09. Majdnem normális

Sziasztok!

Elképesztően vagytok, ugye tudjátok?

+1100 megjelenítés az új részre? WOW!

Jutalmul hoztam nektek egy új részt, és egy vadi új designet. Remélem, hogy tetszik és nyugodtan írjátok le chatben a véleményeteket vagy komiban.

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

*Ryan szemszöge*

Mia kuncogott a tettem miatt, de egyáltalán nem bánta, így mikor az ajtó becsukódott mögöttünk, az ingemet gombolni kezdte ki. Vörösre festett körmei tökéletesen illettek az ugyanolyan színű rúzsához. Úgy nézett ki, mint egy igazi kurva. De hát nem is takarítani jött…

Nah, Jennette! Találtam új szórakozást magamnak! Látod, nélküled is megvagyok!

Az ajkai szinte erőszakosan kaptak az enyéim után, és automatikusan az jutott eszembe, hogy vajon Jennette hogy csókol. Valószínű elképesztően…

Képzeletben megráztam a fejem és a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz.

Kezét a nyakamhoz illesztette és még jobban egymáshoz nyomta az arcunkat.

Hahh, ha ezt most látnád!

Hátralépett egyet, de nem engedett el, így előreléptem egyet. Mire észbe kaptam leült az ágyra és az övemet kezdte el kicsatolni.

Mintha gyomron vágtak volna ugrott be újra és újra Jennette arca. Síró arccal kényezteti a férfiasságom, miközben engem csak az élvezet érdekel. Emlékek hatására hátraléptem, ezzel megakadályozva, hogy Mia folytassa, amit elkezdett.

Miért jár mindig ez a lány az eszembe?

- Mi az? – nézett fel rám. Visszarendeztem a nadrágom, majd az ingemnél kezdtem neki a gombolásnak.

- Nem tudom ezt csinálni – mondtam. Összehúzta a homlokát, és látszott, hogy tetemes smink van rákenve.

- Miért nem, aranyom? – kényeskedett. A hideg is kirázott a hangja hallatán. Nem szeretem mikor egy nő ennyire kikel magából, és elhiszi, hogy még jól is ál neki…

- Nem akarlak – mondtam határozott hangon – Kérlek, menj el! – mondtam. Szemöldökét felvonta, majd mikor felfogta a hallottakat, megigazította magán a ruhát.

- Rendben. De ha mégis kellenék, tudod hol találsz meg! – ütögette meg a mellkasomat.

Nem is reagáltam mikor becsapta maga után az ajtót, csak leültem az ágyra.

Mi a fene van velem? Miért nem tudok létezni Jennette emlegetése nélkül? Hisz kinyilatkozta, hogy mi a véleménye a szerződésről, így nem sok hasznát veszem. De az meg sem fordult a fejemben, hogy visszaviszem, vagy kidobom az utcára.

Sóhajtottam egyet, majd a tenyerembe temettem az arcom.

Az egész ház olyan üresnek tűnt, pedig már nem is egyedül élek benne. Gyomrom megszólalt és rájöttem, hogy ideje lenne enni valamit. Beletúrtam a hajamba és felálltam az ágyról. Kimentem a szobából és becsuktam az ajtót. Pillanatra megálltam, hangokat kerestem. A földszinten van, állapítottam meg és elkezdtem lesétálni a lépcsőn. Hála a minimum száz lépcsőfoknak, kettesével kellett vennem őket, hogy hamarabb leérjek.

Elterveztem, hogy magamhoz veszek egy kis kaját, majd megkeresem Jennettet valami indokból, ám mikor beértem a konyhába, és megláttam a pultnál ülve enni, le is fújtam az egészet.

- Jó étvágyat – magamat is megleptem ezzel a mondattal. Hisz nem szoktunk egymáshoz szólni, csak ha én felidegesítem ő pedig nem hagyja magát.

- Kösz – összehúzta a szemét, miközben rám nézett. Olyan volt a tekintete, mintha gyanakodna rám, hogy esetleg mi rosszat tettem megint.

- Van még? – álltam meg a pult végénél. Bólintott, mire azonnal a hűtőhöz léptem és kivettem belőle a lasagnet. Levágtam belőle egy adagot, majd tányérra tettem és azt pedig be a mikróba. A villát a számba raktam, majd megfogtam a pult két oldalát és meglökte magam, majd felültem rá.

- Tudod, hogy van szék, ugye? – kérdésére elnevettem magam és ránéztem. Villáját a sajtba döfködte és látszott, hogy nem nagyon éhes, de ahelyett, hogy evet volna, telefonozott. Telefonja hátulját kezdtem el vizslatni. Sötétkék tok van rajta, ami egyszerű de mégis szép volt. Túl nagy volt a mérete ahhoz, hogy IPhone legyen, de mivel nem akartam leégetni magam, hogy csak az Apple termékekhez értek, így csendben maradtam.

A mikró lejárt, és kivettem belőle az ételt.

- Jó étvágyat! – mondta, de közben rám sem nézett.

- Köszi! – mondtam jól szórakozva. Egész jó kedvem lett, pedig csak egyszer szólt be.

Majdnem megőrültem, hogy nem tudtam, hogy mi köti le a figyelmét, így elő vettem az ő telefonjához képest kicsi IPhonomat és beléptem a Facebookba. Csak egy módja van, hogy megtudjam, hogy mit csinál: Face-n kapni fog egy felkérést, és ha válaszol rá, akkor tuti, hogy azt nyomja.

Sunyi mosollyal az arcomon nyomkodtam a készülékem és bepötyögtem a nevét a keresőbe. Képe alapján azonosítni sikerült, de mielőtt elküldtem volna az ismerősfelkérést, kicsit áttanulmányoztam azt. Kiírta, mint jelenlegi tartózkodási helyet, Los Angelest. Tovább pörgettem az oldalt. Születésnap: Október 5. Hmm, ez közelebb van, mint gondoltam. Nincs is addig egy teljes hónap, tekintve, hogy szeptember 8 van…

Többet a „Róla” rubrika nem is árul el, így megnyitom a képet. Valami erdőben készült, ahol minden sárga levelekbe van bújtatva, és ott áll ő a szokásos összekötött hajával, egy bordó kabátban, ami tökéletesen illik a levelek színével. Épp a máshova néz, így nem mosolyog, csak áll és mered a távolba.

Agyam megint nem kommunikált a testemmel, így mire észbe kaptam, már le is mentettem a képet. Na, majd este letörlöm!

Bejelöltem ismerősnek, mire a mobilja rezegni kezdett. Direkt figyeltem az apró kezének minden mozgását, így láttam, hogy egyet kattint és utána egyből felvonta a szemöldökét.

Fél pillanat alatt letettem a telefont és enni kezdtem, hogy tegyem magam: én nem tudok semmiről.

Fáradtan nézett rám, majd a telefonját a márványpultra rakta, a nélkül, hogy elfogadta volna.

- Ez most komoly? – emelte rám tökéletes szemeit.

- Miért? Ismerjük egymást, nem? – mutogattam a villámmal.

- Jah, sajnos – hallottam.

- Hé! Bánod, hogy megismertél? – húztam fel a szemöldököm. Mi a baja ennek a csajnak?

- Őszinte leszek hozzád, Ryan! – talán még soha nem hallottam ennyire határozottnak a hangját – Nem leszek az a sok ribancod egyike, szóval ne is fáraszd magad. Oh, és szeretnék Daniel-hez költözni! – utolsó mondatára alig tudtam reagálni meglepettségemben.

- Az teljességgel kizárt – mondtam.

- Majd meglátjuk – hangja arra utalt, hogy igen csak jó lesz vigyázni ezzel a csajjal, mert van esze, és képes mindenre…

*Jennette szemszöge*

Ryan még akkor is képes bennem felvinni a pumpát, mikor viszonylag normális. Nem értettem, hogy miért kellett neki ez az ismerősnek jelölés, de ha neki ettől kerekebb lesz a napja…

Azt, hogy Danielhez költözöm pillanatnyi ötlet volt, de visszagondolva zseniális. Hogy nem jutott még eszembe?

Ryannel meg a nőivel csak a gond van, Daniel meg elég normális fickónak tűnik, szóval lehet, hogy tényleg beteljesítem az ígéretem.

Egyenletes tempóba sétáltam fel a lépcsőn, mert tudtam, hogy nem jön utánam. Ha ordibálni akart volna, már rég túl lenne rajta; korhatáros műsort nem hiszem, hogy tervezne, hisz a nője már volt itt ma, biztos nincs kiéhezve. Bár nem hiszem, hogy bármi történt volna, mert a festett nőcike igen hamar elhagyta a Hunter lakot. Sajnos volt tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam Ryan nem megy el ilyen hamar…

Felértem a szobámba, és az órára pillantottam. Hat múlt pár perccel. Túl késő volt, hogy kimenjek a partra és túl korán, hogy lezuhanyozzak. Szerencsémre a telefonom megcsörrent – amit elég ritkán szokott-, így nem kellett gondolkodnom, hogy mivel ütöm el az estét.

Tiffany neve jelent meg a kijelzőn, így minden további nélkül felvettem azt.

- Haló – emeltem a fülemhez, majd az ajtót becsuktam.

- Hali, Jennette – hangja vidám volt. Soha nem beszéltünk sokat, ezért meglepett a hívása.

- Szia. Mizujs? – gondoltam, csevegjünk, mint az a sok tini a filmekben.

- Képzeld, lett saját családom! – hangja nagyon feldobott volt, és meg is értettem miért.

- Ez nagyon jó. Szívből örülök neki!

- Köszi.

- Hol laksz most? – kérdeztem, mert úgy éreztem, ha én nem válaszolok a „köszi”-re valamit, akkor bizony itt a beszélgetés vége…

- Még mindig Los Angelesben. Örülök, hogy nem kellett itt hagynom a napfényt – igen, ez tipikus Tif.

- Mit is csináltál volna nélküle – gúnyolódtam, mire felnevetett. Jobban belegondolva soha nem hallottam nevetni még…

- Ráérsz holnap, Jennette?

- Persze – mosolyogtam.

- Juj, de jó! Nem találkoznánk valamikor délután? Olyan sok mesélni valóm van! – átragasztotta rám a jókedvet ez a csaj, szóval ha akartam volna, se mondtam volna nemet.

- Persze. Hol és mikor?

- Öhm, a sulim háromig tart, és utána mondjuk az Anne’s cookies-ben? – bólogattam, de aztán leesett, hogy nem lát, így sietősen rámondtam egy okét.

Elbúcsúzott, majd letettük.

Alig vártam a holnapot, és elsőnek éreztem úgy magam, hogy érdemes lesz felkelni reggel.

08. Változások

Sziasztok!

Szörnyen röstellem, hogy nem tudtam hamarabb új részt hozni, de megszületett!
Kicsit rövid lett, de az izgalmas részek csak ezek után jönnek, így azok természetesen hosszabbak lesznek.

Mindenek előtt szeretném megköszönni a +1000 látogatottságot az új részre. Köszönöm a 2 lánykámnak, hogy komiztak és mindenkinek aki pipált!

Meghoztam a frisset, de úgy gondolom, hogy köteles vagyok szólni, hogy csak az őszi szünetben lesz felrakva új. De akkor több is!

Addig is--> Jó olvasást!

Xoxo, Kath

*Jennette szemszöge*

- Micsoda? – hüledezett Mary, miközben a fuldokló Ryan hátát ütögette és egy pohár folyadék megivására próbálta rávenni.

- Nem számít, Mary! Ne törődj vele – legyintettem, hogy lépjünk tovább, de ő leragadt a témánál.

- Valahogy nem megy, Jennette. Ez komoly dolog. És nem bántásként mondom, de felfordult a gyomrom a szüleidtől – a hatás kedvéért a hasára tette a kezét, és grimaszt vágott.

- Akkor már ketten vagyunk. Köszönöm a reggelit – toltam el mindent mgam elől, pedig alig ettem valamit. Elvette előlem  tányért, miközben én hátat fordítottam neki és a túlélő Ryannek.
A szobám felé tartottam, felfelé menet a lépcsőn. Cseppet sem sajnáltam, hogy Ryan a meglepettségtől majdnem megfulladt, mert megérdemelte. A tegnapot igyekeztem kizárni a fejemből, de újra-és újra bevillantak a képek, mi szerint Ryan csupasz farkát kényeztetem. 

Gyűlölöm azért, mert másodjára is megtette velem, de magam még jobban, mert nem ellenkeztem, pedig ha eléggé el akartam volna tűnni onnan, akkor bizony sikerült volna. Szobámhoz érve behajtottam az ajtómat és az ágy rendbetételéhez kezdtem. A takaróval letakartam az ágyat és a párnákat is elrendeztem a fejtámlánál. Mackómat az egyik éjjeliszekrényre tettem, miután felemeltem róla a matek könyvemet. Az asztalhoz sétáltam és összeszedtem a füzeteket, majd egymásra pakoltam őket, és az ágyra helyeztem. Tollakat, ceruzákat a tolltartómba hajigáltam. A szemem sarkából mozgást láttam, mire azonnal odakaptam a fejem.  
Ryan állt az ajtófélfának dőlve nézett. Farmerja tökéletesen feszült rajta és a fehér ingjével tökéletes összhangot alkottak. A felső kettő gombot nyitva hagyta, így simán lehetett látni a sima bőrét. Haja jobban össze volt borzolva, mint az előbb az ebédlőben. Arca érdeklődéssel nézte, ahogy teszek-veszek.
Valami megváltozott rajta, de nem tudtam megmondani, hogy mi. 

Kérdő pillantást küldtem felé, mire feleszmélt, majd a szemembe nézett. Mintha rádöbbent volna, hogy mit csinál, megrázta a fejét és távozott, és visszahajtotta maga után az ajtót. Illata sokáig lengett a szobába, pedig be sem tette a lábát. Legalább az ígéretét, mi szerint nem jön be a szobámba; betartotta.
Megkönnyebbültem, hogy elment; mert azt hittem, hogy megint arra kér, amire tegnap.
Mikor elhaltak a léptei a szinten, felsóhajtottam.
Ez alatt a pár másodperc alatt olyan melegem lett, hogy kénytelen voltam levenni a pulcsimat, ha nem akartam hőgutát kapni.
Nem is törődve az előzőkkel, folytattam, amit elkezdtem.

*Ryan szemszöge*

BMW-mel őrült sebességgel száguldoztam az utcán, de igyekeztem időben észrevenni, ha valaki közeledik biciklivel vagy gyalog. Mivel a partot meg kell kerülnöm, ahhoz, hogy viszonylag kisebb forgalmú úton haladjak, az út lassan telt. Nyomogattam a rádiót, hogy valami értelmes, és nem tuc-tuc zene lekösse a figyelmem. A nyolcvanas évek slágereitől az összes salsa számig volt minden, csak normális zene nem volt. Erőteljes nyomással elhallgattattam a rádiót, majd egy kábel segítségével a hangfalhoz kapcsoltam a mobilom. Még a betöltődésre vártam, akaratlanul is Jennette jutott eszembe. Hogy tehették ezt a szülei?

Normális az ilyen ember? És pont Jennettet nem szerették? Ez képtelenség!
Hisz az egyik legszebb és legnormálisabb lány, akit valaha ismertem.
Már a fehér bőre és a barna szeme is olyan emlékeket idézett fel bennem, hogy a szerszámom azonnal készenlétben volt.

Önkényesen ökölbe szorult a kezem. Lehet valaki ilyen szívtelen egy gyerekkel? Bár már nem igazán gyerek, egy hónap, vagy mennyi és tizennyolc lesz…
Mielőtt közlekedési balesetet okoztam volna az összezavart állapotommal – már ha lehet így nevezni -, a telefonból szóló zene megszólalt. A zene ütemére doboltam a kormányon, és néha még dúdoltam is.
Apám állítólag zenész volt, de nem tudhatom ezer százalékba, hisz soha nem találkoztam vele, mert mióta csak az eszemet tudom, csak anyám van nekem. Ő volt a legjobb ember a világon és igazságtalannak gondoltam, hogy egyedül kellett felnevelnie engem, az örök bajkeverőt. Sok gondot okoztam neki fiatalabb koromban, de szerencsére a tanulást választottam a bűnüldözés helyett, így most minden meg szeretnék neki adni, még ha nem is akarja…
Nem telt el tíz perc már be is léptem a cégem előcsarnokába, ahol megannyi ember tartózkodott. Fogadni mertem volna, hogy a fele fotós csoportokból áll össze, akik azért jöttek, hogy lencsevégre kaphassák az ügyfeleket, vagy rosszabb esetben engem. Nem is törődve velük, a lifthez léptem és rutinos mozdulattal nyomtam meg a gombot. Miután a liftbe beszálltam, Joe-t tárcsáztam és kiadtam a parancsot, hogy a fotósok legkésőbb egy fél óra múlva tűnjenek el az előcsarnokomból, és ne is jöjjenek vissza.
Irodámba betérve rögtön a biztonsági szolgálatot hívtam, hogy minden bejáratot dupla annyi biztonsági őr biztosítsa.

Ezek a paparazzi tömegek mindig kitalálnak valamit, hogy a mások életét megkeserítsék…

Délután ötig megannyi szerződést írtam alá, volt egy üzleti ebédem és a város egyik végéből a másikba száguldoztam, így másra sem vágytam csak egy kávéra. Simán megtehetném, hogy sofőrrel megyek mindenhova, de feleslegesnek találom, és a feltűnőségről nem is beszélve…
A telefonom megcsörrent és gyorsan kaptam utána, mert voltam olyan hülye, hogy azt képzeltem, esetleg Jennette volt az.

Mondanom sem kell, egyáltalán nem találtam el. Daniel minden nap felhív, hogy megkérdezze, mi van a „lányával”. Amitől persze már az ideg is kiver…

Miért kell folyton róla beszélni? Olyan lehetetlen lenne, ha mindenki csinálná a dolgát és nem kérdezősködnének róla? Akkor talán én is kibírnám merevedés nélkül a napot…

- Hello, haver – vettem fel.

- Ryan! Negyven éves vagyok. Nem gondolod, hogy öreg vagyok ahhoz, hogy havernak nevezz? – jött a kérdés a vonal másik végéről.

- Bocsánat, nagypapi – Ha nem akarja, hogy havernak nevezzem, akkor marad a „nagypapi”…

- Tudod mit? Jobban tetszik a haver!

- Már késő! – ledobtam a kezembe lévő papírt az asztalra, és az irodámba lévő kanapéra ültem le. Miután befejeztem az egyetemet, egy buliban találkoztunk és azóta haverok vagyunk. Majd miután kirúgták a munkahelyéről létszámleépítés miatt, felvettem. A fő oka az volt, hogy Jennette a gyámja alá került, az az, hogy nemrég üzleti úton voltam Vegasban és őt is elvittem, mint a jobb kezemet, ahol persze nem tudtunk a szerencsejáték őrületnek ellenállni. Nem kicsi vagyonnal húztam le, de mivel tudtam, hogy amit veszített, nem igen tudná visszafizetni nekem, így ezért a gyámság került a nyakába. Nekem édes mindegy…

- Szóval, azért hívlak, hogy megmondjam, hogy ne nyúlj egy kézzel se a lányomho… - nem tudta befejezni a mondatot, mert közbevágtam.

- Hóóó! Álljunk csak meg! Ő nem a lányod.

- Mindegy, én úgy tekintek rá.

- Mi változott? A múltkor azt mondtad, hogy soha nem fogsz rá családtagként tekinteni és törődni vele – értetlenkedtem.

- Jah, tudom. Csak a volt feleségem felhívott és közölte, hogy egy érzéketlen barom vagyok, aki senkivel nem foglalkozik csak megával, és nem csoda, hogy nincs családja…

- Hallod, elég nagy fejmosást kaptál – nevettem fel.

- Jaj, nekem mondod? De az előbb komolyan gondoltam. Többet érdemel egy tizenhét éves, mint, hogy ribancként tekintsenek rá – rosszallást hallottam a hangjából. Nem is tekintek rá ribancként. Vagy igen?

- Daniel, kedves, jó barátom. Mindent megosztok veled, de azt nem, hogy mikor és kivel létesítek szexuális kapcsolatot. Nyugodj meg, nem vagyok egy őrült perverz disznó, a lányodnak, ahogy te nevezed, semmi baja nem lesz – ezzel letettem a telefont, meg sem várva a válaszát. Furán éreztem magam, hogy pont most kezd el aggódni Jennette miatt, mikor tudta, hogy miért kell nekem, és még poénkodott is, hogy ha nagyon unatkozik, akkor majd kölcsönöz magának is egy árvát…

Más sem kellett, felhívtam egy nagyon kellemes női hölgyet. Akarom mondani alkalmi szexpartnert, kurvát. Mia volta neve és a héten már több üzenetet is kaptam tőle, hogy épp a városban van és szeretne találkozni, vagyis dugni.

Most szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmem, így azonnal a címre hajtottam, amit mondott.

Beszállt az autómba. Vörös egybe ruhát viselt, ami inkább volt felső. Alig bírt magával, és nem egyszer kellett elvenni a kezét a sliccemről.

Mázlimra Mary hazament, így nem kellett végignéznie, hogy mi módon csinálok magamból bolondot. Alig értünk fel az emeltre, Mia nekem esett, és durván csókolni kezdett. Épp az egyik vendégszoba – teljesen véletlen a Jennette-vel töltött első eset szobája – ajtajának döntött és követelőzően nyomta a számba a nyelvét.

Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és Jennette bukkant elő, kezében valamilyen füzettel. Haja összekötve, farmerban és pulcsiban járkált, és látszott, hogy nagyon koncentrál arra, amit épp olvas. Persze a hangok hallatán ránk emelte tekintetét. Mi a csókot nem hagytuk abba, de mivel érzelemmentes volt az egész, az én szemem nyitva volt, így tisztán láthattam, amint meglepődik, mikor észrevett kettő kiéhezett felnőttet, majd szemforgatás után lelépkedett a lépcsőn.  Kicsit bosszantott, mert nem váltott ki belőle semmilyen reakciót, ezért kinyitottam az ajtót és Miát belöktem rajta.  

07. Megint? (+18)

Sziasztok!

El sem tudom hinni, hogy egy hét alatt az új részt +1200-en néztétek meg és lett kettő új követőm. *-*

Köszönöm nektek ezeket, és remélem, hogy ezt is annyira fogjátok kedvelni, mint az előzőt.

Előre nem tudom megmondani, hogy egy vagy két hét múlva jön az új, de sietek vele!
Ez a rész is +18-as részt tartalmaz, tehát mindenki saját felelősségre olvassa!

Legyetek rosszak és próbáljátok túlélni a sulit!

Xoxo, Kath

*Jennette szemszöge*

Kómásan mentem a tanulószobába, és vártam, hogy a reggeli kávé hatni kezdjen. Más nem ment le a torkomon, a tegnapinak köszönhetően. Fejem zúgott a sok sírástól és az alváshiánytól. Ms. Lee pontosan érkezett, majd közölte, hogy beszélt Ryannel és emelt órákat fog nekem adni. Megkérdeztem, hogy miért, mire elém csúsztatta a pipával teli matek és magyar tesztet. Be volt zsongva, mert nem is tudta, hogy ilyen okos vagyok, és közölte, minden erejével azon lesz, hogy többet-és többet tudjon nekem tanítani.

Ha furcsa arcot vágtam a kijelentésére, akkor az ő arckifejezésére nincs szó, mikor elé toltam a kitöltött házi feladatlapokat.

- Kész? Mind? – szemei kidülledtek. Bólintottam, mire kivett egy oldalt a közepéről a kupacnak, és leellenőrizte, hogy csakugyan ki van töltve. Elismerően bólintott, majd arrébb tolta, hogy lássuk egymást. Kitett az asztalra francia nyelvű könyveket, és közölte, hogy ez nem házi, csak a szórakozásomra. Sietve bólogattam, miután elkezdte magyarázni az angol irodalmat a huszadik században.

Délben távozott, így miután kikísértem a konyhába mentem ebédelni.

- Jobban nézel ki, mint reggel – tapogatózott a sötétben, hogy meddig tud elmenni a határaimon belül.

- Pedig nem érzem jobban magam – dobtam le magam a pulthoz és a kezemre fektettem a fejem.

- Elmondod mi a baj? – szinte suttogott, mintha csak attól félne, hogy valaki meghall minket, pedig totál egyedül voltunk a házban.

- Nem – hangom határozottan csengett. Semmi kedvem nem volt belekeverni az egészbe.

Mary szerencsére hamar abbahagyta a faggatózást, így néhány falat ebéd után felmentem a szobámba. Beosztottam a délutánomat, hogy legyen időm lezuhanyozni és minden fontos, szobán kívüli dolgot elvégezni, mire az idegbeteg sexmániás hazajön.

Meglepetésemre este tizenegykor hallottam a lépteleket a folyosón, pedig máskor négy után itthon van.

Másnap reggel mindenről elfeledkezve nyitottam ki az ajtót, mikor szembetaláltam magam a rettentően tágas folyosó másik végében álló Ryannel. Ő sem számított a találkozásra, mert meglepődött arcot vágott, mikor észrevett. Sötét nadrág és egy egyszerű fehér póló volt rajta.

Mielőtt bármi is történt volna becsuktam az ajtót, majd a zárat is ráfordítottam.

Csütörtökig ez ment: mindennel siettem, hogy a találkozást elkerüljem, csak úgy, mint ő. Éjféltájban jött haza, reggel pedig korán távozott. Minden este kisebb erővel csapta be az autója ajtaját, amiből arra következtettem, hogy kezd lenyugodni. Mindig dühösen reagált, ha véletlenül meglátott.

Elkaptam egyszer egy pillanatot, mikor hallottam, hogy Mary kérdezi tőle, hogy mi a francot csinált velem, mert alig vagyok hajlandó enni, meg úgy általában, létezni is.

A választ már nem értettem, de lehet, hogy jobb is…

Csütörtök fájdalmas fejfájással kezdődött, így egyből Maryhez vettem az irányt, és fájdalomcsillapítót vettem be. Napról napra aggódóbb volt a kifejezése, mert tudta, hogy valami történt, ami miatt Ryan idegbeteg, míg én szokatlanul csendes lettem, már ha ez lehetséges. Persze, mindketten bizonygattuk, hogy nem történt semmi.

*Ryan szemszöge*

Mérgesen ütögettem az asztalomhoz a tollam. Délután három van, és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni tizenegyig az irodába.

Mérges voltam Jennettere, hogy miatta nem mehetek haza, az én házamba, és dühös voltam magamra, mert ilyen érzéseket váltott ki belőlem. Valahányszor meghallom a nevét, rögtön kőkemény leszek, és alig bírok magammal. Nő még ilyen hatással nem volt a testemre, miután már volt vele dolgom. És ez volt a baj. Szerettem volna kiverni a fejemből, és nem is gondolni rá, csak menni a huszonéves nők után, akiket az élvezetes percek után a mennybe röpítek.

De nem tehettem, mert ahogy megláttam egy nőt, ő jutott az eszembe, és a gyönyörű arca, mely a férfiasságom kényezteti.

Mára már sikerült a többi naphoz képest lenyugodnom, így gondolkodás nélkül ültem be négy órakor és indultam haza.

Mary és Jennette a konyhában ültek, és valamilyen magazint néztek, mikor megérkeztem. Meglepődve pillantottak fel, amit nem hagyhattam szó nélkül:

- Mi az? Talán nem jöhetek haza a saját otthonomba? – köpni-nyelni nem tudtak, nem, hogy válaszolni, így kihasználva ezt felmentem az emeletre.

Dolgozószobám ajtaját nyitva hagytam, így tisztán hallottam, mikor Jennette elindult fel a lépcsőn. Az iratokat kihajítottam a kezemből. Minden porcikám mozdult, és egy kommandós sereg sem tudott volna megállítani.

Kiléptem a folyosóra, és türelmetlenül várakoztam még felér. Farmer-póló összeállításban is kinézett olyan jól, mint bármely model, aki most lépett le a kifutóról. Egyszerűen bámulatos ez a lány!
Meglepődött, mikor az ajtónak dőlve talált, és az arcán ezernyi érzelem suhant át. Az undort és a félelmet sikerült elkapnom, így ezek tudatában közeledtem felé.
Megmerevedett, mikor megragadtam a csuklóját, és óvatosan magam után kezdtem húzni. Bőre selymes érintésétől rögtön keményedni kezdtem és a tervem, mi szerint beszélek vele és nem mozdulok rá, meghiúsult, ahogy becsuktam egy barna színű vendégszoba ajtaját. Az ajkai, fehér, lágy bőre látványa felpezsdítette ereimben a vért, és nem gondoltam volna, hogy valakire ennyire érzékenyen reagál majd a saját testem. Kikérem magamnak! Amerika egyik leghíresebb milliárdosa vagyok, aki több nő ágyában megfordult, mint bárki, akit ismerek. Kizárt, hogy ez a tizenhét éves lány ezt tegye velem!

Arca érzelemmentessé vált, ahogy az ágy felé húztam. Most nem volt szükség semmi lökdösésre, és erőszakra, mert olyan volt, mint akibe a lélek csak lakni jár.

Se meghökkenés, se ellenkezés. Nagy sóhaja után rájöttem, hogy nem kell készenlétben lennem, hogy elkapjam, amint ki akar szökni, mert beletörődött.

Vészjelző gyúlt a fejemben, de már nem az agyam irányított.

Lehúztam a sliccem és kiszabadítottam a szerszámom.
A nyakát ismét megfogtam és a szájába vezettem magam. Nyelvei érintésétől minden idegem megrezdült, pedig még neki sem kezdett a munkának.

Megmutatva, hogy neki senki nem parancsol nem mozdította meg a nyelvét, és a fogát sem csúsztatta vissza az ajkai közé.

- Hamarabb végzünk, ha nem ellenkezel – mondtam halkan. Arcát figyeltem, ahogy a homlokát összeráncolja, majd a kezét ráteszi a farkamra. Ahogy a nyelve elkezdett járni a méretes férfiasságomon, rögtön azt hittem, hogy meghalok élvezetemben. Kezemet levettem a nyakáról és a bal oldalamon lévő éjjeli szekrénybe kapaszkodtam, nehogy összeessek. Levegőt is elfelejtettem sokszor venni, és egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen. 

Lenéztem és észrevettem, hogy sír. Szeméből több könnycsepp indult útnak, és képtelen voltam tovább önző módon cselekedni. Kikaptam a farkam a szájából majd a szobából nyíló fürdőbe mentem. Szinte hangtalanul becsuktam az ajtót, majd a zárat is ráfordítottam. Meglepett pillantását nem tudtam magam elé idézni, mert a síró arca újra- és újra beleégett az emlékezetembe. Dühömet magam iránt visszatartottam és a márványpultnak a két oldalát megfogva hajoltam a csaphoz. Le kellett magam hűtenem és erre a hideg víz volt a legjobb módszer. Megnyitottam a csapot, majd a kezembe folyattam egy keveset és megmostam az arcom. A farkam is a víz alá tartottam, hogy ne legyen ennyire izgalomban az előbb történtek miatt.

Sűrű káromkodás mellett folyton csak a fejem dörzsöltem, és gondolkoztam, hogy mégis, hogy lehetek ekkora hülye? Pár perccel ezelőtt még békét akartam vele kötni és biztosítani, hogyhagyom, de e helyett a saját élvezetem került előre.

Apró lépéseket hallottam, majd ajtócsukódást. Kiment. Megkönnyebbülten sóhajtottam: nem kell hallania, amint szétszedem a fürdőt.

A rombolás végül elmaradt, és minden önkontrolomat összeszedve távoztam a szobából.

Mily meglepő módon az ajtaja csukva volt, de szokatlanul csendes.

Igyekeztem az este további részében elfelejteni, de a nadrágomban keményedő dudorom valahogy nem tudta.

Reggel kiélvezve, hogy sikerült pár órát aludnom az éjjel, korgó gyomorral indultam le a földszintre.

Mary jó reggelt kívánt, amit viszonoztam, de az egyik széken ülő Jennette meg sem mozdult.

- Mit kérsz reggelire? – könyökölt elém Mary. Egy olyan nőfalótól, mint én talán furcsán hangozhat ez a mondat, de ez a vörös hajú – vagy inkább cékla – lány soha, semmilyen körülmények között nem hozna lázba. És épp ezért dolgozik itt, mert tudom, hogy lehetek akármennyire is részeg, biztos, hogy nem mászok rá.

- Mit eszik? – billentettem a fejem a csendben falatozó Jennettere.

- Omlettet – méregetet Mary, hogy miért nem tudom felismerni, amit más embertársam eszik.

- Azt kérek – tartva a távolságot az előző este miatt egy széket köztünk hagyva leültem a pulthoz. Mary elém rakott egy megrakott tányért, és már el is felejtettem, hogy milyen is ha nem fánkot eszek reggelire.

- Jennette! Kérdezhetek valamit? – tapogatózott a szakácsunk.

- Persze – felemelte a fejét, és a szemem sarkából láttam, hogy igazából ugyanolyan állapotban volt, mint tegnap.

- De nem muszáj rá válaszolnod, ha nem akarsz! – szögezte le a szabályokat a vörös.

- Oké – húzta a szót, miközben a szemét kissé összehúzta. Nem engedtem meg magamnak, hogy az egész fejem odafordítsam, így a szemem fordítottam felé, amennyire csak tudtam.

- Miben haltak meg a szüleid? Mármint, mi volt az oka, hogy az árvaházba kerültél – próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelt volna a válasza, de kibaszottul kíváncsi voltam.

- Nem haltak meg – mondta halkan – Nem szerettek, így beadtak oda, hogy ne kelljen velem törődniük!

06. Megsemmisítés (+18)

Halihó!

Meghoztam a hatodik részt!

Igyekszem a jövőhéten is hozni újjat, de lehet, hogy csak két hét múlva jön...

Rengeteg komit, pipát és oldalmegjelenítést kaptam, amiért nagyon happy vagyok :)

Ez a rész +18 tartalommal rendelkező, szóval mindenki csak a saját felelősségére olvassa!

Kíváncsian várom a véleményeteket, és ne féljétek megosztani velem.

Nem a legizgalmasabb, de minden pillanat fontos lesz a történetben.

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

- Mi van? – húztam össze a szemöldököm és komolyan elgondolkodtam, hogy ha megütöm mennyire fog neki fájni.

- Mondtam. Szopj le! – hangja követelőzően csengett és mozdulni sem bírtam. Eddig azt próbáltam beadni magamnak, hogy viccel, de most már kételkedtem benne.

- Te megőrültél – mondtam és épp álltam volna fel, de visszalökött, és csatolta is ki a farmerján az övet.

- Remélem, hogy nem kell felolvasnom neked a szerződést – becsuktam a szemem és élesen vettem a levegőt. Ez nem velem történik! Ez csak egy vicc!

Hallottam, ahogy kattan a csat, a slicc mozdul, majd mikor kinyitottam a szemem, egy minimum húsz centis férfiasság meredezett előttem. Nem sokat – jó ne túlozzunk, ezen kívül egyet – láttam eddigi életem során, de az sokkal kisebb volt.

- Szopd – hallottam az ideges hangot fentről. Mikor nem tettem meg, amire kért, a hajamba túrt, és meghúzta azt. Feljajdultam fájdalmamban és már a számban is volt a büszkesége. Vastagsága miatt, alig fért bele. Lenyomta a torkomig, én pedig próbáltam szabadulni, és ebben egy időben levegőt kapni, így a fejem hátrébb húztam.

- Ne ellenkezz, mert csak neked lesz rosszabb – újabb hajba markolás és krákogás, mert nem kaptam levegőt – Az orrodon vegyél levegőt – nem tudom, hogy miért akart segíteni, hogy ne fulladjak meg, de megpróbáltam, amit mondott és tényleg jobb lett; kaptam levegőt.

- Most kezd el szopni. A fogaid ne érjenek hozzá, használd a nyelved és simogasd vele a makkom – hangja messze a legerotikusabb volt, amit valaha hallottam. Még mindig reméltem, hogy csak álmodok. Tarkómat fogva húzott közelebb, így nem volt más választásom, csináltam, amit kért, miközben a könnyek gyűltek a szememben. Nyelvemmel végignyaltam a farka minden egyes pontját, ami befért a számba, és igyekeztem tudomást venni, hogy az csak nő- és nő a számban.

- Fogd meg és csak a makkot kényeztesd! – könnyektől már nem igazán tudtam látni, így nem is próbálkoztam felnézni rá, és ellenkezni. Kihúztam a számból és megfogtam a kezemmel. Épp, hogy csak átérték az ujjaim, mert a mérete gigantikus volt. A piros makkot bevetettem a számba, és a nyelvemmel körözni kezdtem rajta. Ryan halkan felnyögött, mikor ezt a műveletet újra- és újra megcsináltam.

- Szopj erősen és gyorsan – ismét benyomta a férfiasságának teljes méretét a számba és a méltóságomtól megfosztva, megszégyenítve folytattam a kívánságának teljesítését.

Legszívesebben kiszaladtam volna a Világból, de  legjobb esetben is az ajtóig jutottam volna.

Nem tudtam megmondani, hogy melyik volt a rosszabb: ez vagy, az mikor megerőszakoltak.

Éreztem, hogy nem sok kell már neki, hogy elmenjen, mert a nyögései egyre nagyobbak és hangosabbak lettek, és tudtam, nemsoká megszabadulhatok. Gyorsabban csináltam, természetesen saját magam érdekében, hogy minél hamarabb lehessek öngyilkos a szomszéd szobában.

Ryan káromkodott egy sort, majd az éjjeli szekrényen lévő zsebkendőből szakított egyet, kivette a farkát a számból és a zsebkendőbe ürítette örömnedveit. Elfordult tőlem és a falba beleütött egyet, és káromkodni kezdett. Mivel úgy gondoltam, hogy rám már nincs szüksége, átsiettem a saját szobámba és bezártam az ajtót. Annak dőlve elkapott a sírógörcs és szépen , lassan lecsúsztam a földre. Térdemet felhúztam és sírni kezdtem.

Miért csak erre kellek az embereknek? Nincs bennem semmi más érték, amit szeretni lehetne? Jobb lenne, ha nem is léteznék! Nem vagyok kurva, akkor miért csinálják ezt velem az emberek?

*Ryan szemszöge* 

Dühösen csaptam újra bele a falba. Miért csináltam ezt? Jól tudtam…

Mindig felidegesítenek az emberek, de ahelyett, hogy megtanulnám őket kezelni, inkább másokon vezetem le a dühömet más- és már formában.

Maryvel is kiabáltam, aki összehúzott szemöldökkel hallgatta, hogy ordítozok vele a semmiért. És Jennette megőrjít. Gyönyörű, törékeny lány és nem gondoltam volna, hogy én ilyen mélyre süllyedek, és megteszem ezt vele. Szombaton totál kiakadt, mikor odaadtam neki a szerződést – és jogosan. Úgy voltam vele, hogy egyenlőre hagyom, de az idegeim húron voltak, és nem tudtam magamnak parancsolni. Az elázott zsebkendőt a szoba fürdőjének kukájába rejtettem, majd visszahúztam magamra a boxerem és a famert is. Szürke pólóm szerencsére megúszta „bizonyíték” nélkül, így úgy sétáltam ki a szobából, mintha semmi nem történt volna.

Elsétáltam Jennette szobája ajtaja előtt, és síráshangok ütötték meg a fülem. Megálltam és be akartam kopogni, megvigasztalni, hogy minden rendben lesz, soha nem fogom ezt csinálni többé, csak bocsájtson meg. De képtelen voltam rá. Folyton az eszembe villant, hogy könnyes arccal teljesíti a követelésem, miután kis híján majdnem megfulladt.

Soha nem voltam még magamra ennyire dühös. Továbbmentem a dolgozószobámig, és közben benéztem a mellette lévő Jennette tanuló szobájába. Rend volt, az asztalon pár halom lap. Az ajtóhoz sétáltam és becsuktam az ajtót. Nem akartam, hogy mindenről ő jusson eszembe a gyönyörű barna szemeivel.

Egész éjjel dolgoztam és minden munkát megcsináltam, aki csak a hónapba kellett, hogy eltudjam terelni a gondolataimat. Már csak az volt a kérdés, hogy mit csinálok a többi éjjel, ha most mindennel kész vagyok…

Reggel nem akartam találkozni Jennettevel, így hamarabb elkészültem, felvettem egy fekete farmert, hozzá pedig egy inget. Sötétkék zakóm a karomra dobtam és kocsi kulccsal, valamint több száz oldalnyi irattal a kezembe kiléptem a házamból.

A BMW-met kioldottam a riasztó alól és kitolattam a garázsból. Gyorsan szeltem az utakat, hogy még véletlenül se gondoljak a tegnap estére.

Persze, ez nehezen ment, mert folyton csak őrlődtem, hogy hogyan lehetek ekkora barom, hogy egy örökbefogadott gyerekkel szopatom le magam.

Mégis örülök, hogy nálam van, az én házamban, mert valamennyire biztonságba is tudhatom, és úgy látszott, hogy Maryvel is összebarátkoztak.

A Hunter Manager előtt leparkoltam és igyekeztem felvenni a napszemüvegem anélkül, hogy mindenki engem bámuljon. A napszemüveg azért is volt olyan jó találmány, mert ha rajtam van, akkor nem kell mindenkinek a szemébe néznem, és érdeklődő pillantással jutalmaznom.

Mint a cég feje és egyetlen tulajdonosa a saját magamnak fenntartott parkolóhelyen hagytam a kocsimat, és az IPhone-omat a zsebembe tömve elindultam be. Joe, aki már évek óta az asszisztensem, megszabadított az iratoktól és elindult, hogy aláírassa minden managgerrel és azok ügyfeleivel. Számos filmsztár, énekes, író, táncos festő és még sorolhatnám, a Hunter Managerhez tartozik, ami nem csak nekem, hanem azoknak is rendkívül kedvező.

Az előcsarnokba lépve a recepciós köszöntött, mire csak biccentettem egyet a fejemmel, és beszálltam a liftbe. Megnyomtam a negyvenes gombot, és az ajtók becsukódtak. Viszonylag hamar felértem az irodámba, ahol a kilátás csodásabb, mint bárhol máshol. A nap még épp felkelőben volt, és furcsa volt, ilyen korán bent lenni, mikor máskor épp, hogy csak felkelek nyolc körül. A nap sugarai utat törtek maguknak az üveggel bevont több tíz emeletes házak között, és ha nem lett volna a szemem a szemüveg, valószínű, hogy már nem igen látnék.

Szép látvány volt, és erről egyből az otthon pihenő barna hajú lány jutott eszembe.

Idegesen vettem fel a zsebembe megcsörrenő mobilom. Linda Lee. Nagyot sóhajtottam, hogy mit akar ez a tanár már reggel fél hétkor, és igyekeztem lenyugtatni magam.

- Ryan Hunter – szóltam bele.

- Szia. Linda vagyok. Remélem, hogy nem keltettelek fel – reménykedő hangneme még számomra is hallható volt.

- Nem, már dolgozok. Mi a baj? – ültem le a székembe, majd el nem szakadva a látványtól megfordítottam a székem.

- Jennetteről kell beszélnünk – hangja nyugtalan volt.

- Oké – mondtam nagyot sóhajtva. Egyszer jövök el otthonról hamarabb, hogy ne kelljen rá gondolni, és akkor hív a tanár, hogy róla akar beszélni.

- Kijavítottam a szintfelmérőit – kezdett bele.

- Nagyon rossz lett? – hunytam le a szeme és a háttámlára fektettem a fejem.

- Nem. Sőt! Ilyen hibátlanul megírt tesztet még életemben nem láttam.

- Biztos ez? – vontam össze a szemöldököm. Nem volt szép dolog tőlem, hogy kételkedtem.

- Ezer százalék. Olyan feladatokat is hibátlanul megoldott, amit még nem is kellett volna megtanulnia – lekaptam a szememről a napszemüveget és felpattantam az asztaltól.

- Okos. És? – türelmetlen volt a hangom, minek oka az volt, hogy akármennyire is igyekeztem elfelejteni folyton róla volt szó.

- Szeretném emelt matekot tanítani neki. Sokkal több értelme lenne, mint a középfokúnak.

- Honnan tudod, hogy nem csalt? – értetlen kérdésemen még én is meglepődtem.

- Végig néztem. Egyébként hogyan tudott volna? Szerinted az ölében volt az összes középiskolai tankönyv?

- Nem. Igazad van. Rendben, mehet az emelt matek.

- A magyar is hibátlan lett. Abból is szeretném – köpni-nyelni nem tudtam, így kipréseltem magamból egy perszét és letettem.

Megáll az eszem! Gyönyörű, és okos is! Van olyan dolog amiben nem jó ez a kis csaj?

Valahogy mégis lenyűgözött ezzel. Jó tudni, hogy nem egy buta embert hoztam ki az árvaházból.

Ott is már az első perctől tudtam, hogy ő kell nekem. Minden lány miniszoknyát és valami csicsás felsőt vett fel, ezzel ellentétben ott állt Jennette reményvesztett arckifejezéssel, átlagos ruhában, gyönyörűen. Hülye lettem volna nem őt választani…

Nosztalgiámat Joe zavarta meg, aki közölte, hogy meg kell hallgatnom egy demo felvételt, hogy eldönthessem, hogy alkalmazhassuk-e. Pár perc múlva jött egy e-mail, aminek kinyomtatott másolatát Joe a kezembe nyomta. Kezdődjön a munka!

05. Unalmas hétfő, vagy mégsem?

Sziasztok, Kedves Olvasók!

Face csoportba látom, hogy kezdtek sokasodni, amit nagyon köszönök és örömmel veszek tudomásul!

Leesett az állam, mikor megpillantottam, hogy 13(!!!!!!!!!!!) felíratkzóm van és +1500 megtekintés!

Kétség sem fér hozzá: TI VAGYTOK A LEGJOBBAK!

Mindenki legnagyobb bánatára itt a suli, szóval egy vagy két hetente hozok új részt, mert kolis vagyok és kicsit nehezebbek a dolgok!

A Face csoport linkjét a második sorban találjátok, lépjetek be, bulizzunk és nagy örömmel beszélgetek mindenkivel a blogról!

A komikról sem feledkeztem meg, és köszönöm nektek lányok!

Kitartást mindenkinek a sulihoz!
Ez egy kicsit rövidebb rész lesz, de a következő az kétszer - ha nem többször - ennyi lesz!

Ha én túlélem, akkor hétvégén jön az új rész!

Xoxo, Kath

Reggel egykedvűen ébredtem, és alig vártam, hogy végre tanulhassak, és ne csak lézengjek a házban. Szerencsémre Ryan nyolc óra tájban lelépett, és még ez meg nem történt a szobámban készülődtem, de amint az autója eltűnt a láthatárról elindultam fogatmosni. 

Reggeliként joghurtot ettem, aminél vigyáznom kellett, mert túl folyós volt. Átöltözni nem volt kedvem, így próbáltam kultúráltan enni...

Időben megérkezett Ms. Lee, aki miután helyet foglaltunk az egyik dolgozó szobában bele is kezdett a mondandójába:
- Felszeretném mérni, hogy pontosan milyen szinteken vagy egyes tantárgyakból, és az alapján majd eldöntöd, hogy miből milyen érettségit szeretnél csinálni – motyogott, mire magamban közöltem, hogy már tudom miből fogok érettségizni, és azt is, hogy milyen fokon – Délig leszek minden nap, ameddig tartunk 4 órát, amiknek beosztását ezen a lapon olvashatod – odanyújtott egy A/5-ös lapot. Átfuttattam rajta a szemem, de az adatok nem jutottak el az agyamig – Ma szeretnék a felmérésekkel kezdeni, hogy annak alapján előtudjam készíteni a tantervünket.

Minden mondatára bólogattam, de csak reméltem, hogy hamar rátér a fontosabb dolgokra.

Nagyon szimpatikus volt, és már a megnyilvánulásain is hallatszott, hogy mennyire okos egy nő. Haját lófarokba kötötte, a frufruját tökéletesen oldalra fésülte, így a szőkésbarna hajzuhataga az arca bal oldalát keretezte. Nem lehetett több harminc évesnél, ezért meg sem lepődtem, hogy nem nagymamakosztümben állított be; hanem egy farmerben, színes felsőben és arra rávett blézerben. Szépnek is lehetett mondani, de egyik ujján sem volt gyűrű. Persze, ez nem zárja ki, hogy legyen valaki az életében…

Kilenc óra tájékán elém csúsztatott egy magyar tesztsort, amin gyerekesen könnyű feladatok voltak. Fél óra sem telt el kivégeztem a négyoldalas „tudásmérőt”.

Kaptam pár perc szünetet, így Mary-t megkerestem és közöltem, hogy nagyon bizar helyzet van, ugyanis óvodás teszteket kell töltögetnem. Mosolyogva nézett, de válaszolni nem tudott, mert Ms.Lee  a nevemet kiáltotta. Átsiettem a szobába, ahol az asztal egyik végén foglalt helyet, míg én a másikon. Kényelmesen elfértünk mindketten, de kicsit furcsa volt, hogy lesi minden mozdulatomat.

A matek teszt sem okozott nehézségeket, bár nem fejeztem be olyan hamar, mint a magyart, mert lekellett vezetni az egyenleteket, de nem okoztak nehézséget.

Próbáltam nem unott fejet vágni, de mire beadtam azt a lapot is kicsit elegem lett. Szorzások és kilencedikes egyenletek tömegének mondtam búcsút, mikor elrakta a táskájába a papírhalmot.

- Könyveidet már rendezzük, de csak az érettségi tantárgyakéból lesz. A más, kevésbé létfontosságú tantárgyak anyagait kinyomtatva, vagy e-mailben elküldve megkapod.

- Adok pár feladatlapot, amit tölts ki. Nem muszáj holnapra, mert elég sok, de majd mutasd meg őket. Ha jól tudom spanyolul beszélsz – nézett rám, hogy erősítsem meg.

- Igen, de a francia anyanyelvi szinten megy – mondtam szerényen és a lófarkam végét kezdtem el csavargatni zavaromban.

- Hmm, nagyon jó! – elismerő pillantást küldött felém, de a szemem az asztalon tartottam – Holnap hozok neked francia regényeket, hogy a tudásodat a felszínen tartsd! – felírta magának egy papírra, majd folytatta – Spanyol mellett mi volt második nyelved? Vagy az volt a francia?

Megráztam a fejem, és nem akartam belebonyolódni az életem unalmas részleteibe – A német – mondtam halkan.

- Örülök, hogy ezt mondtad, mert remek feladataim vannak – lelkesedése apró mosolyt csalt i belőlem, és néztem, hogy a táskájába nyúlva elővesz egy újabb rakat fénymásolt lapot – Ezeket sem kell holnapra, de a héten legyenek készen – mosolygott, majd a karján lévő drága órára nézett és összevonta a szemöldökét – És le is telt a mai tanulási időd. Mennem kell, de ha valamivel nem boldogulsz, ne csináld meg, megbeszéljük holnap – összeszedte a cuccait, majd mire észbe kaptam volna el is tűnt.

Észre sem vettem, hogy ilyen hamar eltelt az idő, de nem is bántam, hogy vége lett.

A kinyitott ajtó felől finom illatok lengték be a szobát, és a korgó gyomromnak más sem kellett, hogy újra megszólaljon. Lábaim gyorsan szelték a lépcsőfokokat és szinte repültem a konyhába.

- Hmm, mik ezek a csodás illatok? – ültem fel az egyik székre, még a ő csinálta a dolgát.

- Gyros mellett döntöttem, remélem nem baj. Szereted? – pillantott rám.

- Ki nem szereti? – nyújtóztam ki és halványan elmosolyodtam.

- Helyes – visszatért a sült krumplihoz. A pitákat pár perc múlva előkészítette, majd a zöldségekből álló salátát kivette a hűtőből.

Húsz perc múlva jóllakva mentem vissza a „dolgozószobámba”. Nagy nehezen átvittem az összes papírt. Az asztalomra ledobván nagyot csattantak, de nem érdekelt.

Hallottam a földszintről a csörömpölést – ami Mary konyhai hadműveleteit jelentette -, ezért aprót beljebb húztam az ajtót. Számológépet vettem elő, és nekikezdtem a gyerekesen könnyű, de hosszú számításoknak.

A tantárgy szeretete miatt nem kellett másfél óra, mind a hetvenkettő oldal kitöltve landolt az ágyamon.

A folytonos üléstől a hátam elégedetlenkedett, így a német lapoknak már az ágyamon fekve kezdtem neki.

Szokatlanul csendes volt a ház Ryan jelenléte hiányában, de sokkal barátságosabb is.

Fél négy tájban lemerészkedtem, hogy meglessem a ház többi részét is. A nappaliban – amit már nagyon rég kiszúrtam – drágábbnál drágább cuccok sorakoztak. Eddig fel sem tűnt, de volt egy nagyföldszinti ebédlő, amiben legalább húsz ember kényelmesen elfér.

Lent találtam egy újabb vendégszobát, és egy ahhoz tartozó mosdót.

A hátsó ajtó majdhogynem szembe volt a főbejárattal. 

Hála az elviselhetően borús időnek, kimerészkedtem és miután nagyban elkerültem a medencét megcsodáltam mindent.

Ryan – és most már én is – királyi körülmények között él, de attól még folyton gondterheltnek és magányosnak tűnik.

Minden utcán eltávozó autó hangjára összeugrottam, mert azt hittem, hogy Ryan az.

Négy órakörül visszatértem a kuckómba és folytattam a házim. Nem érdekelt, hogy nem holnapra kell, de jobban szerettem megcsinálni azt, amit csak lehet.

Ryan ideges beszélésére felkaptam a fejem. Épp, hogy csak láttam, ahogyan a folyosón elmegy a szobám előtt és dühösen, indulatokkal beszél a vonal túlsó végén lévő személlyel. Sötét farmert és fehér inget viselt.

Este hatig ez ment: Mary próbálta megetetni, de ő csak közölte, hogy nem éhes, majd tovább vitatkozott az ismeretlennel. Miután a tömérdek leckémet visszacipeltem a dolgozószobába, úgy gondoltam, megérdemlek egy forró zuhanyt. Pizsamával a kezembe átsuhantam a szomszéd helyigébe és becsuktam az ajtót.

Levettem a felsőm és a zuhanyhoz mentem, hogy megengedjem a vizet, hogy mire alá kerülök a meleg víz fogadjon. Épp, hogy csak megnyitottam egy erős kéz ragadta meg a csípőm és megfordított, majd a falhoz nyomott.

Ryan. A felismerés oly módon fogott el, hogy be kellett csuknom a szemem, majd újra kinyitni, hogy eltudjam hinni.

- Mi a szar ez rajtad? – fejével a tapasszal leragasztott hegre mutatott. Próbáltam közönyös arcot vágni, de nem nagy sikerrel.

- Nem mindegy? – dühödtem be.

- Nem! Nagyon nem! – válaszán csak a szemem forgattam meg, mire erősebben a falnak nyomott. Magasabb volt nálam, így fel kellett néznem, hogy a szemébe fúrjam az enyémet.

- MI EZ? – kiáltotta.

- Semmi – löktem el magamtól. Bár nem hatotta meg, mert megint csak elém állt.

- Akkor majd én kiderítem – ezzel a karja elindult a tapasz felé. Időben kapcsoltam és nagyot lökve rajta elértem, hogy legyen köztünk távolság.

- Menj ki innen – mondtam tagoltam, remélve, hogy úgy jobban megérti.

- Ez az én házam – vigyorgott gúnyosan.

- Nem érdekel! Menj ki és hagyjál békén! – ordítottam, mire meg sem mozdult. Odamentem hozzá, majd lassan elkezdtem tolni az ajtó felé.

Megkönnyebbülésemre elhagyta a helyiséget, és bezártam az ajtót.

Magamat átkozva, hogy hogyan lehetek ilyen hülye, hogy nem zárkálok be, mielőtt meztelenre öltözöm szálltam be a zuhanyfülkébe és engedtem magamra a meleg vizet.

Minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek el megont bömbölni, mint tegnap.

Miután végeztem a mosakodással, megtörölköztem és felvettem a pizsamám. Hajam kifésültem, majd összekötöttem a tarkómon. Tudom, hogy nem egészséges folyton így hordani a hajam, de így szeretem.

Megmostam a fogam, majd a habot a kagylóba köpve eltávolítottam.

Kinyitottam az ajtót, mikor valaki elkapta a kezem és egy elkezdett húzni maga után. Megszólalni sem tudtam döbbenetembe, mert nem számítottam arra, hogy vár rá valaki kint.

Egy kék vendégszobába toloncolt be Ryan, majd az ágyra lökött. Még igyekeztem ülve maradni, ő bezárta az ajtót.

- Szopj le – állt elém, bennem pedig negyvenezer villódzó sziréna csendült fel

04. Utálom!

Sziasztok!

Húú, rengeteg visszajelzést kaptam, amiket nagyon köszönök.

Mindneki panaszkodott, hogy pont a legjobb résznél hagytam abba, és, hogy milyen rövid lett.

Kárpótlásul kicsit hosszab részt terveztem, majd meglátjuk, hogy elégedettek lesztek-e.

+1100 a látogatottság, aminek nagyon örülök!

A Facebook csoport linkje, kint van az oldalmodulban! Amint csatlakozik pár ember kezdődik a buli!
Szeretném ezt a részt Barbinak ajánlani, aki este háromnegyed tizenegykor - mikor végzett az új résszel - közölte, hogy húzzak írni...

Kellemes olvasást!

Xoxo, Kath

- Miről beszélsz? – kérdezte, mintha nem tudna semmiről sem.

- Szerintem, elég jól tudod – ledobtam az asztalára és vártam, hogy válaszoljon – Komolyan?! Ezért hoztál ide? – kisimítottam pár tincset a homlokomból – Nem tudom elhinni, hogy ekkora egy szemét vagy – dühöngtem, majd becsaptam az ajtaját meg sem várva, hogy válaszoljon. A folyosón egy húszas éveiben járó nő nézett rám összehúzott szemöldökkel.

- Mary vagyok. Gondolom, te vagy az új lány – komorsága mosolygásba változott.

- Igen. Jennette vagyok. Láttad ezt? – mutattam a hátam mögött lévő becsapott ajtóra.

- Rá se ránts! Ryan sokszor idióta – legyintett az ujjával. Vörös vállig érő haja volt és fekete szeme volt. Egyforma lehetett a magasságunk, mert nem kellett kitörnöm a nyakam, hogy felnézzek rá - Gyere velem, kérdezni akarok pár dolgot - mosolygott és elindult le a lépcsőm. Haragom csak nyeltem és nyeltem és igyekeztem helyes pofát vágni, mert ez a csajszi nagyon kedves velem. Talán ő az egyetlen...
Lementünk a konyhába és a pult előtti székekre telepedtünk. Kezébe vett egy jegyzettömböt és egy tollat.
- Vagy valamire allergiás? - a papírra szegezte a szemét.
- Nem. Tudtommal nem - gondolkoztam és úgy emlékeztem, hogy soha nem voltak kiütéseim, se más tünetek.
- Rendben, ez jó! Mi a kedvenc ételed? - jött a következő kérdés.
- Palacsinta az örök kedvenc - tártam szét a karom, hogy ugyan mit tehetnék ez ellen?
- Ezt megértem - mosolygott, majd lejegyezte a papírra.
- Estleg szükséged van valamire? Mindened megvan? - kérdezte. Úgy viselkedett, mintha az anyám lenne, pedig közben majdnem egyidősek voltunk.
- Igen, köszönöm - válaszoltam.
- Rendszeresen szedett gyógyszerek? - nézett rám újra.
- Nincs - intettem a fejemmel.
- Akkor kész is vagyunk. Nem vagy éhes? Most készültem összedobni valami finomat - képtelen lettem volna, egy harapást is levinni a torkomon, pedig csak a reggeli van bennem.
- Nem, köszönöm. Most inkább lefeküdnék. Hosszú volt ez a nap - magyaráztam.
- Rendben! Jó éjt! - mosolygott, miközben már a pult másik oldalán volt és edényeket vette elő a főzéshez.
A sarok mögül még kilestem rá, és egy dalolászó lányt láttam, aki az összefirkált lapot a hűtőre rögzíti egy mágnes segítségével.
Mosolyogva indultam tovább és óvatosan mentem fel a lépcsőn, hogy Ryan meg ne hallja, hogy közeledek és látnom keljen.
A szobámba érve jöttem rá, hogy valóban elég álmos voltam, és nem érdekelt, hogy még csak délután van. Hálóruhám magamhoz véve indultam el a mellettem lévő helyiségbe.
Ruháimat levettem magamról, miután az ajtót bezártam és hajam felkötve szálltam be a zuhany alá. A csapot megengedtem és élveztem, hogy a meleg víz csapja a testem.
Nem bírtam tovább és elfogott a sírógörcs. A víz zubogásnak hála nem hallatszódhatott kintről, de ha igen, se érdekelt volna.
A falnak dőltem és a kezem az arcom elé tettem.
Nem hiszem el, hogy ezért kellek neki! Csak a sex miatt hozott ide? Hát, tényleg igaz? Képtelenség, hogy másra is jó legyek, mint a sexre?
Pedig azt hittem, hogy normális. Bár, így már minden érthető: miért nem Danielnél lakom, hogy mért nem érdekelte a múltam...
Dühösen kezdtem el ököllel ütni a falat, és vártam, hogy enyhüljön a fájdalom. Hangos zokogásom erősebb volt, mint valaha. Könnyeim patakoztak a szememből, és biztos voltam benne, hogy több sós folyadék van a testemen, mint víz.

Tíz percnyi felesleges vízfolyatás után megmostam a testem, és leöblítettem vízzel.
Igyekeztem abbahagyni az egerek itatását és a testem köré tekertem egy sötétkék törölközőt.
A tükörbe néztem és a duzzadt szememen kívül semmi mást nem láttam. A vörös szemgolyómat megtöröltem a száraz pamuttal, majd a testem többi részével is folytattam a folyamatot. Felvettem a pizsamának számító pólót és térdnadrágot, majd törölközőt kiterítettem. Gyors fogmosás után elhagytam a fürdőt, és a szobámba kezdtem elölről az önsajnálatot.

Egész éjjel egy percet sem aludtam. A könnyeim maguktól is folytak, pedig nem állt szándékomba sírni. Ültem az ágyon és néztem magam elé.

A mackóm, amit egyszer a nagybátyámtól kaptam az ölembe feküdt és ezernyi zsebkendő között. Többnyire azért ragaszkodtam ahhoz, hogy továbbra is az életem része maradjon ezt a plüss, mert a „baleset” estéje után nagyjából minden tízedik nap rémálmom volt, és megálmodtam újra az estét. A pszichológus szerint még valakiben képtelen vagyok bízni és elmondani neki, hogy milyen elcseszett életem volt, kezdve a gyerekkorommal, majd a megerőszakolással; lesznek ilyen álmaim.

Reggel hullafáradtan és vörös szemekkel kezdtem a napot. A bőröm a sok sírástól meglehetősen kiszáradt. Bekapcsoltam a tévét, és levettem róla a hangot, mert a mondandója a műsorvezetőnek nem érdekelt. Végtagjaim kezdtek kihűlni, így bebújtam a kellemesen meleg takaró alá.

Tulajdonképpen a szobám nagyon tetszett, és bár még egy napja sem vagyok itt, kezdtem megszeretni. Minden olyan kényelmes és otthonos volt, hogy képtelen voltam elképzelni, hogy Ryan lakásába vagyok. Fogadnék, hogy nem is ő rendezte be…

Hátradőltem és a fejtámlára helyeztem a súlyomat. Nagyot sóhajtva csuktam be a szemem. Az ólomerős álmosság húzott maga felé, de amint megnyugodtam, hogy minden rendben van, rám tört az egész elölről.

- Jennette, nem kérsz reggelit? – hallottam Mary aggódó hangját az ajtón túlról.

- Nem, köszi. Nem vagyok éhes – válaszoltam, és reméltem, hogy kimerítő válasz adtam és végre elmegy.

- Tíz óra van. Tegnap sem ettél… Képtelenség, hogy ne lennél az! –őszinte voltam hozzá, és kicsit fájt, hogy azt hitte nem mondok igazat.

- Komolyan mondom. Nincs étvágyam. Majd lemegyek, ha éhes vagyok! Oké? – kinyomtam a hangtalan készüléket, mert az MTV műsora elég gyatra volt, így vasárnap reggel.

- Rendben! – vártam egy kicsit, majd hallottam, hogy elment.

Átsétáltam a mellettem lévő helyiségbe, és megmostam a fogam, majd az arcom. Kifésültem a sok fetrengéstől összekócolódott hajamat, amit aztán felkötöttem a fejemre.

A szobámba visszatérve betakartam az ágyam, majd a mackóm a kezembe véve leültem rá, és a telefonom kezdtem nyomkodni.

- Nem vagy te ahhoz kicsit öreg, hogy mackód legyen? – hallottam a gúnyos megjegyzést az ajtó felöl.

Válaszul lassan felálltam és becsuktam az orra előtt az ajtót. Az a szemét még nem is volt mérges, mert hallottam, hogy kuncog.

Fújtatva öltöztem fel az időjárásnak megfelelően egy melegítőbe. A tegnapi jó időnek mára híre-hamva se volt, helyette a szél és az eső boldogították a népet.

Addig jó, míg nem villámlik és dörög…

Amilyen szánalmas is vagyok, csak én tudom azt megcsinálni, hogy madarat lehetve fogatni velem, mikor esik az eső, de egy kis villámlástól képes vagyok az ágy alá bújni. A délelőtt további részében a matekkal próbáltam lekötni az agyam és rég meg nem oldott példákon törtem az agyam. Az új íróasztal nem volt a legnagyobb, de a felette lévő, falba épített apró polcokon elfértek a tollak és a többi szükséges cucc, így azok sem foglalták az asztalt.

Láttam, hogy a farmerbe és ingbe öltözött Ryan elhajt a hiper-szuper autójával, így nyugodtan nyitottam ki az ajtómat.

Épp a már betelt füzetemet raktam fel a többi mellé, mikor Mary bekukkantott hozzám.

- Spagettit csináltam ebédre. Reméltem, hogy szereted – tárta az ajtót szélesre.

Leszálltam az ágyamról, majd a szekrényből új füzetet vettem ki.

- Ez nagyon kedves, de nem vagyok éhes – próbáltam nem túl bántó lenni.

Visszaültem az asztalom előtti igencsak kényelmes székre és ráírtam a füzetre a monogramom, majd az 52-es számot. Ez a betelt füzetek számát jelezte. Na, nem mintha gyűjteném őket, csak szeretem tudni, mennyi füzet telt be az idióta számmániám miatt.

- Ezt valahogy képtelen vagyok elhinni. Egy napja nem ettél, ráadásul elég vékony vagy – méregetett.

- Nincs étvágyam – vontam meg a vállam, és a füzetet az asztalra löktem.

- Ryan miatt vagy ilyen, ugye? Miatta sírtad ki a szemed – a második mondatot olyan magabiztosan mondta, mintha egész éjjel itt ült volna velem.

- Te tudod mért hozott ide, ugye? – emeltem rá a tekintetem. Lehajtotta a fejét, majd nagy sóhaj közepette mondott pár szót.

- Van róla sejtésem – fáradt szemeim a saját kezem érintésére is sajogni kezdtem, így rögtön el is kaptam őket onnan.

Pár perc néma csönd után távozott a szobából.

Kicsit sem boldogan lapoztam egyet a tankönyvben.

- Oké, mivel nincs itthon, nem búsulhatunk! – nyitotta ki az ajtót Mary egy órával az előző látogatása után. Kezében egy nagy doboz és egy kenőcs. Ledobta az ágyra a nagy súlyt és felém jött – Ezzel kend be a szemed körül, és holnapra már nyoma se lesz – nyomta a kezembe a kencét.

- Mit csinálsz itt? – érdeklődtem, miközben letettem a tollat a kezemből.

- Tartunk egy kis csajos délutánt!
- És mi ez a nagy doboz?  Ide költözöl? – feltételezésemre nevetni kezdett, majd magához hívott. Kinyitotta a dobozt, ami tele volt mindenféle csokival.

- Ezt honnan szerezted? – elkezdte őket kipakolni a dobozból.

- Áhh, ez egy amolyan dugi édesség készletem. Ryan szülinapomra mindig vesz egy bonbont, ami az évben összegyűjtött csokik mellé kerül.

- És ezt mind meg akarod enni? – vettem fel egy nagy tábla Milkát.

- Nem. MI fogjuk megenni – Meg akar enni egy nagy doboz édességet? – Nem pótolja ugyan a főétkezéseket, amiket kihagytál, de egy kis boldogság hormont ad – mosolygott, majd a tévét kezdte el kapcsolgatni.

NCIS lett a kiválasztott, majd az ajtó becsukása után a rakat édesség közé ültünk, és teli szájjal magyaráztunk a másiknak, hogy ki volt a gyilkos. A sorozat részének befejezése után kiderült, hogy egyikünknek sem volt igaza, mert az egyik rendőr volt a gazfickó. Dünnyögve kapcsoltunk át Jack és Jill című filmre, amin hosszan nevettünk.

Mikor már émelyegtünk a sok cukorbombától, a dobozt leraktuk az ágyam mellé, hogy kísértésbe ne essünk.

Mikor Ryan hazajött, Mary elindult vacsorát főzni, míg én rendbe raktam a szobám.

Az eső kint még mindig esett, így lőttek a tervemnek, hogy sétálok kint egyet, annak érdekében, hogy kitisztuljon a fejem.

Ryan beszélgetése betöltötte a folyosót. Kinéztem és láttam, hogy telefonon konzultál valakivel. Becsuktam az ajtót, de a számok világa sem kötötte le a figyelmem. Dühösen raktam el a felszerelésem a fiókba, majd lesiettem a lépcsőn a konyhába. Mázlimra Ryan már eltűnt a dolgozószobába, így találkozás nélkül surrantam le a földszintre.

Mary meglepődött, hogy lát – hisz megettünk egy tonna édességet, nem lehetek éhes - de mikor közöltem, hogy segíteni szeretnék neki, mosolyogva közölte, hogy vágjam fel a húst.

Megfeledkezve az időről és arról, hogy hol vagyok meglepődve hallgattam Ryan szavait, miszerint mi az istent csinálok.

Mary azonnal visszavágott, és közölte, hogy ha még ma enni szeretne, akkor hagyjon minket.

Látszott, hogy megtanult a nyelvén beszélni, és a főnök elhagyta a terepet.

- Várod a holnapot? – dobta bele a zöldségeket egy serpenyőbe.

- A tanárt? Aha. Legalább valami lefoglal – beraktam az edényeket a mosogatógépbe és megtöröltem a kezem.

- Kedves egy nő. Mivel eléggé szeretsz tanulni, jól meglesztek.

- Hol fogunk tanulni? – ültem le egy székre, és néztem, hogy valami szószt csinál.

- Az egyik dolgozószobában. Szép kis hely.

- Oh, király. Most inkább lefekszem, ha nem baj – biztosított róla, hogy nincs probléma, majd elindultam a szobámba. Gyors zuhany és a hegen lévő kötés lecserélése - egy vízállóra – után, lefeküdtem.