam mellé, hogy kísértésbe ne essünk.

Mikor Ryan hazajött, Mary elindult vacsorát főzni, míg én rendbe raktam a szobám.

Az eső kint még mindig esett, így lőttek a tervemnek, hogy sétálok kint egyet, annak érdekében, hogy kitisztuljon a fejem.

Ryan beszélgetése betöltötte a folyosót. Kinéztem és láttam, hogy telefonon konzultál valakivel. Becsuktam az ajtót, de a számok világa sem kötötte le a figyelmem. Dühösen raktam el a felszerelésem a fiókba, majd lesiettem a lépcsőn a konyhába. Mázlimra Ryan már eltűnt a dolgozószobába, így találkozás nélkül surrantam le a földszintre.

Mary meglepődött, hogy lát – hisz megettünk egy tonna édességet, nem lehetek éhes - de mikor közöltem, hogy segíteni szeretnék neki, mosolyogva közölte, hogy vágjam fel a húst.

Megfeledkezve az időről és arról, hogy hol vagyok meglepődve hallgattam Ryan szavait, miszerint mi az istent csinálok.

Mary azonnal visszavágott, és közölte, hogy ha még ma enni szeretne, akkor hagyjon minket.

Látszott, hogy megtanult a nyelvén beszélni, és a főnök elhagyta a terepet.

- Várod a holnapot? – dobta bele a zöldségeket egy serpenyőbe.

- A tanárt? Aha. Legalább valami lefoglal – beraktam az edényeket a mosogatógépbe és megtöröltem a kezem.

- Kedves egy nő. Mivel eléggé szeretsz tanulni, jól meglesztek.

- Hol fogunk tanulni? – ültem le egy székre, és néztem, hogy valami szószt csinál.

- Az egyik dolgozószobában. Szép kis hely.

- Oh, király. Most inkább lefekszem, ha nem baj – biztosított róla, hogy nincs probléma, majd elindultam a szobámba. Gyors zuhany és a hegen lévő kötés lecserélése - egy vízállóra – után, lefeküdtem.

03. Szabályok

Sziasztok!

Rettentően sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, de nem voltam net közelben!

Remélem, hogy ezzel a résszel kárpótollak majd titeket!

Köszönöm, hogy ennyien (+350-en) néztétek meg az új részt, mert ez tényleg sokat jelent nekem! Kaptam egy csomó kommentet, amiért hálás köszönetet mondok!
Csináltam egy csoportot, amit ERRE kattintva eléhettek! Csatlakozzatok, és legyetek része a kis családunknak! ( Oldalmodulba is belinkeltem a csoportot!)

Chatbe válaszoltam mindenkinek és kitettem mindenkit aki szintén kitett és nem csak írta..
Némi 18-as rész van benne, de nagyon minimálisan!

Legyetek rosszak és olvassatok sokat!

Xoxo, Kath

Danielt, - mint kiderült -  kiraktuk egy belvárosi lakásban, és megvártam még Ryan beszél vele pár szót, addig a fejem a hátsó ülés fejtámlájára borítottam. Próbáltam nem nyugtalannak érezni magam, de ez az egész helyzet fura volt, és sehogy sem tudtam kezelni. Türelmetlenül doboltam a térdemen és átkoztam a napot, hogy hosszúnadrágot és pulcsit vettem fel. Reméltem, hogy nem messze voltunk Ryan házától, mert még egy fél óra és megsülök. Nagyban mosolyogtak kint és láttam magam előtt a következő napi szalagcímeket: A győztes marha meghalt szállítás közben…

Végre valahára kezet fogtak, majd egy gyors ölelés után beszállt a kocsiba.

Hátrafordult, hogy megnézze bent vagyok-e még, amire egy felvont szemöldökkel válaszoltam. Mire már észbe kaptam a Völgyben voltunk. Nem volt nehéz megkülönböztetni a Belvárostól, mert a hatalmas felhőkarcolókat felváltották a családi házak, és a nagy parkok.

Kikukucskáltam az ablakon, mert erre legutóbb kis koromban jártam. Az élet ezen a környéken, mintha lelassult volna az élet. Ha itt laktam volna kicsi koromban, biztos mindig az utcákat jártam volna, hisz a környék nagy része barátságos és jómódú. Persze, itt is akadnak olyan családok, utcák, akik szegényes körülmények között laknak; de ilyen mindig volt és lesz is.

Bekanyarodtunk egy jó környékre, ahol rengeteg fa volt, és talán még egy apró erdő is.

Szolid otthonok az utca mindkét oldalán, gyerekek rollereztek, szülők mosták az autójukat. Csodálatos nap volt, és akármennyire is nehéz bevalljam, még nekem is tetszett egy picit. Hogy miért? Mert végre kint vagyok abból a börtönből, és normális életet élhetek. Pozitív gondolatokat ébresztett bennem, hogy nem közölték velem; hallottak a múltamról, és ez túl sok nekik, majd otthagytak.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nem tud semmit az eddigi életemről és ez neki csak jó. Nekem sem kell róla beszélnem, ami nem utolsó szempont…

Leparkoltunk egy hatalmas ház elé. Csak akkor voltam biztos abban, hogy tényleg itt vagyunk, mikor Ryan kikapcsolta az övét, és kivette a kulcsot.

A biztonsági öv után kaptam, és kinyitottam az ajtómat. A friss, várostól mentes levegő a tüdőmnek rettentő jó esett, mert szinte követelte az újabb- és újabb adagot.

Követtem Ryan-t és a csomagtartóhoz mentem.

Nem várhattam el tőle, hogy becipeljen három bőröndöt és két-három táskát.

Megmutatva, hogy mennyire erős kikapta a legnehezebb kettő csomagot, majd elindult be. Apró bőrönddel a kezemben, hátamon- vállamon táskával indultunk el az ajtó felé.

Jobban megnézve a ház egy kisebb palota volt. Falak fehérek, hatalmas ablakokkal díszítve, a cserepek szürkék, akár egy galamb. A szokásos postaláda, kikövezett járda, gyep sem hiányzott a tökéletes otthon elől.

Az autóbejáró felől lehetett látni a hátsó udvar nagyságát, és a benne tátongó medencét.
Még egy ok, ami miatt biztos voltam, hogy nem tud semmit, a medence volt. Ki hoz egy megerőszakolt lányt olyan villába, ahol akkora az úszómedence, mint régen a szobája tízszerese?

Úszómedence egyenlő fürdőruha. Persze, mikor a doki előtt sem merek levetkőzni!

Persze, ha van neki, akkor nyílván nem várom el, hogy takarja be, vagy rakja tele földdel, mintha semmi nem lenne ott. Bebotorkáltam utána a házba és a szavam is elakadt. 

Hatalmas előszoba – vagy inkább előcsarnok – köszönt nekem. Padlója parkettával, és drága szőnyeggel volt borítva. Igyekeztem nyelni a látványt, miközben követtem a milliárdos csemetét. Jobbra volt egy nappali, ahol ízléses szürkésbarna kanapék csalogattak, hogy üljek le rájuk.

Serényen mentem utána, és a lábam elég kellett néznem, miközben mentünk fel a lépcsőn, így a nézelődést abba kellett hagynom.

Az emelet ezerszer szebb volt, mint bármi ezen a Földön. Felérve a tekergő lépcsőn két hosszú folyosót pillantottam meg, amik egymásba nyúltak. Perzsa szőnyeg borította őket és a falak kellemesen vajszínűek voltak. Meg sem várta, hogy ámuldozzak egy kicsit, már is eltűnt az egyik szobába. Utána iszkoltam és meg sem lepődtem mikor egy ízlésesen berendezett szobába értem. Falak fehérek, vagy talán volt egy kis krémszínű beütésük, a besütő naptól nem lehetett megállapítani. Apró szoba volt, de takaros. Hosszúkás mérete miatt befért egy ágy, asztal és néhány szekrény. Az egész jobb oldali falon egy árnyalattal sötétebb polcok és szekrények várták, hogy kipakoljak. A bal oldalon volt egy kis áthidaló könyvespolc és szekrény rész az ágy felett, mely gyönyörű fehér takaróval volt borítva, rajta fehér és sárga párnák. Éjjeliszekrény a két oldalán, előtte egy apró szőnyeg. A hatalmas ablak a plafontól a járólapig tartott, ami előtt egy halom fehér függöny, két oldalán krémszínű sötételővel. Apró beépített asztal a sarokban, amihez egy egyszerű szék dukált.

- Ez lehet a kis kuckód. Nem fogok ide bejönni, soha.
Lehettem a csomagokat a többi mellé, mikor Ryan intett, hogy kövessem. Megrántottam a copfomat és indultam utána. Végigmentünk a folyosón és megmutatta a saját fürdőmet, a többi vendégszobát, a dolgozószobáját. Észrevettem, hogy elmentünk egy ajtó előtt, és a kíváncsiságom nem merte hagyni, hogy meg ne kérdezzem.

- És ott mi van? – mutattam az ajtóra. Ideges fejet vágott, mire megbántam a hülyeségemet. Végül aztán egy sóhaj kíséretében elindult. A szoba ajtót kinyitotta, és a szavam is elállt, ma huszadjára.

Barna színek fogattak a közel sem egyszerű hálóban – Ez az én szobám – magyarázta.

- Nő mentes szoba. Semmilyen nőnemű nem tette még be a lábát ide. És nem is fogja. Ez rád is vonatkozik! – megdöbbenve álltam az egyik lábamról a másikra, miközben az ujjával felém mutatva tornyosult felém.

- Mégis mi a frászt csinálnék én a szobádba? – húztam fel a szemöldököm.

- Honnan tudnám? – kérdő pillantást kaptam, mire szemforgatás társaságában intésére követtem. Lementünk a lépcsőn és a konyhába vezetett. A hatalmas gránitpultok az ember szemét rögtön megbabonázták. A falak narancssárgás rózsaszín csempével volt borítva. Sötétbarna konyhaszekrény minden egyes darabja szépen faragott volt, és fogadni mertem volna, hogy iszonyú drága lehetett.

- Ez a konyha. Bármikor ehetsz, ihatsz, amikor szeretnéd. Mary a házvezető, aki nagyjából mindig itt van, bár most úgy látszik, hogy világgá ment – forgolódni kezdett, hogy hol van az említett személy – Ő mos, főz, takarít, szóval ez nem a mi dolgunk. A kertre saját emberünk van. Gyere, nézzük meg az udvart – szokásomat ismételve követtem. Kinyitotta a nagy kétajtós hátsó kijáratot és a szemem elé tárult egy kisebb luxusudvar. A hatalmas medence mellé egy széles kövezet rész, ami még a háthoz tartozott. A sötétzöld füvet helyenként egy takarosra nyírt bokrok váltották fel. Ezek mellett egy-egy apró grill sziget, vagy reggeliző terasz állt.

- Wow, hát ez szép – préseltem ki magamból.

- Szereted a medencét? – lépkedett le a lépcsőn, majd közel ment a medencéhez és leguggolt hozzá.

- Nem igazán – keresztbe tettem a mellem előtt a kezem, miután követtem, mint egy pincsikutya.

Belemártotta a kezét a vízbe és öblögetni kezdte. A nap már az ég tetején volt, és komoly kétségeim voltak afelől, hogy nem fogok-e pár perc múlva megsülni.

- Oké, hagylak egyedül, pakolj csak ki. Különben is van még tömérdek munkám – vakarta meg a homlokát. Bólintottam, és elindultam befelé, de a jólneveltségem megállított.

- Ryan – szólításomra felkapta a szemét a víztükörről – Mindent köszönök – bólintott, hogy tudomásul vette a dolgokat és minden erőmre szükség volt, hogy ne menjek vissza, és lökjem bele, abba a hülye medencébe.

Felsétáltam a szobámba és kutakodni kezdtem a bőröndökbe, hogy valami szellősebb ruhát aggathassak magamra. Mikor megtaláltam egy egyszerű pólót és egy térdnadrágot, becsuktam a szobaajtót, és sietősem átöltöztem.

Átalakulásom után berendezkedni próbáltam. A ruháimat az ágyra hajigáltam, és összehajtogatva azokat a szekrényekbe csoportokba rendeztem.

Szerencsére az egyik szekrény aljába befért az összes bőrönd és cipőm. A könyveket – amiknek nagy rész matek volt – elrendeztem az ágy feletti könyvespolcra. Az iskolai felszerelést az íróasztalom fiókjába sepertem. A laptopom – amit még a szüleim vettek nekem, hogy legalább lefoglaljam magam, és ne rajtuk csüngjek – az ágyamon hagytam a tokjában, mellette a Samsung telefonom, amit tavaly nyertem az országos versenyen.

Az éjjeli szekrényembe válogattam a gyógyszereket, mikor kopogott a már kinyitott ajtón Ryan.

- Mondani akartam, hogy hétfőn jön a magántanár. Gondoltam, hogy nem szeretnél suliba menni, így kitaláltam ezt. Hallottam, hogy az intézménybe is volt tanárotok, remélem, hogy nem baj, hogy ezt tettem.

- Nem, ez jó. Köszi – visszaejtettem a pirulákat a táskába és felé fordultam, és hálás képet vágtam.

- Rendben. Készülj, hogy biztos írat majd egy szintfelmérő tesztet – ez semmit nem tud rólam?

Bólintottam és vártam, hogy távozzon.

A csend kezdett kínossá válni, így épp indult el, mikor eszébe jutott, hogy pontosan miért jött. - Ezt elfelejtettem odaadni – nyújtott felém pár befűzött lapot.

- Mi ez? – nem akartam kinyitni még itt van.

- Csak a szokásos – rántotta meg a vállát és eltűnt. Ledobtam az ágyra, mert előbb rendbe akartam tenni a szobát. Gyógyszerek az éjjeliszekrényembe leltek otthont, majd a neszesszeremmel együtt átvonultam a fürdőmbe. Közvetlen a szobám mellett volt, így nem kellett nagy utat megtennem.

Egyszerű fürdőszoba volt zuhanyzóval, fiókokkal a mosdókagyló alatt. Tükör nem volt nagy, de amennyit én nézem magam a tükörbe…

A tusolóban márkás mandarin illatú tusfürdő és hozzá passzoló samponnal. Az egyik fiók tele volt női cuccokkal, tele olyan bőrápolókkal, amit nem használok.

Dühösen becsuktam, majd a felette lévőbe beraktam a táskámat. Megmostam a kezem, mert ebben a melegben a hideg víz jól esett a kimelegedett bőrömnek.

Arcomat is meglocsoltam egy adagnyi hideg folyadékkal és kisétáltam a helyiségből. A folyosón lévő óra három órát mutatott, és el sem hittem, hogy ennyire elment az idő. Lehuppantam az ágyamra, és a kezembe vettem a kevés lapokból álló köteget.

Az első oldalon a nevünk egymás alatt állt, köztük rengeteg rés. Szemem forgatva lapoztam egyet, majd olvasni kezdtem.

Ryan Hunter szabályai:

1. Az örökbefogadott lány köteles a leírtak alapján cselekedni, ha Ryan Hunter úgy kívánja.

2. Ha a lány ellentmond Ryan Hunter szavának, akkor köteles Ryan Huntert szexuálisan, orális módon kielégíteni.

3. A lány időnként, ha Ryan Hunter úgy gondolja, kényeztetést kaphat.

4. Ryan Hunter utasítására a lány, bármikor, bármilyen körülmények között köteles szexuális aktust létesíteni.

Szemem az ötszázszorosára nőtt, ahogy olvastam a sorokat. Hihetetlen! Képtelenség, hogy ezért a hülyeségért hozott el. Gondolkozz, Jennette! Mi másért lennél itt?

A dühömön kívül semmit nem láttam, mikor átrohantam a folyosón, és dühösen benyitottam a dolgozószobájába. Egy halom irat között találtam meg egy laptop mögé bújva.

- Mégis mi a franc ez?

02. Álmodom?

Sziasztok!

Nincs mentségem arra, hogy mért csak ilyen későn hozok új részt, és nagyon szégyellem magam e miatt.

Igyekszem sűrűbben hozni az újjat!

Nagyon köszönöm a 

+550 megtekintést és a 8 feliratkozót!

Nagyon örültem a komiknak is, és boldog vagyok, mert érdekel titeket a sztori.

Legyetek rosszak és élvezzétek ki a nyár utolós heteit!

Xoxo, Katherine

Értetlenül álltam az eset mellett, mi szerint Tiffany ilyen tájékozott a dolgokban, és tudja ki ez a pasi. A reakciók alapján ezzel nem volt egyedül. Közömbösen néztem a két lassan sétáló embert. Egyiknek szőke haja és feltehetően barna szeme volt, a másik barna hajjal és barna vagy zöldesbarna szemmel büszkélkedhetett.

Én, - mint az egyedüli a szobában, aki nem tudja, hogy melyik az a bizonyos Ryan, és, hogy miért kapkod mindenki levegő után - unottan a földet kezdtem el nézni.

Az igazgatónő, és a lányok nevelői mondtak pár szót a vendégeinknek, majd azok, a kezükben lévő papírral elkezdtek megnézni mindenkit.

Esküszöm, mint egy marhavásár. Kiállítanak, minden darabot, és az aki elég jó ahhoz, hogy megérje a pénzét, azt elviszik.

Én éreztem magam kínosan a lányok reakcióján, mikor eléjük értek. Kivillantották a meggyőző mosolyukat, közben pedig a szoknyájukat libegették. Pontosan nem tudtam, hogy milyen hatással voltak rájuk, de elég gyorsan haladtak, aminek oka lehet az, hogy már az első lány elnyerte a tetszésüket, vagy pedig menekülni akarnak.

Tiffany gyorsabban kezdett levegőt venni, majd szinte nem is lélegzett, mikor elé értek. Bunkónak nem akartam tűnni, így ahogy a lábakat előttem megpillantottam, a legártatlanabb arcomat felvettem, és rájuk néztem. A barna állt elöl - így feltételezem, hogy ő a szívtipró - pillantásomtól mintha kicsit meglepődött volna, hátralépett egy aprót, és próbálta elkapni az újbóli pillantásom. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a - közelről egészen jól látszik a kékes zöld szeme, amiben talán egy kis barna is vegyült - tekintetét az enyémmel párosítsam, mert nem akartam az undorát látni, sem érzékelni a reakcióm.

A háta mögötti pasasra néztem, aki apró mosolyra húzva a száját megnyugtatóan pislogott.

Mr. Nemtudodmegmondanimilyenaszemem tovább állt, és éreztem, hogy ez a súly is leesett a vállamról.
A sor nem volt hosszú, így mikor a végéhez értek kivonultak elénk, majd háttal nekünk susmogni kezdtek.
Hölgyeim és Uraim, a győztes marha pedig...
Bosszankodva vártam a végét, mert mentem volna már matekozni.
- Öö..Hölgyeim nagyon köszönjük önöknek, hogy vették a fáradságot és ide jöttek. Nem szeretném tovább húzni az idejüket, szóval meg is mondom, hogy kit viszünk ma haza - a barna hátra ment egy lépést, közben pedig a mellette álló szőke odasúgott neki valamit, gondolom a szerencsétlen nevét - Jenette Moon - mondta könnyedén.
Levegőt is elfelejtettem venni meglepettségemben. MI? Letaglózva álltam, miközben a szoba összes szempárja felém nézett.
- Miss Moon? - nézett felém Ryan, avagy a barna.
Előreléptem, mert már kezdett kínossá válni, hogy csak állok, mint egy marha...
Intettek, hogy menjek, majd követtem őket a folyosón. Jártam már erre, mikor az igazgatóiba mentem, persze semmi rossz dolog miatt.
Csak ha levelem jött a banktól - mikor a bácsikám lelkiismeretfurdalásból csillagászati összegeket utalt; vagy ha a pszichológus újfajta kezelést írt elő, mert az előzőkben nem vettem részt testileg.
Kint kellett várnom egy székben, még mind a négyen - az igazgató, Ms. Benson, Ryan meg a másik bent "beszélgettek". Láttam is magam előtt a jövőmet: megtudnak mindent a múltamról, közlik, hogy inkább választanak valaki mást, én pedig visszatérhetek a könyveimhez.

*Ryan szemszöge*
A lány gyönyörű volt. Egyszerű, átlagos, de minden porcikája kibaszott szép volt. Barna szemeivel mikor belenézett az enyémekbe a lélegzetem is elakadt. Soha nem láttam még, hogy valakinek ennyire tükrözze az érzéseit a szeme. Ő más volt; a tekintetéből átjött a fájdalma, az utálata, minden emberi érzés, ami oly naggyá fokozódott benne. Reméltem, hogy a gyűlölete nem felém irányult, mert a jövő akkor érdekes lesz.
Beültünk a krémszínű irodába, és próbáltam nyugodt arcot vágni, pedig már mentem volna haza. Melóm is volt bőven; a lányt is szabadítottam volna, de még papírmunka bőven akadt.
Az igazgatőnő és a nevelő az asztal egyik oldalán, távol az ajtótól, mi pedig pontban ellentétbe velük, közel ültünk a kijárathoz.
- Elhozták a kitöltött papírokat? - kérdezte Ms. Benson. Régebbről ismertem őt, a szüleim kapcsán, és álmomban sem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni.
- Bólintottam, majd elvettem kedves barátomtól, Danieltől a lapokat, és az enyémekkel együtt átnyújtottam az asztal felett.
- Nagyszerű! - mosolygott a magas nő, mellette pedig Ms. Benson mérgesnek tűnt.
- Ryan, beszélhetnék veled egy percre? - intett magához az említett személy.
- Persze, Ms. Benson - állam fel a székből, és a legtávolibb sarokba mentünk, hogy senki ne hallja miről szól a társalgás.
- Nem tartom ezt jó ötletnek - nem rejtette véka alá a véleményét.
- Pontosan miért nem? - húztam össze a szemöldököm, de látszott rajtam, hogy jó kedvembe vagyok és csöppet sem veszek e pillanatban komolyan.
- Figyelj! Ismerlek téged, és tudom, hogy mire kell neked Jennette, de ezt nem engedhetem! - értetlen pillantásomat látva, neki fogott magyarázkodni.
- Neki múltja van, amiről igazán érdemes lehet tudnod. Vele nem csinálhatod ezt! - suttogta, de éreztem, hogy ha senki más nem lenne a szobában rajtunk kívül, akkor ordítozna velem.
- Ms. Benson. Úgy tisztelem magát, mint senki mást ebben a városban, de igazán nem tartom szándékosnak beleásni magam egy árva múltjába - tettem az egyik apró kezét az enyéim közé, hogy megnyugtassam, és meggyőzzem az igazamról.
-Ha nem akarsz tudni róla, az nem az én bajom. De ha bármi kérdésed lenne, vagy egyszerűen beszélgetni akarsz róla, akkor hívj nyugodtan, tudod a számom! - mondta csendben, majd visszament a többiekhez.
Ez elég jól ment!
Csatlakoztam a kis társasághoz, és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Miután a munka a mi részünkről véget ért, Ms. Benson Danielt, engem, meg Jennettet egy terembe vitt, hogy barátkozzunk össze, és töltsünk egy kis időt együtt.
A lánynak úgy látszott nem nagyon van ínyére ez az egész, de jól tartotta magát, de az, hogy még mosolyogni nem láttam, mindent megmagyarázott.
Leültünk egy nagy asztalhoz, s csend lett a szobában. Senki nem tudott semmit mondani.
Mit is mondhattam volna neki? Szia. Öhhm..velem fogsz hazajönni, és jól eljátszadozunk majd, ha érted mire gondolok! 
Ha ezt így, kerek-perec közlöm vele sikítozva rohan ki és meg sem áll egy rendőrségi központig...
Daniel meg egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hisz nem önszántából vesz egy gyereket magához. Kicsit megzsaroltam, mivel nem akartam megválni egy ilyen jó alkalmazottól, egyetlen aprócska hiba miatt. Gyámja lesz egy fiatal hölgynek, és elnézem neki a tartozásait.
- Öhmm..és milyen a suli? - kérdezte Daniel. Ennél kínosabb kérdést sosem hallottam még, de mentségére legyen, nagyon érdekes egy szituáció volt...
- Jó - mondta lassan a barna csajszi, és az arca arról árulkodott, hogy most találgat, hogy a jövendőbeli apja normális-e. Vagy azt hiszi, hogy én leszek az apja? 
- Ugye tudod, hogy nem én leszek az apád? - kérdeztem, mire rámemelte tökéletes szemeit.
- Levágtam, kösz - reagálni nem tudtam a válaszára, mert a mobilom a farmerom zsebében rezegni kezdtem. Felálltam, majd felvettem a telefont.

*Jennette szemszöge*
Még a "kedves" Ryan telefonált, úgy döntöttem, hogy utána nézek, hogy ki ez az ürge. Mivel mindenki más tudta, biztos nagy szám lehetett.
A Google-ba beleírtam, majd az első kihozott oldalra kattintottam. Megvártam még betölti és olvasni kezdtem a sorokat:
Ryan Hunter California egyik leggazdagabb szingli pasija.
Hatalmas villája a Völgyben helyezkedik el, ahol egyedül él.
Ryan igazi zseninek számít: 14 évesen fejezte be a gimit, ami után a Brownon folytatta tanulmányait 18 éves korában. Jelenleg 21 éves, és a város egyik legsikeresebb cégét, a Hunter Managert vezeti.
A fontos részek érdekeltek csak, és amit olvastam elég is volt, hogy még jobban elmenjen a kedvem az egésztől.

A két órás "csevegésünk" csendesen telt, mindenki csak nézett maga elé. Mivel még mindig akart(ak) engem, mentem pakolni a cuccaimat, miután aláírtam egy csomó iratot. Tiffany szerencsémre egy őrült csajt sem engedett be a szobánkba, és ahogy bejutottam eltorlaszolta az ajtót, hogy senki ne jöhessen be. Egy ideig szótlanul nézte, hogy pakolok, majd beállt segíteni. Hálás pillantással jutalmaztam, miközben a sok matek könyvet hajigáltam be a táskámba. A három bőröndöm is időközben betelt, és minden holmim - beleértve a ruháimat, könyveimet, kacatjaimat, plüss medvém - útra készen voltak. A szobatársam még nyomkodott valamit a mobilomon, aztán visszaadta, és az ajtóhoz indult, hogy asztal mentesítse. Segített kivinni a táskákat és megvárta még bekerül az életem a kocsiba, és beszállok a fiúk mögé.
Úton egy másik világ felé, rádöbbentem, hogy már semmi nem lesz olyan, mint tegnap. Hogy őszinte legyek, nem voltam ezer százalékban biztos, hogy szeretném, hogy olyan legyen.
És abban sem, hogy készen állok minderre.
Választási lehetőségem már nem volt, hisz az autó kikanyarodott az utcából...