06. Megsemmisítés (+18)

Halihó!

Meghoztam a hatodik részt!

Igyekszem a jövőhéten is hozni újjat, de lehet, hogy csak két hét múlva jön...

Rengeteg komit, pipát és oldalmegjelenítést kaptam, amiért nagyon happy vagyok :)

Ez a rész +18 tartalommal rendelkező, szóval mindenki csak a saját felelősségére olvassa!

Kíváncsian várom a véleményeteket, és ne féljétek megosztani velem.

Nem a legizgalmasabb, de minden pillanat fontos lesz a történetben.

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

- Mi van? – húztam össze a szemöldököm és komolyan elgondolkodtam, hogy ha megütöm mennyire fog neki fájni.

- Mondtam. Szopj le! – hangja követelőzően csengett és mozdulni sem bírtam. Eddig azt próbáltam beadni magamnak, hogy viccel, de most már kételkedtem benne.

- Te megőrültél – mondtam és épp álltam volna fel, de visszalökött, és csatolta is ki a farmerján az övet.

- Remélem, hogy nem kell felolvasnom neked a szerződést – becsuktam a szemem és élesen vettem a levegőt. Ez nem velem történik! Ez csak egy vicc!

Hallottam, ahogy kattan a csat, a slicc mozdul, majd mikor kinyitottam a szemem, egy minimum húsz centis férfiasság meredezett előttem. Nem sokat – jó ne túlozzunk, ezen kívül egyet – láttam eddigi életem során, de az sokkal kisebb volt.

- Szopd – hallottam az ideges hangot fentről. Mikor nem tettem meg, amire kért, a hajamba túrt, és meghúzta azt. Feljajdultam fájdalmamban és már a számban is volt a büszkesége. Vastagsága miatt, alig fért bele. Lenyomta a torkomig, én pedig próbáltam szabadulni, és ebben egy időben levegőt kapni, így a fejem hátrébb húztam.

- Ne ellenkezz, mert csak neked lesz rosszabb – újabb hajba markolás és krákogás, mert nem kaptam levegőt – Az orrodon vegyél levegőt – nem tudom, hogy miért akart segíteni, hogy ne fulladjak meg, de megpróbáltam, amit mondott és tényleg jobb lett; kaptam levegőt.

- Most kezd el szopni. A fogaid ne érjenek hozzá, használd a nyelved és simogasd vele a makkom – hangja messze a legerotikusabb volt, amit valaha hallottam. Még mindig reméltem, hogy csak álmodok. Tarkómat fogva húzott közelebb, így nem volt más választásom, csináltam, amit kért, miközben a könnyek gyűltek a szememben. Nyelvemmel végignyaltam a farka minden egyes pontját, ami befért a számba, és igyekeztem tudomást venni, hogy az csak nő- és nő a számban.

- Fogd meg és csak a makkot kényeztesd! – könnyektől már nem igazán tudtam látni, így nem is próbálkoztam felnézni rá, és ellenkezni. Kihúztam a számból és megfogtam a kezemmel. Épp, hogy csak átérték az ujjaim, mert a mérete gigantikus volt. A piros makkot bevetettem a számba, és a nyelvemmel körözni kezdtem rajta. Ryan halkan felnyögött, mikor ezt a műveletet újra- és újra megcsináltam.

- Szopj erősen és gyorsan – ismét benyomta a férfiasságának teljes méretét a számba és a méltóságomtól megfosztva, megszégyenítve folytattam a kívánságának teljesítését.

Legszívesebben kiszaladtam volna a Világból, de  legjobb esetben is az ajtóig jutottam volna.

Nem tudtam megmondani, hogy melyik volt a rosszabb: ez vagy, az mikor megerőszakoltak.

Éreztem, hogy nem sok kell már neki, hogy elmenjen, mert a nyögései egyre nagyobbak és hangosabbak lettek, és tudtam, nemsoká megszabadulhatok. Gyorsabban csináltam, természetesen saját magam érdekében, hogy minél hamarabb lehessek öngyilkos a szomszéd szobában.

Ryan káromkodott egy sort, majd az éjjeli szekrényen lévő zsebkendőből szakított egyet, kivette a farkát a számból és a zsebkendőbe ürítette örömnedveit. Elfordult tőlem és a falba beleütött egyet, és káromkodni kezdett. Mivel úgy gondoltam, hogy rám már nincs szüksége, átsiettem a saját szobámba és bezártam az ajtót. Annak dőlve elkapott a sírógörcs és szépen , lassan lecsúsztam a földre. Térdemet felhúztam és sírni kezdtem.

Miért csak erre kellek az embereknek? Nincs bennem semmi más érték, amit szeretni lehetne? Jobb lenne, ha nem is léteznék! Nem vagyok kurva, akkor miért csinálják ezt velem az emberek?

*Ryan szemszöge* 

Dühösen csaptam újra bele a falba. Miért csináltam ezt? Jól tudtam…

Mindig felidegesítenek az emberek, de ahelyett, hogy megtanulnám őket kezelni, inkább másokon vezetem le a dühömet más- és már formában.

Maryvel is kiabáltam, aki összehúzott szemöldökkel hallgatta, hogy ordítozok vele a semmiért. És Jennette megőrjít. Gyönyörű, törékeny lány és nem gondoltam volna, hogy én ilyen mélyre süllyedek, és megteszem ezt vele. Szombaton totál kiakadt, mikor odaadtam neki a szerződést – és jogosan. Úgy voltam vele, hogy egyenlőre hagyom, de az idegeim húron voltak, és nem tudtam magamnak parancsolni. Az elázott zsebkendőt a szoba fürdőjének kukájába rejtettem, majd visszahúztam magamra a boxerem és a famert is. Szürke pólóm szerencsére megúszta „bizonyíték” nélkül, így úgy sétáltam ki a szobából, mintha semmi nem történt volna.

Elsétáltam Jennette szobája ajtaja előtt, és síráshangok ütötték meg a fülem. Megálltam és be akartam kopogni, megvigasztalni, hogy minden rendben lesz, soha nem fogom ezt csinálni többé, csak bocsájtson meg. De képtelen voltam rá. Folyton az eszembe villant, hogy könnyes arccal teljesíti a követelésem, miután kis híján majdnem megfulladt.

Soha nem voltam még magamra ennyire dühös. Továbbmentem a dolgozószobámig, és közben benéztem a mellette lévő Jennette tanuló szobájába. Rend volt, az asztalon pár halom lap. Az ajtóhoz sétáltam és becsuktam az ajtót. Nem akartam, hogy mindenről ő jusson eszembe a gyönyörű barna szemeivel.

Egész éjjel dolgoztam és minden munkát megcsináltam, aki csak a hónapba kellett, hogy eltudjam terelni a gondolataimat. Már csak az volt a kérdés, hogy mit csinálok a többi éjjel, ha most mindennel kész vagyok…

Reggel nem akartam találkozni Jennettevel, így hamarabb elkészültem, felvettem egy fekete farmert, hozzá pedig egy inget. Sötétkék zakóm a karomra dobtam és kocsi kulccsal, valamint több száz oldalnyi irattal a kezembe kiléptem a házamból.

A BMW-met kioldottam a riasztó alól és kitolattam a garázsból. Gyorsan szeltem az utakat, hogy még véletlenül se gondoljak a tegnap estére.

Persze, ez nehezen ment, mert folyton csak őrlődtem, hogy hogyan lehetek ekkora barom, hogy egy örökbefogadott gyerekkel szopatom le magam.

Mégis örülök, hogy nálam van, az én házamban, mert valamennyire biztonságba is tudhatom, és úgy látszott, hogy Maryvel is összebarátkoztak.

A Hunter Manager előtt leparkoltam és igyekeztem felvenni a napszemüvegem anélkül, hogy mindenki engem bámuljon. A napszemüveg azért is volt olyan jó találmány, mert ha rajtam van, akkor nem kell mindenkinek a szemébe néznem, és érdeklődő pillantással jutalmaznom.

Mint a cég feje és egyetlen tulajdonosa a saját magamnak fenntartott parkolóhelyen hagytam a kocsimat, és az IPhone-omat a zsebembe tömve elindultam be. Joe, aki már évek óta az asszisztensem, megszabadított az iratoktól és elindult, hogy aláírassa minden managgerrel és azok ügyfeleivel. Számos filmsztár, énekes, író, táncos festő és még sorolhatnám, a Hunter Managerhez tartozik, ami nem csak nekem, hanem azoknak is rendkívül kedvező.

Az előcsarnokba lépve a recepciós köszöntött, mire csak biccentettem egyet a fejemmel, és beszálltam a liftbe. Megnyomtam a negyvenes gombot, és az ajtók becsukódtak. Viszonylag hamar felértem az irodámba, ahol a kilátás csodásabb, mint bárhol máshol. A nap még épp felkelőben volt, és furcsa volt, ilyen korán bent lenni, mikor máskor épp, hogy csak felkelek nyolc körül. A nap sugarai utat törtek maguknak az üveggel bevont több tíz emeletes házak között, és ha nem lett volna a szemem a szemüveg, valószínű, hogy már nem igen látnék.

Szép látvány volt, és erről egyből az otthon pihenő barna hajú lány jutott eszembe.

Idegesen vettem fel a zsebembe megcsörrenő mobilom. Linda Lee. Nagyot sóhajtottam, hogy mit akar ez a tanár már reggel fél hétkor, és igyekeztem lenyugtatni magam.

- Ryan Hunter – szóltam bele.

- Szia. Linda vagyok. Remélem, hogy nem keltettelek fel – reménykedő hangneme még számomra is hallható volt.

- Nem, már dolgozok. Mi a baj? – ültem le a székembe, majd el nem szakadva a látványtól megfordítottam a székem.

- Jennetteről kell beszélnünk – hangja nyugtalan volt.

- Oké – mondtam nagyot sóhajtva. Egyszer jövök el otthonról hamarabb, hogy ne kelljen rá gondolni, és akkor hív a tanár, hogy róla akar beszélni.

- Kijavítottam a szintfelmérőit – kezdett bele.

- Nagyon rossz lett? – hunytam le a szeme és a háttámlára fektettem a fejem.

- Nem. Sőt! Ilyen hibátlanul megírt tesztet még életemben nem láttam.

- Biztos ez? – vontam össze a szemöldököm. Nem volt szép dolog tőlem, hogy kételkedtem.

- Ezer százalék. Olyan feladatokat is hibátlanul megoldott, amit még nem is kellett volna megtanulnia – lekaptam a szememről a napszemüveget és felpattantam az asztaltól.

- Okos. És? – türelmetlen volt a hangom, minek oka az volt, hogy akármennyire is igyekeztem elfelejteni folyton róla volt szó.

- Szeretném emelt matekot tanítani neki. Sokkal több értelme lenne, mint a középfokúnak.

- Honnan tudod, hogy nem csalt? – értetlen kérdésemen még én is meglepődtem.

- Végig néztem. Egyébként hogyan tudott volna? Szerinted az ölében volt az összes középiskolai tankönyv?

- Nem. Igazad van. Rendben, mehet az emelt matek.

- A magyar is hibátlan lett. Abból is szeretném – köpni-nyelni nem tudtam, így kipréseltem magamból egy perszét és letettem.

Megáll az eszem! Gyönyörű, és okos is! Van olyan dolog amiben nem jó ez a kis csaj?

Valahogy mégis lenyűgözött ezzel. Jó tudni, hogy nem egy buta embert hoztam ki az árvaházból.

Ott is már az első perctől tudtam, hogy ő kell nekem. Minden lány miniszoknyát és valami csicsás felsőt vett fel, ezzel ellentétben ott állt Jennette reményvesztett arckifejezéssel, átlagos ruhában, gyönyörűen. Hülye lettem volna nem őt választani…

Nosztalgiámat Joe zavarta meg, aki közölte, hogy meg kell hallgatnom egy demo felvételt, hogy eldönthessem, hogy alkalmazhassuk-e. Pár perc múlva jött egy e-mail, aminek kinyomtatott másolatát Joe a kezembe nyomta. Kezdődjön a munka!