Sziasztok, kedves olvasóim!
Mint észre vehettétek, kicsit eltűntem.
Feljöttem a blogra tegnap este és meglepődve vettem észre, hogy nagy felfordulást eredményezett az, hogy nem raktam fel új részt szeptemberben.
Mindenkitől elnézést kérek emiatt, de senki ne kezdjen el beolvasni nekem a saját blogomon, hogy mit kellene csinálnom és hogyan!
Ugyanis nem tudjátok a háttért! A szeptemberem eddig maga a pokol. A szüleim bejelentették, hogy elválnak, a múlt héten pedig műtétem volt!
Mindenkitől elnézést kérek, mert nem hoztam a szaftos részeket, miközben a családom hullott szét...
Remélem, hogy minden kedves olvasóm megértette ezeket a problémákat és mellettem áll!
Na mindegy, nem ezért jöttem fel, hanem, hogy új részt hozzak. Tudom: elcsúsztam az idővel, de nem csak a blogon van életem, hanem e mellett igyekszem év végén sikeresen leérettségizni, nyelvvizsgázni, felépülni(testileg és lelkileg).
Na már most, bocsánat, ha egy kicsit nyers voltam, de rengeteg düh szaladgál bennem két hete..
Ezektől eltekintve, remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog az új rész!
Kövit nem tudom, mikor hozom, de ne kövezetek meg, ha nem lesz jövő héten!
Ezer hatalmas csók, nektek, drága olvasóim!
Ui: Jézusom, megvan a +20000 látogatottság! Köszönöm nektek :*
-Kath
*Ryan szemszöge*
Miután ez a cserfes csaj elmenekült a konyhából, nem tudtam mást csinálni csak mosolyogni. Határozottan jobb lett a viszonyunk, mint a kezdetekkor. Bár lehet van ahhoz valami köze, hogy már jó ideje nem rángattam be a szobába, hogy szopjon le. Na, nem mintha tervezném! Legalábbis nem úgy, hogy nem akarja. Egy részem legszívesebben leteperte volna a földre, hogy megmutassa neki, mi is az igazán jó; egy részem pedig csak szerette volna, ha ez a csodaszép lány viszontszeretné.
Mert ez volt az állás: szerettem. Borzalmasan.
Bármely barátom, ha megtudná, mi folyik ebben a házban kiröhögne. Hisz örökbe fogadtattam a legjobb barátommal egy lányt, hogy kedvemre dughassam, most pedig fülig bele vagyok esve, és még a saját ágyamba is beköltöztettem, csak, hogy még közelebb legyen hozzám.
Meg akartam ismerni Jennette életét és utána annak része lenni. És én mindig megszerzem, amit akarok. S most is így lesz!
Eltakarítottam a reggelim maradványát, hogy segítsek egy kicsit Marynek, ha már hétfőn engem is el kell viselnie.
Egy nagy csuprot teletöltöttem teával, és Jennette után indultam.
Meglepetésemre az ágyán ült, a régi szobájában és a földet bámulta. Halkan közeledtem felé, de épp elég hangosan ahhoz, hogy felkapja a fejét.
Átadtam neki a csupor gőzölgő teát, mire meglepetten pislogott.
- Köszönöm - mondta erőtlenül. Tehetetlenségemben lehunytam a szemem, és az ablakhoz sétáltam. Pazar kilátás nyílt az utcára, de a hátam mögött lévő kép, valahogy sokkal jobban érdekelt, így leültem mellé az ágyra. Kicsit megnyugodtam, mikor észleltem, hogy egyáltalán nem ment arrébb.
- Tényleg át kell költöznöm hozzád? - suttogta. A szívem kifacsarodott reményvesztett hangjától.
- Igen. Az a szoba lényegesen melegebb, mint ez és nem szeretném ha megint beteg lennél. Ne félj, nem fogok rád mászni, se semmi ilyen. Egyszerűen az jobb hely, mint ez. Kérlek, ne erőlködj a beszéddel, hanem írd le inkább. Nem akarom, hogy a hangodnak maradandó károsodása legyen - végigsimítottam a hátán, majd elhagytam a szobát, még mielőtt a szívem kiugrott volna a helyéről.
A szobámba mentem - vagy már inkább a szobánkba - és a földön hagyott könyveket felvéve a polcra kezdtem rakosgatni. Esküszöm, ennyi matekkönyvet életemben nem láttam még együtt. Nem csoda, hogy annyira okos!
Épp, hogy végeztem a pakolással, megjelent az ajtóban.
- De nem fogok veled lefeküdni! - mondta ellentmondást nem tűrően. Elnevettem magam:
- Szó sincs róla - mosolyogtam. A szája széle megrándult, de küzdött az ellen, hogy elnevesse magát.
- Gyere, pihenj le! - mutattam az ágy felé.
- De nem vagyok álmos.
- Viszont én igen - vágtam vissza, és megvártam, hogy bebújjon a takaró alá, majd én is követtem a példáját.
Este aztán már nehezebb dolgunk volt az alvással, ugyanis délelőtt kialudtuk magunkat, ráadásul az eső is rákezdett, amihez villámok és nagy csattogások társultak.
Valahogy nem tudtam nem észrevenni, hogy akárhányszor csattan egyet a villám, Jennett annyiszor ugrik egyet. Eleinte még szórakoztatónak találtam, aztán már egyre inkább nyomasztónak. Háttal volt nekem, szinte nyakig betakarózva. Pár percig még néztem, reménykedve, hogy kicsit megnyugszik, de mikor ezek nem történtek meg, felkeltem az ágyból, majd az ő oldalára átmenvén, lehúztam róla a takarót.
- Gyere velem! - nyújtottam felé a kezem. Szemei hatalmasra nyíltak, és egyből tudtam, hogy mi jár a fejében - Bízz bennem! - kértem halkan. Nagy sóhajtással felült az ágyon, majd kikerülve a kezem, felállt mellém.
- Mi van? - morcizott.
- Mindig ilyen mogorva vagy éjszaka? - fejem oldalra billentettem.
- Csak ha felkeltenek.
- Hisz nem is aludtál - értetlenkedtem.
- Dehogynem -maga előtt összefonta a karját.
- Gyere már - fogtam meg a kezét, és óvatosan húztam magam után. Ki a szobából, át a folyosón, le a folyosón. Ott kikapcsoltam a riasztót, majd tovább vezettem, egészen a terasz üveg ajtajáig.
- Miért vagyunk itt?
- Hogy megmutassam, a vihar nem jön be. A villámlás nem fog bántani - búgtam halkan a fülébe. Előttem állt, és pedig mindkét kezemmel a vállát fogtam.
-Oké. És ezért rángattál ki a meleg ágyból, hogy ezt idelent a fagyásba megmutasd? - nézett rám hátra kérdően.
- Fázol?
- Dehogy...- húzta el a hangját.
- Várj! - átsiettem a nappaliba és az ott lévő pulcsimat gyorsan a kezembe vettem. Ahogy visszatértem mögé, ráterítettem. Jóleső borzongás futott végig rajtam, mikor szorosan összefogta magán.
- Kérlek, ne félj. Belecsapni nem fog a házba. mert levezeti a földbe. Semmi bajod nem lehet idebent, mert a vihar kint van.
- Oké. Köszönöm - villámgyors mozgásából csak annyit érzékeltem, hogy megfordult, és a karjai már körülöttem is voltak.
